Balla D. Károly
Egy szakreferens szenvedélye
A harminc ügyeleti ponton az egyetem alkalmazottaiból és hallgatóiból véletlenszerűen kiválasztott kettes csoportok teljesítettek éjszaki szolgálatot. Ez nem jelentette azt, hogy a számos épületből és létesítményből álló, a kisváros területének jelentős részét elfoglaló, az ország oktatásügyében és tudományos életében stratégiai fontosságúnak mondott intézmény éjszakai őrzését amatőrök látták volna el, ellenkezőleg, a megfelelő helyeken, a központi épület portáljánál kialakított beléptető rendszernél és a szigorúan ellenőrzött két kocsibejárónál, továbbá az épületek körül, valamint a közöttük kialakított átjárókban, illetve a park sétányain és a védfalak mentén pontos előírás szerint cirkálva a speciális biztonsági szolgálat egyenruhásai és az egyetem fizetett éjjeliőrei közösen strázsáltak az épületegyüttes nyugalma felett, ezen kívül a kutatói részleg egyes technológiai laboratóriumaiban, ahol ezt az elindított kísérletek folytonosságának fenntartása és az üzembe helyezett eszközök szünetmentes működtetése megkövetelte, tudományos munkatársak és laboránsok váltották egymást grafikonokban megszabott nyolc órás műszakonként, ám, mindezen felül, egyrészt az önkéntes közösségi munka megszerettetése és rangjának megteremtése, másrészt a társadalmi vagyon és a teljes körű közbiztonság megőrzésére tett erőfeszítéseknek a gyakorlatban való elsajátítása és alkalmazása, harmadrészt az oktatók, alkalmazottak és diákok közti, egyébként hierarchikus viszony közvetlenné tétele céljából a tanintézmény vezetőinek központilag sugallt ötlete és elvárása szerint a megfelelő szakemberek kidolgozták, az apparátus pedig megszervezte az önkéntes társadalmi ügyeleti rendszert, amelynek keretében a campus stratégiailag kevésbe jelentős és biztonságvédelmi szempontból a közepesnél nagyobb kockázatot semmiképpen nem jelentő harminc pontján az egyetem kötelékébe tartozó civilek, jelesül egy alkalmazottból (ide értve az oktatókat és kutatókat, valamint az intézmény hivatali gárdáját és a kiszolgáló személyzetet) és egy hallgatóból álló kettes csoportok tartottak éjszakai ügyeletet.
A tizenkét órás szolgálat, amely után két szabadnap is járt, minden kiválasztott számára nagy megtiszteltetésnek számított. A szerencsés számíthatott rá, hogy megfelelő teljesítés esetén a káderlapjára már a második alkalom után rávezetik az előmenetel szempontjából oly kívánatos kitételt, miszerint az érintett megfelelő aktivitással és fegyelemmel, mi több, önkéntesen és rendszeresen végez társadalmilag hasznos tevékenységet. Rangot kapott az effajta ügyeletesség azáltal is, hogy miközben a kiválasztás véletlenszerűsége egyformán vonatkozott professzorra és segédlaboránsra, gazdasági igazgatóra és takarítóasszonyra, aspiránsra és gólyára, aközben mindenki tudott vagy hallott valamit arról a titkos, csak a legfelsőbb vezetés igen szűk körében ismert algoritmusról, amelynek létezéséről hivatalosan soha nem esett szó, de amely mégis nemcsak az esetlegességből származó feltételezhető hibákat zárta ki, például azt, hogy az éppen amúgy is szolgálatos éjjeliőrökre eshessen a választás, továbbá nemcsak azt tette lehetővé, hogy egy éven belül mindenki legalább egyszer és legfeljebb ötször kerüljön sorra, hanem valami alig megragadható és éppen ezért különleges jelentőséggel bíró szempont érvényesülését is biztosította: aki gyakrabban szerepelt a kiválasztottak között vagy akit a harminc ügyeleti pont közül rendszeresen a nagyobb presztízsű helyekre osztottak be, az biztos lehetett benne, felettesei jó kádernak vagy jó diáknak tartják, és az egyetem legmagasabb rangú irányítóinak nem csupán a figyelmet érdemelte ki, hanem jóindulatukat és bizalmukat is élvezi, ezért aztán az este hattól reggel hatig tartó szolgálat, amely után még két szabadnap is járt, minden kiválasztott számára nagy megtiszteltetésnek számított.
Pszajkó már diákkorában is fokozott figyelemmel kísérte az önkéntes ügyeleti rendszer működését, amikor pedig szakreferens lett, egyre nagyobb jelentőséget kezdett tulajdonítani a látszólag eventuális, valójában azonban szakszerű alapossággal és rafináltan megalkotott, ám ravasz kimunkáltságában kifürkészhetetlen szempontrendszerű szisztémának; mígnem mániájává vált. Miközben ugyanis a hivatalos bejelentések szerint a nyilvántartás közel tízezer főt számláló teljes adatbázisából mindig találomra sorsolták ki a párosokat, valamint azt, hogy hol kell éjszakai szolgálatot teljesíteniük, és ezt a véletlenszerűséget az egyetem mint intézmény és mint munkaközösség nemcsak deklarálta, hanem legfontosabb elveinek egyikeként fennen hirdette, aközben egyenként és magánemberként mindenki pontosan tudta, a dolog nem a vak szerencsén múlik, hanem az elvárások és megfelelések valamely kimondatlan és kiismerhetetlen, ám mégis létező és létezésében megsejthető rendszere áll mögötte. És bár soha senki nem fogalmazta meg őket, ezeknek az elvárásoknak megfelelni mégis megsejthető célt jelentett az önkéntes ügyeleti kontingens minden egyes tagja számára, biztosíthatta előmenetelüket, sikerességüket, társadalmi és anyagi megbecsültségüket, sokak szerint még családi boldogságukat is, emiatt aztán többen is úgy gondolták, előnyük származna abból, ha egyszer sikerülne megfejteniük és megragadniuk vagy legalább megsejteniük a rendszer lényegét, magvát, belső törvényszerűségét. S ha eddig a következtetésig eljutottak a diákok és oktatók, akkor nyilvánvalóan ennél sokkal tovább jutott Pszajkó, aki nemcsak diákkora óta kísérte fokozott figyelemmel az ügyeleti rendszert, hanem szakreferensként egyre nagyobb jelentőséget is kezdett tulajdonítani neki; mígnem mániájává vált.
A kimutatások pontos vezetését nyolc évvel ezelőtt kezdte. Minden áldott nap feljegyezte a hatvan ügyeletes nevét és természetesen azt is, mely posztokra osztották be őket. Ha valamilyen okból ezt nem tudta megtenni, kínosan érezte magát, és mint súlyos mulasztást, igyekezett pótolni, nyári szabadságából visszatérve például első dolgai közé tartozott, hogy a személyzeti osztály archívumából elkérje az adatokat és privát nyilvántartásába átvezesse a napi hatvan nevet a harminc poszt eloszlásában. Az első években voltaképp meg is elégedett ezzel a kronologikus dokumentálással, amikorra azonban az első ezer napnyi adatsor már rendelkezésére állt, elemezni kezdte az információkat. Előbb csak néhány ismérv alapján hasonlította össze és feleltette meg egymásnak az adatokat, később egyre komplexebb statisztikákat készített. Voltak életkori és tanszékek szerinti bontásai, figyelte az éves, a havi és a heti ismétlődéseket, bevezetett bizonyos gyakorisági koefficienseket, ezeket hozzárendelte különböző kategóriákhoz, táblázatokat, adathálókat és mátrixokat készített, grafikonokat rajzolt, elvégezte a görbék függvényelemzését. Ahogy évről évre sokasodott az adatmennyiség, úgy szaporodtak vizsgálati módszerei, mígnem egészen jól beletanult néhány tudományágba és odáig nem fejlődött, hogy a visszamenő értékelések mellett és bizonyos trendek felismerése vagy legalábbis megsejtése után már előrejelzések, bekövetkezési prognózisok készítésére is vállalkozhatott. Így amikor a matematikai kar elszánt diákjai, mintegy önmaguk szórakoztatására, kiszámították, mi annak a matematikai valószínűsége, hogy retteget tanáruk, az integrál- és differenciálszámítás nagy öregje, Glenko professzor, aki egyben nagy szoknyavadász hírében állt, éppen a butácska, ám nagyon mutatós és sokak szerint kissé kikapós Irinával, az első éves medikával éppen a testnevelési eszközök tárolására rendelt szertár felügyeletét célzóan kerüljön ügyeleti beosztásra (szükség esetén hozzáférvén ezáltal a porral ugyan eléggé megtelt és némileg szakadozott műbőr borítású, ám a minőségi hiányosságokat kompenzálva annál nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló különböző matracokhoz), és úgy találták, hogy ennek az eseménynek a bekövetkezése nem sokkal nagyobb annál, mint hogy egy írógépen az ábécé vaktában egymás után leütött betűiből éppen A mester és Margarita álljon össze, nos, Pszajkó akkor csak nevetett, mert tudta, hogy az önkéntes társadalmi ügyeleti rendszer működésében nem érvényesül maradéktalanul sem a nagy számok törvénye, sem a véletlenszerű szóródások Maxwell-eloszlása, és a permutációk, variációk és kombinációk pontos kiszámítása elméletileg ugyan igazolhatóan helyes eredményt adhat, ám a gyakorlatban egészen más törvényszerűségek és tendenciák mutatkoznak ebben az egyáltalán nem véletlenszerű kiválasztási szisztémában, de hogy pontosan melyek, azt még nem tudja, ám már sejteni véli, már vélni sejti, már a közelébe jutott a megfejtésnek, a nagy és titkos algoritmusnak, hiszen nem véletlenül kezdte el a kimutatások vezetését nyolc évvel ezelőtt.
Pszajkó, a magános, mondhatni rejtőzködő magánéletű férfiú tehát reménykedett és buzgón dolgozott a megfejtésen, sőt a reménye és buzgalma az idők folyamán rögeszmés vággyá duzzadt, kitöltötte azt a helyet, amelyet másnál a bélyeggyűjtés, a futball iránti rajongás, a horgászás vagy a kocsmába járás foglal el. Minden reggel, mielőtt felbaktatott volna a negyedik emeletre, ahol a módszertani osztály székelt, hosszasan szemügyre vette a hirdetőtáblát, amelynek munkakezdés előtti megtekintése egyébként minden munkatárs szolgálati szabályzatának fontos paragrafusát képezte, de rajta kívül az ennek való megfelelést senki nem gyakorolta ilyen lelkiismeretesen. Tekintete legelőször az ügyeleti helyek táblázatára esett, ott is a rektori hivatalt jelző rubrikára. Szemével követte a sort egészen addig, amíg az aznapi dátumot mutató oszloppal nem kereszteződött, és ott elolvasta a cellába írt két nevet. Mondjuk Mihalko I. A. (m-elek/fiz) – Gubnova P. N. (III/med). Ebből az is pontosan tudható volt, hogy a legmagasabb presztízzsel rendelkező ügyeleti helyre beosztott alkalmazott a fizikai kar mikroelektronikai tanszékén dolgozik, a hallgató pedig harmadéves medika. Hiába tudta Pszajkó, hogy odafent az asztalán várja, mint beosztása szerint őt megillető hivatalos közlemény, a hirdetőtáblára kitűzöttel azonos táblázat, mégis emlékezetébe véste az őt érdeklő fontosabb adatokat, ezeket lépcsőről lépcsőre lépve ismételgette magában, mintha jelentősége lett volna annak, hogy