Számos tanújelét adtam az elmúlt években annak, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a rádiót. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt ebben az évben agyonjátszották a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

----------

Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven - Egmont nyitány

Később, kultblogomban:

• https://ungparty.wordpress.com/2014/05/16/beethoven-egmont-nyitany/

Eredetileg más módon szerettem volna tisztelegni Pilinszky János emléke előtt ezen az évfordulón, de sajnos a projektumommal hónapokkal ezelőtt megrekedtem, így a 13. és 14. szonettel még adós vagyok.

Ellenben lefordítottam a most újra Ungvárra érkezett (és a ruszinság eredetmítoszait angliai ösztöndíjasként kutató) Bella egy újabb versét. (Nem tudom, kutatónak milyen, de költészetével szerintem ideje lenne anyanyelvén kilépnie a nyilvánosság elé.)

Az alkalomhoz más gesztus nem illene jobban. Hughes Pilinszkyt fordította, én meg Bellát, így hódolunk a költészetnek. Legyen hát ez közös főhajtásunk a múlt század második felének legnagyobb magyar költője előtt.

Arabella Dolýk:

TED HUGHES PILINSZKYT FORDÍTJA

Egy híd, egy forró betonút
A bridge, and a hot concrete road –

Pilinszkyt fordítja Hughes
a kataton alkonyatban és
ahogy mindig Sylviára gondol
nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.

Vagy a ketrec volt legelőször
emlékszel a ketrec a rács amely
fogva tart vágyat szerelmet
a ketrec volt előbb
abból fútt a szél
abból szemerkélt a föld
abból állt össze a világ egésze

Hughes Pilinszkyt fordít
csupa üres reflex lenne
szavakat szavak mellé
ha közben nem gondolna
mert nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Years are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény

úgy mered Hughes a Pilinszky-versben

 Fordította Balla D. Károly

Balla D. Károly

Ami a magányból visszajár

Ahogy ott ül a dohányfüstben, újhullámos filmek jelenetei jutnak az eszébe. Francia és olasz mesterek ügyes fogásai: értelmiségi társaság vitatkozik egy zárt térben, valami házibulin vagy fogadáson, sorra mondják egyre meggyőzőbben és hevesebben a maguk érveit, ennél is nagyobb vehemenciával cáfolják egymáséit. A kamera néha ráközelít a látványosan unatkozó szőke szépségre, aki alig várja, hogy a bölcselmekben felajzott valamelyik főokos átvigye a szomszéd szobába és alaposan megdöngesse, aztán vált a kép, az intellektuális vitába belehörög egy borgőzős hang, mondja a maga primitív, de súlyos igazságait. A nép hangja. A film alkotói így tárják fel a nézők előtt gondolataikat, kételyeiket életről és halálról, fejlődésről és civilizációról, a modern társadalom ellentmondásairól, az elidegenedett értelmiségiek felelősségéről, a művészet céljáról – vagy inkább céltalanságáról.

De itt, ezt a kis vidéki filmet nem írta és nem rendezte senki, ezek az ő kollégái, csupa normális ember, élik a maguk életét, rég megállapodtak család, szakma, életvitel dolgában, már nem készülnek nagy dolgokra, de a kicsiket tisztességgel elvégzik napról napra. Nincs köztük meg nem értett festőzseni, frusztrált író, öngyilkos-jelölt filozófus, cinikus orvos, narkós zenész, az unatkozó szőkeség és a borgőzös hang is hiányzik, a beszélgetés, a vita, az egész helyzet mégis egy hosszú filmbéli beállításra emlékezteti, amikor pontosan tudhatja a néző, érdemes lenne minden részletre odafigyelni, minden mondat jelentőséget kaphat, valahol majd ráfelel egy másik jelenet – de mégsem figyel oda a senki a veretes filozofálásra, mindenki azt várja, mikor áll fel végre foteljából az unatkozó szépség, hogy a leghevültebb debaterrel bevonuljon a szomszédos üres szobába.

Valahogy így van most ő is a kollégáival, rég elvesztette a beszélgetés fonalát, már nem is tudja, a tanári tisztességnél vagy a nyelvoktatás módszertanánál tartanak-e, azt figyeli, mikor fogy ki végre az üvegből az ital, akkor talán majd felkerekednek és magára hagyják, lopva les árván hagyott íróasztalára, amely mellől ideült velük a szoba szalon-részébe, hogy hagyja magát felköszönteni, megünnepelni, hogy meghallgassa, miként dicsérik szembe azok, akik a háta mögött bizonyosan egészen mást mondanak róla, most is, amint kiteszik a lábukat az ajtón, azonnal jól kibeszélik majd egymás között, amiért csak egyetlen üveg italt tett az asztalra, amiért nem volt szendvics, csak száraz ropogtatni való, amiért meg sem kérdezte, kérnek-e kávét. De hát mit várnak tőle, ő soha nem volt egyikük születésnapján sem, ha eljöttek, hát eljöttek, rendes tőlük, köszöni szépen, igyák meg a vodkájukat, rágják el a sós tallérokat és menjenek a dolgukra, ő is írni akar még, szeretné befejezni a novelláját az öreg hobóról, akinek leégett a háza.

