Tartalomjegyzéke sajnos nincs annak a Verstestvérek c. antológiának, amelyet a mai postával kaptam Balatonfüredről - és ez nem egyetlen furcsasága. Az előszót kétszer is elolvasva sem sikerült pontosan megértenem, miért ezek a költők és versek szerepelnek benne. Egyedül a "magyar szekció" világos: a balatonfüredi Quasimodo Költőverseny díjnyertes művei kerültek bele eredetiben, továbbá olasz és német fordításban. Azt azonban nem sikerült világossá tenni, hogy az olasz szekciót képviselő  Arpino város és a számomra ismeretlen s meg nem magyarázott Kőkönyv projektum miért ezeket a szerzőket és műveket juttatta a kötetbe, s úgyanígy homály fedi a bécsi Quasimodo Baráti Klub részlegének a mibenlétét. Végképp nem világos, mi okból szerepelnek a kötetben svéd, orosz, kínai, lengyel, japán szerzők (s miért pont ezek), az persze érdekes, hogy verseik magyar, olasz és német fordításban is olvashatók.

Az ungparty.net cím alá készítettem egy új (és még bővítendő) linkgyűjteményt, amely talán segít olvasóimnak eligazodni az olykor számomra is átláthatatlan BéDéKá-webrendszerben. Kattanjatok rá.

A jó ötletek véletlenül születnek, s kezdetben nem is feltétlenül tűnnek igazán annak. Aligha tudnám megmondani, miért és hogyan merült fel bennem, hogy limerikek írására adjam a fejem, s ez miként párosult a ötlet voltaképpeni lényegével, tudniillik hogy kárpátaljai helységneveket rímeltessek ezekben az ötsoros pikáns versekben. A műfajt persze ismertem (ha behatóan nem is tanulmányoztam), de korábban soha nem éreztem késztetést, hogy magam is írjak ilyeket. Kicsit úgy jártam, mint a haikukkal, hogy az első spontán, szinte akaratlan próbálkozás után azonnal rákaptam az ízükre. Az első pár limerik is jószerével amolyan tollpróbaként született - most meg napról napra népszerűbbé váló blog kerekedett belőlük. Aki nem ismerné, kattintson a linkre: LIMERIKEK - de ízelítőül alább is következik néhány.

Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle időpraktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni. Vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg – a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz-egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül bennünket romlásba dönteni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Merthogy a jövő veszélyes fenevad.

Balla D. Károly

Fel a padlásra

Apám annyit vakoskodott egyetlen alagsori szobánkban, hogy új lakásunkban nem tudott betelni a világossággal. Egyszer meglestem, amint csak áll műterme közepén a tetőablak alatt, fejét felveti. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésemre, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. Mégis benyitok, és mielőtt bármit mondana, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék.

Ha már előző posztomban egy épp 10 éve írt novellát adtam közre abból az alkalomból, hogy társaival együtt felkerült írói oldalamra, akkor most jöjjön egy épp 15 éve írt kis publicisztika abból az apropóból, hogy A hontalanság metaforái c. könyvem anyaga is elnyerte a szájton a helyét. A Vízum, vízud, vízuja c. írásra pedig épp nemrégiben hivatkoztam ("én már akkor megmondtam") egy baráti beszélgetés során, amikor a kettős állampolgárág kérdését taglalva tűnődtem azon, hogy vajon kik is voltak a  tényleges haszonélvezői a különböző intézkedéseknek: státustörvény, magyarigazolvány, vízum -  s hogy miért lenne ez másként a kettős állampolgárság esetén. No de lássuk az 1995-ös írást:

Az alábbi novellát épp 10 esztendeje írtam és most két oka is van, hogy itt közzéteszem. Egyrészt írói honlapomra felkerült Világvége kötetem teljes anyaga, másrészt nemrégiben valaki érdeklődött afelől, igaz-e, hogy egyik novellám főhősét róla mintáztam. Nos, az író sok nyersanyagból dolgozik, sok mindent felhasznál,  több prototípusból gyúrja műve alakjait,  egybedolgoz tapasztalatot, hallott történetet és elképzelt epizódokat.  Ha végül úgy találja, hogy amit megírt, túlságosan is emlékeztet a valóságra, óvatosságból odabiggyesztheti: a történet szereplőinek esetleges hasonlósága valós személyekhez kizárólag a véletlen műve... Én ilyesmit nem szoktam tenni, mert azt gondolom, eleve képtelenség a szépirodalmat visszavonatkoztatni a valóságra, lévén éppen az irodalom a valóság egyfajta leképezése, a "visszaképezés" csak torz eredményt adhat. Ahogy ezt a Szembesülésben megfogalmaztam:

Mit nem találtam! Rábukkantam egy kisfilmre, amelyet A sínek fölött című novellám nyomán vizsgadolgozatként készítettek a Sapientia Egyetem Fotó, film, média szakos diákjai. Lazán kötődik az írott szöveghez, de felirata szerint mégis az én munkám ihlette. Érdekes adalék ahhoz a novellámhoz, amely eredetileg a Pánsíp Szalon  belső pályázatára készült egy Penckófer-fotó alapján. A képi élmény így vált előbb szöveggé, majd újra vizuális művé. Íme:

Kötetbe nem került az a szonettem, amelyet két eltérő változatban is megírtam és publikáltam (az elsőnek szerb fordítása is elkészült), s amelyet most archívumom rendezgetése közben megtaláltam. Pedig talán érdemes lett volna valamelyik verzió a könyvbéli szerepeltetésre, de egszrészt az anyag összeállításakor éppen nem került a kezem ügyébe, másrészt úgy gondolhattam, szövegem olyan erősen kötődik az ihlető képhez (lásd fentebb: Magritte: A fenyegetett gyilkos), hogy nélküle "érthetetlen". De talán mégsem. Ítélje meg az olvasó:

Csönge írja Népeslap c. blogjában: "amikor a Budai Rajziskola alkalmazott grafika szakán eljutottunk odáig, hogy témát kellett választanunk a szakmunkánkhoz, eldöntöttem, hogy olyasmit szeretnék alkotni, ami egyszerre hagyományőrző, és egyszerre újszerű, egyidőben magyar és univerzális, folk és urban. arra gondoltam, megpróbálom megragadni közmondásaink színeit." Így születtek meg a népeslapok, ez a sorozat lett Csönge jól sikerült szakmunkája. Mivel ő még csak 3 darabot tett fel a blogjába, én sem akarok előreszaladni, csak ezt a hármat mutatom be: