google keresomarketing, első hely, pillangószív: keresőoptimalizáló verseny -

Balla D. Károly

Hegyen, hálón

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. augusztus

Úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Talán az őseimtől örökölt genetikai kód, talán gyerek- és legénykorom nagy kirándulásainak az emléke követeli, de az is lehet, csupán a szemem fiziológiája indítja a késztetést: itt az ideje hegyet látnom.

Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Ezt én alakítottam így, az én igényem szűkült be erre és ennyire. Nehéz megmondanom, ebben volt-e szerepe fizikai korlátozottságomnak. Hiszen a szobába zárkózásom sokkal hamarább kezdődött, mint a járási nehézségeim. Amennyire kószálós, sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem a harmincasként. Érdeklődésem a külső környezet iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Ez olyasmi, mintha valaki jóval azelőtt kedvelné meg az állandó sötétséget, mielőtt megvakulna; előbb szeretné meg a teljes csendet, és csak aztán süketülne meg – ha úgy vesszük: megelégedésére.

Negyvenévesen számítógépes ember lettem, kevéssel utána internetes is, és ha korábban az írógépem mellől se igazán akartam elmozdulni, akkor a klaviatúra és a képernyő elől még kevésbé. A kitárulkozó nagyvilág és a magam számára teremtett webes jelenlét tökéletesen kielégített, a teljesség benyomását keltette bennem. Pedig akkor még nem esett különösebben nehezemre kisétálni a városba, felkeresni a kedvenc kirándulóhelyeket. Mégis, néha már azt is elmulasztottam, ami nélkül korábban nem múlhatott el a november, amikor is családom tagjainak bejelentettem: „Akkor most elmegyünk őszt nézni!” Ez nagyjából abból állt, hogy derűs időben meg kellett látogatnunk Nevicke várát. A hegyi út fölött összeboruló fák sárga, rőt, vörös levelein átszűrt napfény ilyenkor szabályosan felgyújtja a két tónussal sötétebb avart, más-más valőrű foltok csúsznak egymásra, a sötétebből kibomlik a világosabb, a fényes áttűnik a matton, itt-ott még belopódzik valami zöldes élénkség, a fatörzsek pedig szinte hideg kékre váltanak a nagy sárgavörös forróságban. A teljes színskála ott hemzseg, nyüzsög és tobzódik az ember körül, még a spektrométerhez szokott szobatudós is elveszti színképelemző józanságát és részegülten fekszik bele a lángoló avarba, hogy a feje fölötti mobil levélmozaikot az ég ólomüveg-berakásának gondolhassa.

Jó néhány éve, hogy ezek a rituális és kicsit öncélú ősznézések sorra elmartak, mert én végképp felköltöztem a manzárdunkból nyíló virtuális világba.

Mégis: úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Hiába tudom hajszálpontosan, milyen látvány fogad majd, ahogy kicsit magasabbra érünk az Ung völgyében, hiába ismerem kanyarról-kanyarra, emelkedőről emelkedőre azt az utat, amely a Latorca völgyébe vág át egy kisebb hágón keresztül: mégis oda kell mennem, oda kell vitetnem magam, mert a szemem össze akarja vetni az emléket az élő képpel. Végig kell hordoznom a tekintetemet az itt még szelíd gerinceken, követnem kell az emelkedő és ereszkedő íveket. Szükségem van a Kárpátok szinuszgörbéjére. Ha csak nagyritkán is, de éppen ehhez kell hozzáigazítanom az állandóság és a változás bennem rezgő műszerét.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága a virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Szabályosan felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam ajándékot és nyári áron vett virágot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben és ragyogó napsütésben, aztán koccintottunk és ebédeltünk egy kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.

*

Ha agyonlőnek se tudtam volna megmondani egy hónappal ezelőtt, mi az a keresőmarketing meg a keresőoptimalizálás. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy be ne nevezzek és teljes erőbedobással be ne szálljak az első magyar keresőoptimalizáló versenybe. Mivel amatőrök számára is érthető volt a versenykiírás, ízibe kaptam magam, elsők között jelentkeztem.

A dolog lényege a következő.

A versenyt az nyeri meg, akinek a honlapja ez év december 31-én éjfélkor az első lesz a Google internetes keresőnek a „pillangószív” kifejezésre adott találati listáján. A meghirdetés pillanatában ez a nagy keresőrendszer egyáltalán nem ismerte a pillangószívet, egyetlen árva találatot sem kínált. Ami nem is csoda, mert nem igazán van (volt) ilyen magyar szó, habár képzése teljesen szabályos. Nos, ehhez képest, amikor e sorokat írom, azaz egy szűk hónappal a verseny indulása után a Google az interneten több mint félmillió pillangószíves oldal előfordulását jelzi. És én amatőrként, hályogkovács honlapkészítőként – egyelőre – benne vagyok az első tízben.