Épp visszaképzeli magát hőse világába, amikor feleszmél a kérdésre, és te min is dolgozol most, érdeklődik az egyik tanár-kolléga az íróasztal felé bökve, egyike azoknak, akik mindig is csodálkoztak azon, hogyan képes ő a letanított órák, kijavított dolgozatok, elkészített óravázlatok, összeállított jelentések után újra az agyát gyötörni, történeteket kitalálni és megírni, hogyhogy nincs betűundora estére, ők bizony már olvasni sem bírnak ilyenkorra, legfeljebb az újságokat, aztán jöhet a tévé, szombat-vasárnap meg valami kikapcsolódás, már ha annak lehet nevezni a kerti munkát, a heti bevásárlást, a nagytakarítást és az anyós meglátogatását, jó, ha havonta belefér egy horgászás vagy focimeccs az öregfiúkkal. Szóval mit is? Novellát? És miről szól?

Kelletlenül kezd mesélni az öreg hobóról, aki egyszerre volt életművész és éhenkórász, fiatalabb korában nagyvilági ficsúr és vidéki balfácán, aztán tisztes öregúr és nyomorult senkiházi. Nem sokat dolgozott életében, talán csak hajósinas korában. Banktisztviselő apja egyhónapos utazásra küldte, hadd lásson világot a frissen érettségizett úrfi, aki aztán Fiuméban elszegődött egy tengerjáróra, öt évet töltött vízen, valóban bejárta a világot, megtanult négy világnyelvet, a háború után pedig visszatért korán elhalt szülei házába, élt a hagyatékból és a hatalmas könyvtárból. A pénz hamar elfogyott, de egy-egy értékes, ritka és akkoriban beszerezhetetlen kötet árából még évekig kiegészíthette alkalmi kereseteit, fedezhette egyre szűkösebb igényeit.

Ó, persze, ők még ismerték az öreg Kárpátyt, bólogatnak a kollégák serényen, mindegyiküknek van egy története róla, az én szüleimnél két hónap alatt ebédelte le Beneditto Croce Esztétikáját, mondja az egyik; amikor az anyám süldőlány volt, franciaórákat adott neki, de a nagyszüleim kirúgták, mert a szoknya alá nyúlkált, röhög a másik; a harmadik arról mesél, hogyan telt ki Kárpáty esztendeje az újságnál alkalmi korrektorkodása idején, mert belejavított a pártközlemény szövegébe, a negyedik elregéli, miként fagytak meg az egyetem magashegyi kísérleti állomásán az évekig nemesített burgonya gumói, amikor Kárpátyt kegyelemből odavették télre gondnoknak és csak annyi lett volna a dolga, hogy időnként befűtsön.

Ismeri, hogyne ismerné ezeket a sztorikat, de az ő novellája nem amolyan történetmondós-elbeszélős, hogyisne, azt meghagyja a kontár hagyománykövetőknek, ő modern író, az öreg hobó világmagánya érdekli, egzisztencialista elidegenültsége és elfojtott szorongása, nem a jelentés nélküli ostoba mesék, hanem az, ami bent, a tudat mélyén történik vagy éppen hogy nem történik, hanem lebeg, gomolyog és leülepszik, megfekszi és erodálja a lelket, hogy a réseken felszivárogjanak a mögöttes én rejtett tudattartamai. Ezt akarja megragadni, így teszi az öreg hobót a szociális visszásságokat reprezentáló modellé és a pszichés zavarok reprezentánsává.

Hát akkor sok szép további születésnapokat, egészségetekre. Ez már a jánosáldás, állva isszák ki a vodkásüveg maradékával utoljára megtöltött poharakat, hálistennek vége ennek az unalmas újhullámos filmnek, kiszellőztetheti a füstöt és alkoholbűzt, visszatérhet novellájához, hm, kicsit nehézkes ez a bölcselkedő kezdés, mi lenne, ha valamivel feldobná, talán mégis beleírhatna egy-egy jópofa, olykor vaskos történetet, vagy pedig, igen, ez nem is rossz ötlet, azzal kezdi, hogy az öreg hobó történetén dolgozó írót meglátogatják a kollégái, élénk diskurzusba kezdenek, a házigazda meg unatkozik, mint egy újhullámos film hosszú beállításán, aztán amikor végre visszatér az íráshoz, elveti az elidegenültség és a posztmodern magány aprólékos bemutatását, de azért nem adja sztorizásra sem a fejét, inkább csak utal arra, hogy ilyesmiket is elbeszélhetne, majd azzal az ugyancsak filmszerű, ám megfelelően szimbolikus képpel fejezi be a novelláját, hogy Kárpáty télvíz idején egy szál gatyában áll az utcán az égő háza előtt, egykedvűen figyeli, ahogy minden maradék vagyona a tűz martaléka lesz, s a késve érkező tűzoltóknak elmondja, nem a még foghíjasan is értékes nagy könyvtárat sajnálja, hanem a bablevesét, amely alighanem már akkor odaégett, amikor szikrákat vetve kigyulladt alatta az ócska villanyrezsó.