el ne felejtse, amíg felér. Ilyenkor nem szívesen állt szóba senkivel, köszönés helyett csak biccentett a lefelé igyekvő ismerősöknek, alig várta, hogy magára zárhassa az ajtót és asztalához ülhessen. Ott aztán egy jegyzetlapra némi áhítattal és lélegzetét szinte visszafojtva feljegyezte a memorizált neveket és adatokat, melléjük kanyarított, csak úgy fejből, néhány index- és százalékszámot – majd tett utána valamely csak számára érthető jelzést, mondjuk fordított kérdőjelet, bekarikázott pipát vagy három aláhúzott felkiáltójelet. Ilyenkor általában felsóhajtott, már megint ez a Gubnova!, mondta például nagy lélegzettel, és voltaképp csak ezután kezdett szuszogni, hogy a lépcsőjárásban elhasználódott oxigént pótolja. Alig türtőztette magát, hogy elő ne vegye a vaskos névjegyzékeket és a maga készítette grafikonok, táblázatok, illesztő tárcsák, rácsrendszerek, adathálózatok és mátrixok alapján ne kezdjen kedves foglalatosságába, ám a következő órában mégsem mert szenvedélyének hódolni, mert tudta, ilyenkor hívathatja az osztályvezető, bekukkanthat valamelyik kolléga, még az is megtörténhet, hogy segítséget, tanácsot, információt kérni betéved valami tájékozatlan diák, aki nem olvasta el az ajtaján a feliratot, vagy elolvasta, de fogalma sincs arról, mi fán terem a módszertani osztályon belül a foglalkoztató öntevékenységet felügyelő szakreferatúra. Őszintén szólva ezt ő maga sem tudta egészen pontosan, ez a körülmény azonban nem akadályozta meg sem abban, hogy ragyogó negyedévi jelentéseket írjon a vállalt tervfeladatok teljesítéséről, sem abban, hogy a tudatlan betévedőket rövid távon kitessékelje a szobájából. „Fiatalember, tisztában van maga azzal, mi számít foglalkoztató öntevékenységnek és hogy ezen belül mi tartozik a szakreferens illetékességi körébe?” – kérdezte szigorúan, mire a hallgató elbizonytalanodott és elnézést kérve kihátrált, minekutána számításai és elemzései elvégzéséhez, hipotézisei finomításához és prognózisai felállításához végre hozzáláthatott Pszajkó, a magános, mondhatni rejtőzködő magánéletű férfiú.
Nyolc év alatt, amióta ezt a munkakört betölti, csupán egyetlen egyszer, ám annál emlékezetesebb körülmények között, éppen három esztendeje fordult elő, hogy egy szemtelen diáklány visszakérdezett. „Nem, nem tudom, mi az a foglalkoztató öntevékenység, és épp azt szeretném, ha elmondaná nekem.” Első gondolata az volt, kikéri magának ezt az illetlen viselkedést, ám aztán alaposabban szemügyre vette a leányzót, és minthogy annak testhez álló kézileg kötött pulóverét a belülről feszítő izgalmas halmok csaknem átlátszóvá nyújtottak, a referens kicsit felemelkedett székéből, hogy az íróasztal takarását kijátszva megszemlélje, hívatlan kliense miféle lábakon is áll előtte, és szoknyájának hosszából esetleg bizonyos következtetéseket levonjon viselőjének nem csupán altesti tulajdonságaira, hanem származására, jellemére, világnézetére, netán politikai hovatartozására vonatkozóan; majd anélkül, hogy ültéből megemelt törzsét a székre visszaeresztette volna, saját szolgálatkészségén maga is elámulván, a következőket nyilatkozta: „Kedvesem, higgye el, hogy amint magácska akár egyénileg, akár