A hatalmas találatszámot, amely ezek szerint év végére akár a több milliót is elérheti, az magyarázza, hogy az erőpróba nemcsak azoknak a szakembereknek a fantáziáját indította be, akik értenek a keresőoptimalizáláshoz, vagyis tudják, hogyan is kell felépíteni egy honlapot ahhoz, hogy valamely keresőkérdésre adott találati listán minél előrébb kerüljön (ennek, mint megtudtam, igen nagy a kereskedelmi jelentősége: ha valaki cipőfelsőrész-készítőt vagy befektetési tanácsadót keres és az internetet hívja segítségül, akkor nagy valószínűséggel rákeres a kifejezésre, és az elsőként kínált honlapokat megnézve választ szolgáltatást, ad le rendelést; aki feljebb van a listán, sokkal jobbak az esélyei – nagyjából ez a keresőmarketing lényege), hanem lelkes amatőrök százait és ezreit is mozgósította. Vajon a mi kis honlapunk, webhelyünk, blogunk, amelynek eddig semmi köze nem volt ezekhez a furmányos tudományokhoz, s amelyen eddig még véletlenül sem használtuk az idétlen pillangószív kifejezést, vajon annak melyek az esélyei? Hová kerülünk a listán, ha egy cikkünkbe beleírjuk ezt a szót? S ha ezt adjuk címnek? Ha magát a honlapot erre a névre kereszteljük?

A világhálót intenzíven használó emberek alighanem kíváncsiabbak az átlagosnál. Akik pedig valami okból saját honlapot tartanak fenn, vagy még inkább, akik ilyet készíteni maguk is megtanultak, azokra jellemző a vállalkozó szellem, a kísérletező kedv, a kreativitás. Így aztán a magyar interneten két hét alatt szabályos a pillangószív-láz tört ki, tömegével készülnek az új oldalak és portálok, indulnak az új blogok, alakulnak a virtuális társaságok. A listát pillanatnyilag a Pillangószív Fun Klub honlapja vezeti…

Elképzeltem a fényes jövőt. Sorra veszik fel az áhított nevet cserkészcsapatok, nőegyletek, szabadidőklubok, lesz majd ilyen nevű aprósütemény, parfüm, focicsapat, rockzenekar, autómárka, üzletház és lakópark. Schobert Norbert és Moldova György vitába keveredik a Pillangószív TV-ben amiatt, hogy mindkettejük könyve a Pillangószív címet viseli, Pomogáts Bélát felkérik a Pillangószív Közalapítvány elnöki tisztségére, Széles Gábor és Princz Gábor közösen megalapítja a Pillangószív Bank Rt-t, Orbán Viktor elindítja legújabb népi kezdeményezését, a Magyar Polgári Pillangószív Konzultációt, Gyurcsány Ferenc pedig bejelenti az Új Pillangószív kormányprogramot. A Parlament egyhangú szavazással megváltoztatja az Alkotmányt és Solyóm László az újév első napján bejelenti a szenzációs hírt: Magyarország államformája mostantól: pillangószív.

Az ukrán kormány is csak azért alakult meg ilyen nehezen, mert a bűvös szó szláv megfelelőjét egyelőre nem találja a Google.

_____________
megjelent: Mozgó Világ, 2006/szeptember.

Nem bolygó a Plútó! Csillagászat. Támogatás: Laptop szerviz Budapest -

...vasárnap kirándultunk. Igaz, hogy ennek lassan két hete, de a fotók jobbik része csak most került hozzám, így a beszámolóval is elég sokáig vártam.

Háromévenként megkívánom a hegyek és az erdő látványát. Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Amennyire kószálós, sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem harmincasként. Negyven után pedig már a számítógép és a virtuális valóság ragadott magához, a külső környezetre alig maradt igényem. Érdeklődésem a külvilág iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Mégis, úgy háromévenként felmerül bennem: most már ideje lenne valami hegyet és erdőt látni.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó ellenben elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink - Zita és István - egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.

Zita, Kolos. Éva tanulmányozza az étlapot.

István és Zita már a vége felé, kávázás közben

erdő és kisebb hegyek a háttérben, a vendéglőből jövet

Zita, kezében a távollévő Csöngének rendelt és hazaszállított adag pisztránggal

__________________

A nevickei vár története. legendája

Balla D. Károly

Devenér Muki

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. júl.]

Jól jön a háznál egy saját, külön bejáratú, vagyis inkább külön berepülésű denevér. Úgy tűnik, mi most szert tettünk egy ilyen példányra.

Kamasz koromban egyszer már volt állandó bőregerem. Akkoriban kis alsó szobácskánkban laktam, 4,5 méter hosszú, de csak 1,60 széles, folyosószerű, kevés levegőjű. Tavasztól őszig nyitva tartottam az ablakot éjszakánként, se redőny, se háló, se függöny, teljes akadálymentesítés szárnyas emlősök részére.

Villanyoltás után érkezett, amikor már ágyban voltam. 10-szer, 15-ször végigrepülte a szoba hosszát, hol alacsonyabban, hol magasabban, menetközben szintet és irányt váltogatva, cikázva. Megrémültem, de természettudományokban jártas ifjúként úrrá lettem ijedelmemen. A denevér vaksötétben is kitűnően tájékozódik, remek radarja van, ultrahangot bocsát ki és a visszaverődésekből azonosítja környezete tárgyait. Soha nem megy neki semminek, gond nélkül átrepül szűkebb helyeken, kikerüli a kifeszített vékony huzalt is. Röptében csípi el a szúnyogokat, bogarakat. Ostoba babona azt hinni, hogy emberre támad és beleragad a hajába. Legfeljebb arról lehet szó, hogy ha menekülnie kell (padlásról vagy barlangból, ha felriasztják), és nem tud elég gyorsan reagálni az ember hirtelen mozdulataira, akkor pánikhelyzetben akaratlanul neki ütközik.