Keisz Gellért "Békegalambok" c. projektumával keresett meg, a felkért közreműködők egy közös műhöz járulnak hozzá saját szövegeikkel és/vagy képeikkel. Én ezt a galambtojást tojtam:

Ötven körül az ember már kevéssel beéri. A világmegváltásról régen letett, jó ideje arról is, hogy közvetlen környezetét üdvözítse. Saját magának, privát használatra még őrizgeti valami halovány mását a végső nagy megváltásnak, de azzal tisztában van, hogy sokkal jobban jár, ha apránként veszi magához az üdvösséget és nem vár az utolsó nagy katarzisra.

Őszintébb perceiben még felteszi a fölösleges kérdéseket: miért vagyunk a világon?, mit kerestél ezen a földön?, az élet célja a küzdés maga?, lenni vagy nem lenni? – de már nem gondolja, hogy gondolkodással, logikával, kauzális okoskodással olyan érdemi eredményre juthat, amelyet az előtte járó bölcsek meg ne fogalmaztak volna.

Mégis, írás közben néha teljesen váratlanul felbukkan egy-egy spontán felismerés. Olyan tiszta képzet, amely addig ismeretlen összefüggésbe helyez egészen egyszerű dolgokat, amelyhez nem az okok és okozatok végiglépkedésével jutunk el, hanem maga az alkotói folyamat avat be a titkok világába.

Igen, az írás számomra jó ideje a megismerést is jelenti. A beavatódás egyszerre keserves és felemelő folyamatát, az elhárítások és visszafogadások, tagadások és cáfolatok, szétválasztások és egybefűzések, oldások és kötések, hitek és kételyek nem annyira gondolati, hanem sokkal inkább lelki, érzelmi, hangulati, sőt stiláris egymásutánját, amelyek végén ott találom a csodálkozással vegyes megrendülést: igen, igen, amit most megtaláltam, amit jelzőimmel most körbeültettem, amin igéimmel átgázoltam, amit főneveimre felszúrtam – igen, alighanem ez lenne, ez lehetne a válasz a fel nem tett kérdésre, ez lehetne a súlyos kételyre magyarázatot adó felismerés, ha tetszik: ez lenne az a kis katarzis, amelyre a külső ingerek nem tudtak rádöbbenteni.

Az ember ilyenkor hátradől a székében, egyszerre rémült és elégedett (hasonló pillanatban írhatta József Attila, hogy Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!), egyszerre érzi magát üresnek a túltelítettnek, talán mint az asszonyok gyermekszülés után. Örül annak, hogy megismert valamit a világból, és elborzad attól, amit eközben önmagáról megtudott. Elégedett azzal, amihez eljutott, de kudarcként éli meg, hogy nem jutott többre.

Régóta kudarcom alkatrészeiből építem fel sikereimet – és elégedettségem darabjai állnak össze keserűséggé. Annyi hendikepet gyűjtöttem magamnak, hogy már fölénnyé kristályosodnak, és olyan erényekkel büszkélkedem, amelyek egyben legnagyobb hibáim. Emelkedem, miközben süllyedek, és aláhullok magasröptömben.

Akkor mégis: mit kerestem ezen a földön? Talán épp ezeket a pillanatokat, amikor anélkül, hogy ezt különösebben kutattam volna, valami feltárult előttem, hogy ezer másvalami rejtve maradjon. A pillanatok, amikor éreztem, hittem, tudtam, hogy kiemelkedtem a semmiségből, a közönyből, az elkoptatott hétköznapok szürkeségéből. Igen, ha érdemes, ha egyáltalán érdemes még bármit is, akkor ezekért a pillanatokért, amikor sikerül a szabadulási kísérlet, amikor lepattan kezemről a lánc, nyakamról a lakat, lábamról a kaloda. Amikor minden ellenkező jóslat ellenére szerencsés véget ér a mutatvány.

Frissítés: a lentebbi beágyazott jegyzékek évek óta nem frissülnek és korábbi közlőhelyemre vezetnek. Frissebb, teljesebb listák új írói oldalamon:

Vers | Közírás | Próza | Mozgó Világ | Publikációs listák | Interjúk

Műfajok szerinti listák frissei (más: publikációs listák)

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. október

Most figyeltem fel először arra, hogy Ukrajnát „hazánk”-ként említette a kárpátaljai magyar sajtó. Már itt tartanánk?

Gyermek- és ifjúkorom időszakának a személyi kultusz mellett a szovjet haza iránti kötelező és túlhangsúlyozott rajongás is tipikus velejárója volt, és természetesen éppen azoktól várták el leginkább, akik számára ez a fogalom felvetett bizonyos problémákat. Magyar iskoláinkban például nagyon odafigyeltek arra, hogy a minden családban szorgosan hallgatott magyar rádió hatására a nebulók hazánk időjárásán véletlenül se a Kossuth adó meteorológiai jelentését értsék, és hazánk fővárosaként nehogy Budapestet nevezzék meg. Még abból is kisebb botrány kerekedett, amikor egyetemi vetélkedőn a „himnuszunk szerzője” helyes megoldásaként Kölcsey szerepelt az adatlapon a szovjet himnuszt szerző Szergej Mihalkov helyett.

Nos, a tanítás eredményesnek bizonyult, esetemben legalábbis mindenképpen, mert én bizony elég hosszú ideig elfogadtam hazámnak azt országot, amelyben éltem, amely biztosította a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezését, az állampolgárok egyenjogúságát, munkához, tanuláshoz, pihenéshez való jogát és még nagyon sok mindent. Papíron legalábbis. És hát, miért tagadnám le, nem volt rossz abban az országban gyereknek és tinédzsernek lenni, nem volt rossz kirándulni és biciklizni, olvasni és zenét hallgatni, barátságot kötni és szerelembe esni, első csókot, cigit és féldecit kóstolni, fiatal felnőttként nagy álmokat szőni, megházasodni, családot alapítani. Talán valahol még büszke is voltam arra, hogy polgára lehetek a világ leghatalmasabb birodalmának, amely éberen őrködik a világbéke felett. Későn érő típus vagyok, már jócskán elmúltam húsz, mire a egyes ellentmondások mögött megláttam a mélyebb antagonizmusokat, a kis hibák mögött a rendszer nagy torzságát. De még ekkor is elég sokáig dédelgettem oly sokakkal együtt azt a tévhitet, hogy az elvek jók, csak a gyakorlaton kellene igazítani. A tapasztalatok és kiábrándulások azonban halmozódtak bennem, mígnem ellenfázisba kerültem a rendszerrel: én kigyógyultam a naivitásomból, amaz meg bomlásnak indult. Nagyon kapóra jött nekem a peresztrojka: elébe jött megvilágosodásomnak, megóvva attól, hogy ellenzékivé váljak és konfrontálódnom kelljen a hatalommal. Mire megértem arra harmincévesen, hogy kimondjak bizonyos igazságokat a kárpátaljai magyarság ügyében és ezzel kivívjam egy-két helyi kiskirály haragját, addigra az általam felhozottaknál sokkal vaskosabb bűnöket dörgöltek a hatalom orra alá a központi lapok. Volt mivel védekeznem.

1987 tavaszán egy interjúban még utoljára hazámnak neveztem az Szovjetuniót, 89 őszén azonban már megelőlegeztem végleges széthullását (amely csak 1991-ben, a moszkvai puccs után következett be). E két időpont közt váltam tehát hazátlanná, és a romokon épülő új ország viszonylatában már nem is tettem kísérletet a fogalmak újraértelmezésére.

Most viszont azt írja az újság, hogy…

Magyarországot sem előtte, sem utána nem tekinthettem hazámnak. Mindig is úgy gondoltam, a történelmi, kulturális, nyelvi vonatkozások nem írhatják felül a földrajzi és állampolgári meghatározottságot, és csak a jogi és érzelmi kötelékek együttes megléte adhat alapot a teljes azonosulásra. Ha valamelyik is hiányzik, akkor a magamévá vallás meghiúsul. Márpedig nálam az egyik vagy a másik mindkét esetben hiányzott. Illyés Gyula szép fogalmát pedig – haza a magasban – annak vettem, ami: metaforának. Versbe foglalható, de lakni nem lehet benne.

Nem merném állítani, hogy ebben a se-se állapotban azóta rossz lenne a közérzetem. Akár úgy is tűnhet, jól kibuliztam magamnak ezt a hazátlanságot, így minden helyzetben van alibim arra, hogy kívülálló maradjak.

Ha nem így lenne, ha nem takaróznék ezzel az elhatárolódással, biztosan sokkal tragikusabbnak találnám azt, hogy Ukrajnának gyakorlatilag fél éve nincsen kormánya, és az utóbbi időben egyetlen dolog mutatkozik stabilnak az országban, ez pedig a koalíciós válság. Mindennek a politikai, gazdasági következményeit állampolgárként persze el kell szenvednem, érzelmileg mégis egy laza mozdulattal lepöccintem magamról az egészet.

Épp fordítva reagálok a magyarországi eseményekre. Bár megrendít az, ami Budapesten történik, bár az elhajított kockakövek az én identitásomon is lukat ütnek, bár a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság nekem is zokon esik – ám idegen állampolgárként legalább nem kell szembesülnöm azzal e ténnyel, hogy ezekre vagy azokra szavaztam volna.

Aztán persze itt lenne még egy kapaszkodó, a szülőföld, a szűkebb pátria. A táj, a vidék születésem óta változatlanul alkalmas arra, hogy magaménak tudjam, mára azonban a kárpátaljaiság mint olyan számomra teljesen idegen fogalommá vált. Legalábbis abban a formájában, ahogyan ezt földijeim használják. Sem a sérelmi magatartást, sem a panaszbeszédet, sem a magunkat különbnek tartó mentalitást nem tudom elfogadni, nem gondolom, hogy magyarságom intenzív gyakorlása különösebb érdem lenne, mint ahogy azt sem, hogy a kisebbségi létnek a hátrányai ne társulnának hasonló súlyú előnyökkel. Azon mélységében megélem a magam helyzetét, de nem vagyok hajlandó sorsverésnek tekinteni. Inkább áldásnak sejtem azt, amit más átoknak nevez, így aztán azon igyekszem, hogy a hendikepek sorozatából összerakjam a magam sikerét.

*

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

*

Kolos fiam az idén diplomázott a Veszprémi Egyetemen. Tanulmányainak évei alatt folyton azt figyelgettük szülői aggodalommal: vajon mennyire ágyazódik bele az ottani életbe, mennyire és miben kerül hozzá közel az ottani közeg, életvitel, vajon mikor kezdi régi környezetét idegennek, meghaladottnak tekinteni. Nem is igazán tudtuk eldönteni, minek örülnénk jobban: ha visszatér a szülői házba és az itteni nehezebb körülmények között próbálja meg képességeit kamatoztatni, vagy ha odaát meggyökerezve kezdi szakmai karrierjét építgetni. Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem másutt, éppen Ungváron akar programozó matematikus lenni. Barátaival éppen most tartanak a cégalapításnál…

Nem mertem rákérdezni, vajon az ő fülét is sérti-e, ha a sajtónk „hazánk”-nak nevezi Ukrajnát. Meglehet, rosszul esne szembesülnöm azzal a nézettel, miszerint nem is olyan rossz ebben az országban gyereknek és tinédzsernek lenni, kirándulni és autózni, zenét hallgatni és internetezni, barátságot kötni és céget alapítani. Természetesnek kell tartanom az ilyen véleményt is. Még ha a Rolls Frakció hajdani tiltott számát kicsit átköltve ötvenévesen én magam úgy érzem is, hogy bár „állva pisilek és ülve kakálok”, de haza dolgában mégis „elég szarul állok”.

_________
megjelent: Mozgó Világ, 2006/november.

Repríz. Eredetileg itt: Két mondatom Dalíról [A hivatkozások egy része sajnos elavult, és időközben a Google és Wikipédia találati oldalai is sokat változtak... - 2009]

Csodálkoztam volna, ha a mostani magyar belpolitikai konfliktus (válság?) nem terjedne át a határon túli magyarságra. Olvasom, hogy a Vajdaságban és Erdélyben szimpátia-tüntetések várhatók, az RMDSZ azonban nem kíván tüntetni, az UMDSZ pedig nyilatkozatában már el is ítélte a vandalizmust, ami ugyan helyes, de nem kétséges, hogy ez a mostani magyar kormányzathoz való törleszkedés újabb bizonyítéka. Másfelé igazodik a délvidéki Magyar Polgári Szövetség, közleménye olyan, mintha csak a magyar szélsőjobb diktálta volna:

"A kettős állampolgárságról szóló december 5-ei magyarországi népszavazás szégyene, a parlament szeptember 26-ai árulása óta minden megváltozott. A népszavazás felszínre kényszerítette az igazságot. ... A most zajló tüntetések, az emberek elégedetlensége és dühe egyenes következményei a magukat mindenek fölöttinek tartó politikusok ármánykodásainak, hazugságainak, mesterkedéseinek, a jogrend, az Alkotmány gátlástalan megsértésének, Magyarország elszegényítésének, kiárusításának." (Forrás). Hasonló a hangütés az erdélyi "testvérek" körében is: "úgy érzik, hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területein meg kell szüntetni a több éve tartó nemzetellenes politizálást". A résztvevők jelenlétükkel így kívánnak tiltakozni "a magyarság vezetőinek hazugságpolitikája ellen". Az udvarhelyi demonstrálók kifejezték szolidaritásukat a magyarországi "békés tüntetőkkel." Kérték: Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök mondjon le. (Forrás) [Update: A Vajdaságban is tüntettek Gyurcsány ellen]

Nem csodálkoznék, ha a KMKSZ a napokban hasonló szimpátia-tüntetésre vezényelné ki a beregszászi főiskolásokat.