csoport- vagy évfolyamtársaival társas összefogásban foglalkoztató öntevékenységbe kezdene, arról én azon nyomban tudomást szerzek, és haladéktalanul segítségére sietek, hogy elméleti szaktudásom és gyakorlati tapasztalatom teljes fegyvertárát felkínálva tegyem eredményessé dicséretes erőfeszítését.” A lány egy picit elpirult, de erőt vett magán, és megkérdezte, vajon mi is lehetne ennek a dicséretes erőfeszítésnek a célirányzata. Kötött pulóver ide és miniszoknya oda, ez már sok volt Pszajkónak, még hogy célirányzat, neki egy diák ne fogalmazzon úgy, mintha szakreferens lenne! Nagyon lassan visszaereszkedett a székére és ezek a szavak hagyták el enyhén remegő ajkát: „Mondja, galambocskám, maga a gyámügyi hivatalban szokta megkérdezni, hogyan kell gyereket csinálni?” A galambocska erre lángvörös lett, látszott, mindjárt el is pityeredik. No, lehet, hogy túllőtt a célon, gondolta, még csak az kell, híre terjedjen, miket mond ő itt holmi betévedő hajadonoknak. Ültében hátranyúlt a mögötte álló polchoz, leemelt egyet a tucat számra sorakozó egyforma brosúrák közül és engesztelő hangon újra megszólalt. „Jöjjön csak ide, adok egy könyvet, ebből bőségesen meríthet ismereteket; mondhatni magának írták, galambocskám.” A szólított odalépett, kezébe vette a füzetnél alig vastagabb kiadványt, és kétszer is nekifutott a címének. Másodszorra már az alcímet is hozzáolvasta, kisebbfajta áhítattal tagolva a szavakat: „Az elméleti és alkalmazott foglalkoztató öntevékenység módszertani alapjai. Segédkönyv a felsőoktatási tanintézmények egyéni és csoportos foglalkoztató öntevékenységi munkájának megszervezése és tökéletesítése területen működő résztvevők számára”, ő meg elővette fiókjából kék borítójú füzetét, felütötte és addig lapozta, amíg üres oldalhoz nem ért, oda felírta a dátumot, a könyv címét, majd a szakreferatúra áldásos tevékenységét bizonyító nyilvántartásnak ezt a fontos dokumentumát az asztallapon 180 fokkal elfordítva várakozóan a lányra nézett. „Ha elviszi, ide be kell írnia az adatait. Név, évfolyam, aláírás.”. Jól tudta, az asztal eléggé alacsony ahhoz, hogy aki álltában írni akar rajta, előre kell hajolnia, aki pedig jelentős súlyú keblek birtokában előrehajlik egy kötött pulóverben, hát igen, ennek következményeiről ő már igazán nem tehet. Bármennyire is izgatta a feltárulkozó látvány, férfiúi érdeklődése mégsem tudta hivatalnoki kíváncsiságát elnyomni, így tekintete fel-alá cikázott, hogy a nevet és a név tulajdonosának bizonyos fizikai tulajdonságait mintegy egyidejűleg vehesse magához. Aha, Diána, és persze még csak elsős történész, olvasta rutinosan a neki fejjel lefelé sorakozó betűket a rubrikákban, akkor érthető a tudatlansága, nézett megbocsátóan, egyszersmind más késztetésektől enyhén felindultan a felegyenesedő lányra, aki, talán iménti részleges testi fedetlenségét kompenzálni kívánva, mindkét kezével kebeléhez fogta a könyvecskét, köszönt és megköszönt, majd átszellemülten, egyben megkönnyebbülve távozott a szakreferatúráról, mint aktív részese annak az esetnek, amikor Pszajkót nyolc évi szolgálata alatt csupán egyszer, ám annál emlékezetesebb körülmények között egy diáklány visszakérdezte.