Így hát már első alkalommal kidugtam a fejem a paplan alól és percekig dermedten figyeltem, ahogy a denevér jellegzetes surrogó hang kíséretében repdes a szobámban. Bármennyire is bátorítottam magam, azért mindig összerezzenten, amikor épp felettem fordult meg és arcomon megéreztem a szárnycsapása keltette fuvallatot.

Gondolom, hozzám is szúnyogászni jött, és mivel bőséges zsákmányt talált, másnap is meglátogatott, majd kihagyott egy napot, de aztán jött újra. Végül teljesen odaszokott. Örültem neki, már vártam minden este, csak hadd fogdossa össze a kis vérszívókat.

Ennek 30 éve. És most megismétlődött a dolog. Első éjszaka csak futó látogatást tett manzárdunkon a denevérünk, de másodjára vagy 20 percen át portyázott az emeleten: a háló részünkből átcsapott a nappaliba, majd ki a halba, tett két tiszteletkört Csöngénél is, aki halálra válva bújt a paplan alá, Másnap aztán megkapta tőlem az okítást.

Lehet, ezen a nyáron elektromos szúnyogriasztóra sem lesz szükségünk.

*

Végre sakkozhattam! A bejelentés két dolog miatt fontos. Első, hogy a leányom tőlem függetlenül megtanulta a legzseniálisabb szellemi játékot és velem már egészen tisztességes tudás birtokában ült le megküzdeni. A másik, hogy én talán 5-6 éve nem tologattam a bábokat, így igencsak jólesett egyik legnagyobb kedvtelésemhez visszatérni.

Amikor Évával már tervezgettük, hogy gyerekünk lesz, akkor nagy bölcsen kifejtettem, én bizony leendő újszülöttünkkel nyilván semmit sem tudok majd kezdeni, hiszen még csak beszélni sem lesz képes az istenadta. A nevelésébe majd akkor fogok bekapcsolódni, mondtam, ha már rendesen el lehet vele diskurálni és eléggé okos lesz ahhoz, hogy megtanítsam sakkozni.

Persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de akkor még valóban nem volt fogalmam arról, hogy már a pár napos csecsemővel is milyen jól el lehet szórakozni. Kolos fiunk hosszú órákat töltött az ölemben (koraszülött volt, állandóan „pótetetni” kellett), és igen alaposan megtapasztalhattam, milyen gazdag és árnyalt kommunikációra képes egy ilyen apróság, mennyi mindent ki tud fejezni szemmozgással, homlokráncolással, ajakbiggyesztéssel. Mennyi mindent képes közölni még azelőtt, mielőtt nevetne vagy sírna, és azt is hányféleképpen teszi!

Így aztán olyan nagyon nem is vártam, hogy sakkozni megtaníthassam. Alkalomadtán azért persze megtörtént a beavatás, kiskorában, ha nem is rendszeresen, de gyakorta játszottunk. Az igazi élvezetes játszmákig azonban nem jutottunk el.

Nekem meg valahogy soha nem adatott meg, hogy hosszabb időn át állandó sakkpartnerem legyen. Szomszédok, rokonok, barátok – csak esetleges alkalmak adódtak, minden rendszeresség és megfelelő gyakoriság nélkül. Aztán lassan még ezektől a lehetőségektől is elestem. Számítógéppel játszani meg képtelen vagyok: az ellenféllel kialakuló, egymást froclizó beszélgetés nélkül nincs is értelme a dolognak (vonatkozó irodalom: Karinthy Frigyes Sakkozók-ja). Most azonban megcsillant szememben a remény: lehet, hogy öregkoromra majd Csönge fog felvidítani azzal, ha hóna alatt sakktáblával naponta elém penderül?

*

Csak az internetről ismert igen fiatal miskolci költőtársam kedves történettel lepett meg. Emailjének már a címe is meghökkentett: Udvarlás Balla Dé szövegével.

„Arról van szó, hogy mostanában fújdogál felém egy kósza szél, melyet a nagyokosok talán szerelemnek neveznek :) Szóval az udvarlás régi és új gyepére léptem (én is :)) és a leányzónak kitaláltam, hogy úgy találkozzunk Miskolcon a virágóránál, hogy ott ülök majd és üljön csak le szótlanul mellém, én pedig olvasok valamit (itt jössz majd te, lentebb megérted!) és csinálok még valamit és... na, ami történt: volt a Mozgóban egy naplórészlet dolgod , amikor is a lányodról és pesti barátjáról írtál, hogy csak csörgetik egymást mobilon és ezzel jeleznek, most pedig ezt a szöveget (utólagos engedelmeddel) felhasználtam olyatén módon, hogy a leányzónak felolvastam a padon és mikor a részletet befejeztem, felhívtam, ott mellettem :) (és csodálatos volt, mert tökéletesen azt csinálta, amit a lányod, hogy csak nézte a kijelzőt és mosolygott).”