A dolog végül is logikus: azok a határon túli körök, akik Orbánt, Kövért, Németh Zsoltot hívják rendezvényeikre vezérszónoknak, akik elősegítik Toroczkay szervezkedését (Kárpátalján is van hatvannégyvármegyés szervezet; mi öröm!), akik arra vannak idomítva, hogy ütőkártya legyenek a magyar jobboldal belpolitikai vitáiban, azok most is azt teszik, amit elvárnak tőlük. És végül is ezt tette az UMDSZ is. Odáig persze a másik odal képviselői nem jutnak el, hogy Gyurcsánnyal nyilvánítsák ki szolidaritásukat.

Láthatóan nem vállalkoznak erre a magyarországi szocialista hívek és szimpatizánsok sem. Nincsenek ellentüntetések! Nincsenek, mert még a bősz elkötelezettek is érzik, hogy a miniszterelnök elvetette a sulykot, hozzá közelebb álló megfogalmazással élve, elbaszta a kalapácsnyelet. El bizony, mert ha már megtörtént a nyilvános gyónás, akkor a nyilvános bűnbánatnak is be kellene következnie. Ám láthatóan nem bírja kinyögni, eldadogni, elsuttogni, hogy "elnézést". Ostoba és konok büszkesége, megszállott eltökéltsége most nem helyén való. Nem ez az alkalom arra, hogy úgy viselkedjen, mint aki egyedül van birtokában a bölcsek kövének, mint aki egyedüliként képes üdvözíteni az országot. Már messiásnak képzeli magát, megszállottsága egyre hasonlatosabbá teszi ellenfeléhez. Lassan két őrült fordul szembe egymással, teljes elvakultsággal rohannak neki a falnak. Tragikus. Itt már rég nem a reformokról és a gazdasági csomagról van szó, hanem két nárcisztikus vezér hatalmi párbajáról.

S ha azt mondtam legutóbb, Gyurcsány egyetlen igazi érdeme az, hogy Orbánt nem engedte hatalomra jutni, akkor most meg azt mondom, legnagyobb bűne is az lehet, ha végül belebukva ebbe az ügybe (amit én egyre valószínűbbnek látok) újra a jobboldal kezére játssza a hatalmat. Nem látja, hogy most az ő személye az egyetlen igazi akadálya a megbékélésnek? Le kellene mondania, hátra kellene lépnie, akkor is, ha mindenki tudja, hogy nincs a kormányzásra igazán alkalmas ember. Ám most már ő sem alkalmas, mert elvesztette a bizalmat. Nem a vandál szélsőségeseken áll vagy bukik a dolog (képteleneség, hogy még mindig szabadlábon vannak), nem a Fidesz-szavazókon, nem a hangos vagy csöndes szembenállókon. Hanem azokon a tömegeken, akik most kiállhatnának mellette. De nem állnak.

Gyurcsány Ferenc elvesztette a neki szurkoló, vele szolidáris milliók szimpátiáját. Amit nagyon rövid idő alatt szerzett meg, de még rövidebb idő alatt el is vesztette. Ez a válság lényege, hogy már nem lehet őt szeretni, csak csöndes rezignációval figyelni, hogyan válik semmivé mindaz, amit felépíteni látszott.

Jogi értelemben természetesen sem a kormány, sem Gyurcsány nem illegitim, Orbán ostobaságokat állít. Az önkormányzati választás nem népszavazás. Ám, bárhogy is nézem a dolgot, ha a népharag erősödik (és, mondom: ha a "népszimpátia" láthatatlan marad), akkor ez előbb-utóbb elsodorja Gyurcsányt, rosszabb esetben a kormányt is. Hiába választotta meg demokratikusan, a nép bizony elhajthatja azokat, akikben súlyosan csalódott. Ehhez lehet erkölcsi joga és szerintem lehet (békés) kényszerítő eszköze is. Az országnak nagy-nagy kára származhat ebből, destabilizálódik a biztonság, beláthatatlan kaotikus állapotok alakulnak ki. Ezt valószínűleg tudja mindenki. Ám ha senki sem enged a pozíciójából (illetve a most már alkotmányozó nemzetgyűlést emlegető tüntetők mellé egyre többen állnak), akkor ebből bizony igazi fordulat is kifejlődhet.  

Az igazán rossz az lesz, ami majd azután következik.

Repríz. Eredetileg az írás  itt > Laptop töltő.

x

Budapest. Magyar laptop szervizből billentyűzet kiosztás

Hajnali fél négyig tévéztem teljes döbbenetben, felváltva csóváltam a fejem értetlenül és bólogattam bölcsességet színlelve, néha szabályos szívdobodásom lett izgalmamban, izzadtam, égnek állt a hajam. Talán nem a legjobb pillanatban, de megpróbálom összefoglalni, amit erről az egészről gondolok.