A rejtőzködő természetű férfiú bénultan bámulta a halkan bezáródó, bordó műbőrrel csak belülről bevont párnázott ajtót, majd bele-beleszimatolt a levegőbe, gyér hajába túrt kicsit remegő ujjaival és székében hátradőlve sokkal mélyebb levegőt vett, mint amilyent a lépcsőjárásban elhasznált oxigén pótlására szokott, olybá hatott, mintha percekkel ezelőtt megfeledkezett volna a lélegzésről és most egyszerre próbálná magába szippantani nem csupán az itt hagyott illatot, hanem az ellebbent látványt is. Igen, ennek lassan három esztendeje és ettől az esettől kezdődően figyeli Pszajkó a korábbinál is eltökéltebben az éjszakai ügyeleti beosztást és készíti minden korábbinál megszállottabban titokzatos kimutatásait. Hogy esetleg megkeresse vagy behívassa a diáklányt, így kezdeményezve valamiféle kapcsolatot, az meg sem fordult a fejében, nem, ilyen egyszerű megoldásokkal nem operálhat az, aki a foglalkoztató öntevékenység elvi és gyakorlati alapjain áll; annak bizony kifinomultabb és módszertani szempontból emelkedettebb megoldást kell találnia, az legyen járatos a valószínűség- és halmazelméletben, ismerje a statisztikai megoszlások és szórások törvényszerűségeit, az vezessen naponta új adattokkal frissülő névjegyzékeket és előfordulási nyilvántartást, készítsen grafikonokat, táblázatokat, mezőrácsokat, illesztő naptári tárcsákat és mátrixokat, az számítson hibahatárértéket, állapítsa meg a bekövetkezési ekvivalenseket, végezzen függvényanalízist és ily módon kerekedjen felül a véletlenen, így igázza le a vak szerencsét, így alkossa meg az esetlegesség kusza adalékaiból az egyetlen, a nagy, a tökéletes szisztémát, amely ugyan másutt, más fejekben született, de itt fogja végső értelmét elnyerni, itt, e mögött a műbőrrel csak belülről bevont párnázott ajtó mögött, amelyre három esztendeje bénultan bámult a rejtőzködő természetű férfiú.
Attól kezdve időnként maga elé képzelte Diánát, amint nagy haszonnal forgatja a tőle kapott nagyszerű segédkönyvet. Tudta, mi több, meg volt róla győződve, hogy a roppant szisztéma egyáltalán nem zárja ki, sőt, inkább valószínűsíti, voltaképp már-már előírja, kötelezővé teszi, hogy a még lehetőségként előtte álló két egyetemi tanév során megtörténjen az, aminek meg kell történnie, és egy közelgő napon, midőn majd megáll a földszinti hirdetőtábla előtt és tekintetét járatja a harminc szolgálati helyre az aznapi éjszakai ügyeleteseket kijelölő táblázaton, ott, a bőr kanapékkal pazarul berendezett rektori fogadószobát jelző rubrikában meg fogja látni a két nevet, amelyek véletlenszerűnek és esetlegesnek hirdetett, ám valójában pontosan és eleve elrendelt közös előfordulása egyszerre biztosít majd számára hivatali előmenetelt, szakmai sikert, társadalmi és anyagi megbecsültséget, és, igen, semmi kétség, rövidesen bekövetkező családi boldogságot is. Amikor erre gondolt – és hogy erre gondoljon, azt mind gyakrabban ítélte indokoltnak –, olyankor látta maga előtt Diánát az átlátszóvá nyúlott pulóverében, Diánát, aki időközben harmadikos lett és bár sem egyéni, sem csoportos keretben nem jutott el a tevőleges kezdeményezésig, ám elméleti felkészülés gyanánt bizonyára nagy haszonnal forgatja a foglalkoztató öntevékenység elméleti és gyakorlati alapjait lefektető nagyszerű segédkönyvet; olykor talán kebléhez is szorítja.
______________
Megjelent: Bárka, 2006/6.
Ezen a héten a vízcsapból is mi folytunk. Előbb a köztársasági elnöknak a politikusok feje fölött átnyúló kezdeményezéséből született második, ezúttal "Az identitás megőrzése tömbben és szórványban" témában tartott tanácskozásról olvashattunk (a sok beszámoló közül egy furcsa című: 
Valami hasonlót éreztem tegnap és ma este, mint pár héttel ezelőtt, amikor a Magyar Írószövetség szerencsétlen nyilatkozatáról értesültem, illetve arról, hogy 
Az Origó történelmi portálján olvasható egy előzetes összegzés a hetek óta folyó közvélemény-kutatásról. A felmérés persze nem reprezentatív, hiszen csak ennek a portálnak az olvasói voksolnak, ám az eredmények mégis elgondolkoztatóak. Legmeglepőbb számomra az az ellentmondás, hogy az elmúlt két század nagy politikusai közül egyfelől Horthy Miklós vezeti a listát, másfelől Kádár János kétszer annyi szavazatot kapott, mint Nagy Imre.
Nem mintha olyan nagy kár lenne érte!
A Kieselbach Galéria 