Másik barátom erre azt mondaná: Nem éltem hiába!

*

Kisgyerekek gyakran felcserélik a szavak mássalhangzóit. A lányunk például kacitabogárnak mondta a hétpöttyöst, nekem meg éppenséggel a gombaveleske volt a kedvencem. De bármi éteknél jobban szerettem azt, ha Devenér Muki lehettem. Ez abból állt, hogy közel két méter magas nagybátyám megragadta a bokámat és a lábamnál fogva a levegőbe emelt. A hasonló pózban alvó bőregerekről kaptam alkalmi nevemet (meglehet, valami akkor olvasott mese vagy versike okán), ezt torzítottam el a hangátvetéssel, és ezt kiabáltam követelőzve olyankor, amikor Pali bátyám megérkezett hozzánk és én azt szerettem volna, ha mielőbb fejjel lefelé lógat bele a világba. Azt pedig, hogy ez a látvány miért fontos egy leendő írónak, sokkal később tudtam meg, Örkény István Arról, hogy mi a groteszk c. egyperceséből. Meglehet, igazából csak így látni azt, ami fontos.

Székely nagyanyám tanítása is valami hasonlóról szólt: hogy valaki érti-e a mesterséget, az nem a hímzés színén látszik, hanem a fonákján. Ha ott nincsenek szépen elrendezve a szálak, akkor elölről hiába is tetszetős a minta, szakmailag nem sokat ér.

A visszájukra fordított dolgok azóta is érdekelnek. Szeretek denevéresdit játszani, ellenkezőleg haladni a dolgok logikájában, az okozat felől közelíteni okot. Ami kézenfekvő, az hidegen hagy, ám a különleges megoldások izgalomban hoznak. A késznél jobban érdekel a hogyan készült.

Ha belegondolok, komolyabb, terjedelmesebb írásaimat jórészt ilyen visszafejtésekre építettem.

Első regényem író-hőse különös kéziratot kap: a szerző egyik oldalon már használt gépíró papírok hátoldalára írva küldi el neki regényét. A történet kusza, szakadozó, az oldalak és közbeékelt cetlik nincsenek számozva, olvasás, lapozás, félbehagyás és újrakezdés közben a papírok óhatatlanul elkeverednek, és már azt sem lehet tudni, egy-egy lapnak melyik a színe és melyik a fonákja. Hősemnek kell helyreállítania az eredeti művet, még ám úgy, hogy ugyanennek a kéziratnak a verseiből fejti meg az újraalkotás algoritmusát.

Második regényemben a munka nehezét már nem bíztam hősömre, hanem áthárítottam magára az olvasóra: a könyvből hiányzó, meg sem írt epikai művet úgy kell elképzelnie, fejben összeállítania, hogy ehhez csupán járulékos szövegeket (bevezetőket, elő- és utószavakat, szómagyarázatokat, jegyzeteket, kritikákat) bocsátok rendelkezésére. Vagyis felkínálom az összes fiktív filológiai „okozatot”, ám az ezeket kiváltó „okot”, azaz magát az elsődleges regényt a befogadónak kell a másodlagos közlések alapján rekonstruálnia.

Nem hősömnek és nem olvasómnak, hanem nekem magamnak kell visszafelé gondolkoznom akkor, amikor három éve elindított Pilinszky-projektumom verseit írom. Itt abból a valótlan feltevésből indultam ki, hogy Pilinszky János egy-egy szonettjét mesterszonettnek tekintem, azaz annak a tizenötödik költeménynek, amely az azt megelőző tizennégy külön szonett kezdősoraiból áll össze. Utóbbiak persze nem léteznek, ám én megkísérlem létrehozni őket úgy, hogy a Pilinszky-szonettel együtt majd szabályos szonettkoszorút alkossanak. Eközben nemcsak nyelvileg korrekt, formailag hibátlan és a poézis szempontjából is értékelhető tizennégysorosokat próbálok alkotni, hanem Pilinszky szakrális szimbólumrendszeréhez és megváltáselméletéhez is igyekszem felnőni. A magam élé állított kihívással nemcsak a nagy előd emléke előtt tisztelgek, hanem nyelvünk flexibilitását is bizonyítani szeretném.

Remélem, eközben nem az fog kiderülni, hogy kiskoromban Devenér Mukiként túlságosan fejembe tolult a vér.

___________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/augusztus.

Kárpátaljai Nyelvi Korpusz

Keresésben a Google az első. De lehetségesek speciális keresések is. Pl. a hatajkodik szóra, jelentésére.

Még nincs egy hónapja, hogy immár működik, azaz "kereshető", kutatói és egyéni célokra ingyenesen használható a Magyar Nemzeti Szövegtár. A projektum fontos mozzanata, hogy a nemzeti nyelvi korpusz kiegészült a határon túli magyarság szóállományával. A pontosság kedvéért idézek az MNSZ honlapjáról:

"A Magyar Nemzeti Szövegtár (MNSZ) munkálatai 1998 elején kezdődtek el a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztályán Váradi Tamás vezetésével. A cél egy 100 millió szavas szövegkorpusz létrehozása volt, amely lehetőségeihez mérten reprezentatívan tartalmazza a mai magyar nyelv jellegzetes megnyilvánulásait. A munkálatok 2002-től a Kárpát-medencei Magyar Nyelvi Korpusz projekt keretében kiegészültek a teljes Kárpát-medence magyar nyelvhasználatára kiterjedő gyűjtéssel. Itt a cél egy 15 millió szavas határon túli korpusz létrehozása volt. "

Ebből a 15-ből mintegy 3 millió szót tesz ki a kárpátaljai állomány. Ennek felgyűjtését és feldolgozását a beregszászi főiskola fiatal kutatói végezték. A dolog nem kis mértékben érint engem is, hiszen, mint olvasható is egy 2003-as anyagban, a Kárpátaljai Nyelvi Korpusz forrásai között az itteni sajtóorgánumok mellett egyedüli magánszemélyként és íróként én szereplek, a szépirodalmi részt az én szövegeim alapján állították össze. Ez persze nem különösebb dicsőség és leginkább csak praktikus okai vannak: egyfelől a helybéi magyar írók közül csupán nekem van honlapom, ahonnan gyűjteni lehetett, másfelől egyedül én tudtam egymillió karakternyi digitális szépirodalmi szöveget kérésükre átadni (két regény, novellák, versek). Így hát kis nagyzolással és túlzással szólva a Nemzeti Szövegtárban a kárpátaljai szépirodalmat az én életművem képezi.

Tegnap kerítettem rá alkalmat, hogy a projektum működését kipróbáljam. A nyitó oldalról indulva bárki regisztrálhatja magát, csak ezután lehet használni a Keresés opciót (jobb hasáb). (A rendszer számos finomítást tesz lehetővé, mód van a régiók, nyelvi tétegek vagy szófajok szerinti szűrésre.) Beléptem és töprengeni kezdtem, vajon melyik lenne az a magyar szó, amely sehonnan máshonnan, csupán és kizárólag az én valamelyik írásomból kerülhetett be a több mint 187 millió szót tartalmazó Nemzeti Szövegtárba. Kis gondolkodás után ezt a szót ütöttem be: hatajkodik. A rendszer mindössze két találatot adott ki. A találat előtti kis sorszámra húzva az egeret lehívható a forrást. Ha a keresett szó szövegkörnyezetéből ("Olyankor óbégat, hatajkodik... Vagy ha nagyon éhes") nem jöttem volna rá, megbizonyosodhattam arról, hogy minkét találat az én Álomszarvas c. novellámból való, épp csak a második esetben nem a novella, hanem a kötet van feltüntetve. No, innen nem volt megállás, még egy órát játszadoztam a rendszerrel. Közben megállapítottam, írói leleményeimet, szóalkotásaimat kiszűrték. Az összmagyar nyelvi korpuszban nincs benne a nálam novellacímben szereplő álomszarvas, mézeskönyv vagy főilluminátor. Több olyan szót is találtam, amelyet a feldolgozott anyagban rajtam kívül alig használtak mások (Tarantella, nirvána, visszaszületés), de elég sokáig keresgéltem, amíg újra olyanra bukkantam, amely kizárólag nálam fordul elő. Ez volt: kanyarításnyit.

___________________________

Hatajkodik jelentése

Hangosan, erőszakosan ágál, követel, dühöng, felindulva győzködik, bizonygat vagy kifogásol

Egyéb lehetséges jelentések (egyben szinonimák): tülekszik, hadakozik, ölre megy, ökölre megy, tusakodik, viaskodik, tülekedik, dúl-fúl, mérgelődik, morog, tombol, tajtékzik

Frissítés. Hatajkodik kulcsszóval a Google engem hoz az első helyre. Hatajkodás, hatajkodó

• keresés - google - első hely
  

Balla D. Károly

Tsúszó Sándor mint a komplex létezést megragadó alkotásmód

1990 kora tavaszát írtuk, amikor sokad magammal meghívást kaptam a nagy magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon tartott rendezvényre, A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra, Gárdonyba. Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és Ukrajna hivatalos megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.

Magyarországon ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros, szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk a fülünknek, amikor kimondta, hogy rövidesen bizonyára ellenzéki politikusként fog működni.

Bár hallhattunk érdekes felszólalásokat, számunkra az alkalom lényegét mégis a személyes találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal találkozhattunk (később alaposan egymásra untunk; nekem bő tíz év múlva aztán végképp elegem lett a határon túli magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból).

Nos, bár akkor még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén mégis a délvidéki kontingenshez csapódtam (sajátos ez a vonzódásom; az idén is velük könyvnapoztam Budapesten), a másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is a Kovács Elemér kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) megtöltő kárpátaljai alkotócsoporttal tettünk felvidéki körutazást. Így voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett cimborálást. Hodossy Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd, műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda, kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt róla, miközben sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezték fel, milyen művei kerültek elő, miért kutatják. Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.

Szívesen megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is, mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat tett.

Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.

Véget ért a tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem, Hodossy megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor Emlékkönyvben láthattam viszont). Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás, Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői állást vállal.”

Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról.

Így is lett, a szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta a házasságlevelet, én pedig megtaláltam a nem sokkal korábban elhunyt exfeleség Blau Borbála második házasságából született leánygyermekének a családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat).

Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy kamaszként bizony hallottam én már Beregszászban Tsúszó Sándorról, mégpedig az örök tanárnőtől, Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.

Kutatási eredményeimet kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi szerkesztőségébe. Következő számukban meg is jelent, majd bekerült a már említett emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról aztán recenziót írattam a néhány évig nyomtatásban, manapság csak az interneten létező Pánsíp c. folyóiratba. Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai kutatások néhány újabb eredményét, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.

Ezzel résztvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött.

Ám a magam Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét regényem elé (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005), aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom művészetfilozófiájára.

Ennél is fontosabb számomra a tsúszó-jelenségnek mint alkotástechnikának a létezése. Engem hosszabb ideje az érdekel, hogyan ragadható meg irodalmi eszközökkel a létezés komlexicitása. Ha ugyanis feltesszük, hogy minden létezőt a valós és képzetes létezés egyidejűsége jellemez, akkor a valós és imaginárius összetevők közötti összefüggés nemcsak izgalmas filozófiai kérdéseket vet fel, hanem a művészet egyszerre valóságábrázoló és fikcióteremtő jellegét is új megvilágításba helyezheti. A Van és a Nincs határmezsgyéje ez, és engem roppant módon érdekel, milyen irodalmi vízummal lehet ezen a határon átkelni, hogyan lehet tartalmakat, alakokat, műveket az egyik oldalról a másikra átcsempészni. Ha tetszik, az irodalom önmagában is egy nagy fikció, ám ezen belül a képzetesség újabb dimenziói nyithatók, amelyek más-más módon, más-más áttételek révén kapcsolódnak az objektívan is létező valósághoz.

Mondhatnám azt is, hogy mindkét regényem a megalkotott Nincsről, a pontosan megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig nagyszerű alakjának egésze.

A könyv nem ismer határokat című rendezvény politikai tartalmától így hát számomra egyenes út vezetett a létezés határait művészi eszközökkel áthágó könyvekig. A valóság ábrázolása helyett így teremtődött meg számomra az ábrázolás valósága, mint tsúszói értelemben vett univerzális metafikció. Hála érte Hodossynak, Hizsnyainak, Szombathynak és a többieknek.

És ne legyek hálátlan, persze a Hazafias Népfrontnak is.

(2006)

A fenti visszaemlékezést Marinov Iván (UrbanLegends) felkérésére írtam.

Újabban a témában:

• Tsúszó Sándor télikertje - szövegírás
• Hogy kell első oldalra kerülni a Google keresőben? - piréz optimalizálás

I. A Hatodik Síp 97/1. számából (repríz)

Van-e kozmikus üzenete a TsUFOlógiának,
avagy mióta tud magyarul a svéd király?

(A Hungarian Express 1997. július 21-i mellékletének cikke nyomán. Fordította és közreadja Balla D. Károly.)

  Időzített bomba a könyves szakmában. Szabályosan berobbant a kiadói-szerkesztői-írói körökbe a hír: a Liber-All Kiadó megjelentette a legendás hírű Tsúszó Sándor legújabb művét, az Utazások innen és túl című útinaplót. Az időzítés kítűnő volt: a szakma éppen arra készült, hogy a Mester első halálhírének 50. évfordulóját méltassa. Már íródtak az ünnepi beszédek, emléktábla avatására készültek Érsekújváron, Szabadkán és Beregszászban (utóbbi helyen azt az épületet kívánták megjelölni, amelyben egy rövid délutánt töltött Tsúszó állítólagos feleségének másodfokú unokatestvére), tudományos konferencia rendezését tűzte napirendre az RMDSZ, a CSEMADOK és a KMKSZ, a magyar rádió külön műsor keretében kívánta bemutatni Tsúszó összes egybetűs versét Vallai Péter előadásában, az Intermix Kiadó házatájáról pedig felröppent a hír, hogy díszkötésben kiadják a Mester összegyűjtött szóközeit. Ekkor jelentette be az Amerika Hangja magyar adásában Szkopár Béla a szenzációt: a NASA mesés összegért megvásárolta, szinte a nyomdagépről, Tsúszó Utazások innen és túl c. könyvének egy példányát.

 A legenda nyomában. Ezzel kezdetüket is vették a találgatások: miféle könyvről van szó, honnan veszi magát ez a Liber-All Kiadó, s ugyan minő érdeke fűződhet az Amerikai Űrkutatási Hivatalnak (NASA) ahhoz, hogy egy űrszonda fellövésének költségeivel összemérhető összeget fizessen valamely könyv egyetlen példányáért?

  Igen kitartó kutatómunkával – és nem utolsó sorban szponzoraink támogatásának köszönhetően – munkatársunknak sikerült a következőket kinyomoznia:

• A MŰ. Tsúszó kései remekéről a szakma bennfentesei hosszabb ideje tudnak. Mivel azonban a Mester közel fél évszázada nem publikált újabb írásaiból, alig volt várható, hogy könyvnyi kéziratát egy alig ismert kiadó rendelkezésére bocsátja. Furcsállható az a tény is, hogy a tudottan filozofikus és költői alkatú Tsúszó miért éppen egy ilyen szerény és rá nem is igen jellemző könyvvel kívánt visszatérni az irodalmi közéletbe, ahelyett, hogy, mondjuk, hozzájárult volna gigantikus munkájának, a Regény- és versírók szakszótárának a közléséhez, netán egyedülálló műfordítói bravúrjával, Cecil M. Joepardy Nagy Traktátumának bengáli nyelvből készült átültetésével lepte volna meg közönségét. Az Utazások azonban, úgy tűnik, valamiért kedvesebb a szerzőnek, és talán ennek meg is van a jó oka…
• A KIADÓ. A titokzatos Liber-All Kiadó cégbejegyzése egyetlen európai, amerikai, afrikai vagy ázsiai ország cégbírósági nyilvántartásában sem szerepel. Ami vagy azt jelenti, hogy a cég esetleg Ausztráliában (netán Óceánia valamelyik államában) működik (ennek – idő hiányában – nem sikerült utánajárnunk), vagy azt, hogy kalózkidóról van szó. (Ez utóbbi feltevés mellett szól az, hogy a könyv impresszuma meglehetősen hiányos.) Netán… – de ezt hagyjuk későbbre.
• A KÖNYV. Tudósítónk telefonbeszélgetést folytatott a NASA sajtófőnökével, aki megerősítette azt a más helyről is felröppent hírt, hogy az Utazások minössze hat (!) példányban jelent meg. Ebből kettőt megtartott a kiadó magának; egyet a szerző a svéd uralkodónak dedikált, aki, a hírek szerint, a koronaékszereknek kijáró védelmi és biztonsági óvintézkedésekkel egyenértékű módon őrizteti a kiadványt; egyet a British Museum címére postáztak, azzal a meghagyással, hogy a zárolt anyagok közt tárolandó és ez a zárlat csupán nyolcvan év múlva oldható fel; az ötödik példányt szűk szertartás keretében elégették, és a könyv hamvait a japán partoknál repülőgépről a tengerbe szórták; s a hatodikat, mint már említettük, a NASA vásárolta meg. Ám hogy milyen célból, arra sajtófőnökük nem adott magyarázatot.

II. A Pánsíp 97/1. számából (repríz)

1) Balla D. Károly

[2] Rollay Deák Béla: Egy emigráns bolyongásai. UngBereg, 1995. dec. 24.

Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl. Liber-All Kiadó, 1996. – 220 old.

2) Rollay Dák Béla

A többi stimmel

Tisztelt Szerkesztőség!

  Köszönöm, hogy tudós képében tetszelgő kollégám cikkét elküldték számomra, s így – személyes megtámadottság indokával – módom nyílik arra, hogy annak megjelenésével egy időben és helyen saját véleményemet is elmondjam.

  Balla D. cikkét elolvasva az a közismert vicc jut eszembe, mely szerint megkérdezik az Örmény Rádiót, igaz-e, hogy Moszkvában Mercedeseket osztogatnak. A válasz: „A hír lényegében igaz, némi módosítással. Nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A többi stimmel.” Nos, ez a rezignációs Balla-blabla is valahogy így fest; nem tudom, érdemes-e tételesen felmondani: miért. A tényszerűen cáfolható állítások mellett ugyanis az írás hemzseg a tartalom nélküli kritikusi panelszövegektől. Ki tudná például megmondani, mint jelent az, hogy „esszéisztikus elmélyültség”, „naprakészen utazik”, „élményszerű tárgyilagosság”, „regényes belletrisztika”, „emocionálisan lereagálja” (ez ráadásul még magyartalan is), illetve eszik-e vagy isszák a címben jelzett „derűs rezignáltság”-ot. (További cím-lehetőségek: Egy utazó rezignált derűje, Derűs utazó rezignáltsága, Egy rezignált derű utazása – stb., stb.;, ezek egyformán nem jelentenek semmit!)

  Azt sem tudom eldönteni, komolyan vehető-e egy olyan kritika, amelyben még a megtámadott opponens neve is következetesen helytelenül szerepel (elhiszem, hogy BDK-nak kedvesebb a deáki gondolat a dákó-román elméletnél, de attól még a Dacia nevű kocsimárkát nem lehet Lanciává keresztelni; én történetesen a Dák (és nem Deák) családnevet örököltem jó atyámtól és a legnagyobb tisztelettel, de ugyanolyan határozottan kérem az engem megnevezőket ezen alak pontos használatára.). Nehezen tudnék magyarázatot találni Balla D. azon ügyeskedésére is, amellyel a maga gyártotta elvárásokhoz próbálja hozzágyalulni a Tsúszó-művet, észre sem véve, hogy eközben kapitális ellentmondásokba keveredik saját állításaival. A naprakészség bizonygatása közben például azt találja írni, hogy a múlt, jelen és jövő Tsúszónál „összemosódottan, egymásba tűnően jelentkezik” (ami egyébként igaz), s nem döbben rá: ezzel maga alatt vágja a fát, hisz épp ez az alkotói fogás engedi meg Tsúszónak, hogy ifjúkori élményeit valóban „naprakészen” tálalja. Nem igazán tudok belenyúlni abba a familiáris stílusba sem, amellyel Balla többször is egyszerűen Mesternek nevezi Tsúszót, mert ez az ő kontextusában nem a fokozott tiszteletnek a jele, hanem egyrészt valami bennfentességnek a képzetét kelti, másrészt meg mintha saját tanítvány-mivoltának a hangsúlya vicsorogna benne.