Gurcsány, hogy az ő kifinomult stíljéhez igazodjam, nagy balfasz. Ezen az a nyilvánvaló tény sem sokat változtat, hogy politikai ellenfele pedig maga az istenverés, a magyarok ártó szelleme, akinek a hatalomra kerülésénél minden verzió jobb. Nem sokkal az egész cécó előtt már belefogtam egy összegzésfélébe, azt ezzel a mondattal kezdtem: "Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc javára lassan csupán egyetlenegy politikai érdem írható, az, hogy nem engedte Orbán Viktort hatalomra jutni." Az elmúlt negyvenvalahány óra eseményeinek a fényében ez számomra még nyilvánvalóbb: a miniszterelnök már nem ura az eseményeknek, képtelen úgy kezelni a helyzetet, hogy az ne az indulatok újabb elszabadulásához vezessen (itt természetesen megint hozzá kell tenni, hogy Gyurcsány balfékségéhez képest a Fidesz-vezérek a lehető legtisztességtelenebb játékot játsszák).

Szinte bizonyos vagyok abban, beszédének a kiszivárogtatásában a miniszterelnök maga is benne volt. Látva, hogy pártjának és saját magának a megítélése a lakosság körében mélypontra jutott, valamit tennie kellett. A szocialisták Demszky mögé állása tragikus balfogásnak látszik (nekem a Szili-Solyóm helyzetet juttatja eszembe: az a sztori is az MSZP önveszejtő ostobaságáról tanúskodott), és nem hozott kellő eredményt az sem a józan elemek megnyerésében, hogy a kormányfői kampányoló országjárás állomásain sikerült a szélsőséges jobboldalt jól megfüttyögtetni. A Fidesz átvenni látszott a kezdeményezést: új és új ötletekkel és sugallatokkal szolgáltak arra nézvést, hogyan lehetne a hatalmat részben vagy egészében magukhoz ragadni. Ehhez meg is voltak a reális feltételek: az ország lakossága nem értette meg és ha meg is értette, egyáltalán nem tolerálta a bőrére menő intézkedéseket, általánossá vált a "nem ilyen lovat akartunk" érzése.

A gazdasági reformcsomagról hozzá nem értőként nem tudok okosakat mondani, de szerintem itt voltak alaposan elhibázott húzások mind az egyes intézkedésekben, mind a dolog kommunikálásában. Nekem úgy tűnt, ügyetlenül, balkezesen fogtak hozzá a dologhoz, leginkább félmegoldásokra futotta a nagy elhatározásból, aminek az lett az eredménye, hogy a döntések a súlyos államháztartási gondokat ugyan csak részben és csak hosszú távon oldják meg (ha ugyan), ellenben általános felháborodás kiváltására így is alkalmasaknak bizonyultak. Ez így végül senkinek sem elég jó, de mindenkinek elég rossz ahhoz, hogy az állampolgárok részéről szinte teljes legyen az elutasítás.

Ebben a helyzetben, más eszközei nem lévén, Gyurcsány kockáztatni volt kénytelen. Magamban hol királycselnek nevezem az ominózus beszéd kiszivárogtatását, hol azt mondom: a miniszterelnök rezettelni, egy erős sokkal újraindítani akarta az országot. Ahogy ő maga is valami tiszta lappal indulást mondott: eddig hazudtunk, de eztán már nem fogunk, mert már nem is kell: megtartottuk a hatalmat, és ennek birtokában kihúzzuk az országot a gödörből.

Azonban a közvélemény számára a gazdasági elemzések, okfejtések nagyrészt felfoghatatlanok maradtak, és a szocialisták és a liberálisok magyarázatai, indoklásai, győzködései pedig nem látszottak elég meggyőzőnek és hitelesnek. Valamit tenni kellett.

Ám a sokkra a lakosság (éppen a fenti érvelések érthetetlensége és/vagy gyöngesége miatt) nem volt felkészítve, s talán maga a beszéd sem volt a célra eléggé megfelelő. Amennyire értékelhető az őszintesége, annyira elítélhető a hangneme, amennyire szimpatikus az "itt állok, nem tehetek másként" lutheri helyzetvállalás, épp annyira érzékelhető a "minden krétai hazudik, mondta egy krétai" logikai csapdája.

No persze: a célközönség nem is az ország közvéleménye volt, hanem a szenzációra mindig éhes sajtó és az öklét rázni mindig kész jobboldali politikai elit. Ha az ő révükön Gyurcsány a figyelem epicentrumába kerül, akkor onnan nyilatkozva, onnan irányítva az eseményeket akár igen jól is kijöhet a dologból, kiválthat egyfajta katarzist, akár vissza is nyerheti az elvesztett támogatókat, szimpatizánsokat, szavazótábort, megerősítheti legitimitását.

És az első órákban a csel eredményesnek látszott: ha Gurcsányék azt akarták, hogy a sajtó és a politikai jobboldali elit bekapja a horgot, akkor ez maximálisan sikerült. A miniszterelnök az összes kamerát magára irányíthatta, minden mikrofon felé fordult, soron kívüli exkluzív megszólalásai pillanatok alatt eluralták a magyar médiát.

Ám sajnos nem beszélt elég okosan. Kezében volt a nagy alakítás lehetősége, Melinda már alig várta, hogy a bűneit megvalló csábító ölébe ájuljon, de a kormányfő vagy félreértette a szerepet, vagy nem tudta eljátszani. Vagy csak egyszerűen elügyetlenkedte. Egyik sem bocsánatosabb. Semmilyen megbánást és semmilyen szégyenérzetet nem tanúsítva erősnek akart mutatkozni - és ez lett a gyengéje.

Nem tudható, de valószínűsíthető, hogy ha elnézést kér mind a négy évi tétlenségért, mind a másfél éves hazugságokért, mind a túl sok trágár kifejezésért, akkor nem fajulnak eddig a dolgok. Nem vagyok a nyelvi finomkodás híve, semmi rosszat nem látok abban, ha olykor egy-egy erősebb kifejezés elhagyja a beszélők ajkát; ám azt gondolom, a legfelsőbb országos közszereplők még szűk - szűk? 190 fő? - körben sem beszélhetnek így. Ez egyszerűen bunkóság. Söröző kocsmai társaságban, házibuliban, biliárdozás közben, lóversenyen elmegy, de egy pártrendezvényen már nem. Illetve ha mégis, akkor utána azonnal illik elnézést kérni például a jelen lévő hölgyektől. Ám Gyurcsány Ferenctől az országos nyilvánosság előtt csak annyira futotta, hogy nem büszke a jelzőire. A többire igen.

Ami ezután történt, az pedig már nemcsak az ő balfogása. Illetve hát természetesen felmerül az a lehetőség is, hogy a karhatalom nem véletlenül volt ennyire béna és teszetosza, hanem valahol valakik azt akarták, hadd szabaduljon el a pokol, legyen jó nagy balhé, rá lehessen majd jól pirítani a Fideszre: lám, ehhez vezet, ha az utcára viszitek a politikát. Ám ez ingatag feltételezés. Nekem úgy tűnt, egyszerűen csak eluralkodott a másutt is meglévő nagy magyar szervezési-intézményi kupleráj, a totális fejetlenség. A rendőrségi és a magasabb szintű illetékesek nyilatkozatai is erről tanúskodtak, siralmas és komikus egyszerre volt az, amit és ahogy mondtak. Beleértve a hajnaltájt nyilatkozó Gyurcsányt is. Nem tudom, ilyen vészhelyzetben milyen erők mozgósíthatók törvényesen és azt sem, ez pontosan kinek a dolga. De azért talán jogos a kérdés, hogy amikor az állami televízió székházát rohamozzák kockakövekkel és botokkal, akkor vajon hol vannak azok az állig felszerelt szuperzsaru kommandósok, akik maszkjaikban olyan jól meg tudnak civileket bilincselni, hol vannak a rendőrségi helikopterek, hol a deszantosok és más elit alakulatok? Valóban önvédelmi sprével kell szórni a gázt? Nem kell bevetni a könnygáz-gránátokat? Valóban egy árva és rosszul biztosított vízágyúval kell szerencsétlenkedni? Valóban csak addigra - cirka 4-5 óra elteltével - sikerül a fővárosban annyi erőt mozgósítani, hogy megtisztítsanak egy nem is olyan nagy budapesti teret? Valóban nem volt mód arra, hogy a hatóságok időben megfékezzék az indulatokat és elejét vegyék a totális rombolásnak? Pár száz felbőszült huligán minden előkészület nélkül "puszta kézzel" bármikor beveheti a kiemelten védett Magyar Televíziót? Mi történne egy picit is szervezett fegyveres támadás esetén?

Következmények? 125 sérült, ebből 102 rendőr. Megdöbbentő. Felelős? Leváltották a fővárosi rendőrfőkapitányt? Az illetékes minisztert?

Azt gondolom, az előzményektől tökéletesen függetlenül egy ilyen horderejű eseményért a politikai felelősség a miniszterelnöké. Akkor is, ha nincs kiszivárgott beszéd és nincs utána nagyképű magyarázkodás. Ám ha kampány idején, szűk két héttel a választások előtt a csőcselék gyakorlatilag minden tényleges ellenállás nélkül beveszi a közszolgálati televízió székházát, az önmagában akkora botrány, az államhatalom akkora csődje, hogy a kormány fejének be kell nyújtania a lemondását.

Ám Gyurcsány Ferenc ezzel a történettel kapcsolatban valamiért nem mondja ki, hogy "elkúrtuk". Nem kicsit, hanem nagyon.

Repríz. Eredeti megjelenés: UngParty Manzárd, 2006. szept. 19.

sms kampány - tömeg