  Nincs szándékomban a pontatlan idézeteket és elírásokat sem lajstromozni, ám arra felhívnám az olvasók figyelmét, hogy a Balla-citálta szövegeket ne vegye készpénznek, mert alighanem „emlékezetből” és nem „utánanézés” módszerével rovattak papírra.

  Végül: a cikk szerzője olyan alapvető módon érti félre az Utazások értelmét, hogy fölöslegesnek érzem tévedéseinek felsorolását, onnan kezdve, hogy Bodó Lea egyébként egyetlen valós adatot nem tartalmazó cikke nem a Hungarian Expressben, hanem annak önálló, negyedévenként megjelenő mellékletében jelent meg, azon át, hogy az utazó vagy az utazás szimbólummá emelése helyett a könyv épp az ellenkezőjéről, az utazás demitizálásáról, közvetlenségének a visszaállításáról szól, egészen addig, hogy Dékár igenis önéletrajzi figura, amely tényre maga Tsúszó világít rá egy Balla által nyilván nem olvasott naplójegyzetben (Ezredvég Füzetek, 1996/4), és műveltsége sem áll ellentétben a szerzőjével, hiszen épp Descartes volt az, aki, midőn már szinte minden lehetséges tudást beszerzett, kijelentette, csak egy dolgot tud biztosan, azt, hogy nem tud semmit.

  Mindezzel együtt magam is az olvasó figyelmébe ajánlom a nem ilyen értelemben, nem így és nem ezért értékes könyvet. Mindnyájan jobban járunk, ha Tsószót olvasunk Balla D. helyett.

3) Tsúszó Sándor

4) A szerkesztőségtől

Örömmel adtunk helyt szerzőink írásainak, és külön örömünkre szolgált, hogy szavaival megtisztelt bennünket a róla szóló vitákban soha részt nem vállaló Tsúszó Sándor is.

  Továbbra is várjuk a tárgyat érintő elemzéseket, véleményeket, származzanak akár ismert szerzőinktől, akár régebbi vagy újabb olvasóinktól. Úgy hisszük, Tsúszóról, műveiről beszélni felettébb aktuális és szükséges is.

  Felhívjuk továbbá a tisztelt érdeklődők figyelmét, hogy készletünk elfogyott, és sajnos senkinek nem tudunk még konvertibilis valuta ellenében sem küldeni az új Tsúszó-kötetből. Áthidaló megoldásként ajánlhatjuk egy világatlasz beszerzését, amelyen valamennyi olyan város megtalálható, amelyekben a regény hőse megfordult.

[Később kiszivárgott hírek szerint a kutatók kétségbe vonták a levél eredetiségét.]

5) Hirdetés a lapban

[Későbbi adalékok a Liber-All kiadó működéséhez. Interjú a kiadó elnökasszonyával. Gyanúnk szerint a kiadó mögött maga az idős és a világtól elzárkózott Tsúszó Sándor áll.]

Minden bizonnyal megfelelne a dimanzionalista manifesztumnak és az N + 1 projektumnak az a különleges művészi produkció, amelyről az Agent Portal számol be. Az összművészeti tendenciák és a digitális technikák lelkes hívei alkotómunkára fogták a maguk konstruálta mesterséges intelligenciát.

Fő, hogy le voltak lakatolva.

Ez viszont szét sem tudna esni.

- Fiacskám, ha valaki talál egy patkót, megköpködi és eldobja, hogy szerencséje legyen. Te miért nem dobod el?
- Mert ha találok még három patkót, akkor már csak egy lovat kell találnom föléjük.

Mosatás előtt.

Biztos, ami biztos.

A telhetetlenek.

Joe üvöltve lép be az ivóba: "Ki festette fehérre a fekete lovamat?" Síri csend. "Újra megkérdezem, ki festette fehérre a lovamat!!". Csend. "Utoljára kérdem...!" Feláll egy két méteres és 200 kilós óriás: "Én!". Mire Joe: "Semmi, csak akartam szólni, hogy megszáradt, lehet lakkozni."

S ha már ló és lakk:
Szólt a zsoké rosszalolag,
hogy rossz a lólag.
(Talán Kosztolányi)

S ha már ló:

Az ágaskodó.

Összebújtak az ivócimborák.

Egyszerre több gumival?

Bringagruppen.

A szingli.

Egy könnyű póz a Káma Szutrából.

Biztonsági láncot nem látok, talán még a sajátja is leesett, de a bringa megér egy pillantást. Én még ültem ilyenen!

Ez szerintem egy műalkotás és csak kimontírozták a galériából a szabadba.

Ez meg egy modern velocypéd, a tartója egyben a lopásgátló bilincse is. Vagy nem.

Ennek meg elektronikus kormányzárja van.

És végül a szovjet érából maradt technikatörténeti csoda, az egyszemélyes rokkantautó, kétütemű motorbicikli-motorral, kézi sebváltóval, kuplunggal és gázpedállal, higtech lopásgátlóval..

Ennek az egy képnek emlékszem a forrására: runet.hu