Idős ungvári asszony (na jó: állandó viselete, a tüdőszínű kiskosztüm és azonos árnyalatú helyre kis kalap okán nevezzük hölgynek) interjút ad egyik helyi sajtóorgánumunknak. Mesél életéről, a háború előtti világról. Gyerekkora a csehszlovák, felnőtté válása a magyar éra éveire esett, szülei ekkor nevelték bele a hazaszeretet. Ami rendjén is volna. Ám ezt a fogalmat mai gondolkodására is roppant érvényesnek találja – s ez már számomra felvet pár kérdést. Kiderül ugyanis, hogy ő továbbra is a „magyar hazaszeretet” feltétlen híve és buzgó gyakorlója, ami azért furcsa, mert a város, ahol él, immáron hatvanöt éve Magyarország határain kívül helyezkedik el. Azt sem lehetne mondani, hogy a hölgy bármikor is elszigetelődött volna a hajdani szovjet és a mostani ukrán élettől, évtizedekig hivatalnokként dolgozott, és ha kis csavarként is, de részese volt egy állami nagyvállalat szigorúan felügyelt működésének, gyermekét történetesen nem járatta magyar iskolába, aztán a rendszerváltás évei nagyjából nyugdíjba vonulásával estek egybe, s ő állandó résztvevője lett az ungvári magyar rendezvényeknek. Erről is kérdezi a riporter, s a válaszokból kiderül, hogy a kalapos hölgy ukrajnai, kárpátaljai magyarként tudatosan gyakorolja kisebbségi jogait. Ami szintén, nagyon is, rendjén van. Ám az erőteljesen felvállalt kisebbségi státus és az egyértelműen Magyarországra vonatkoztatott hazaszeretet között én látok némi ellentmondást.

Az MTI által is közzétett hír szenzációs: Ukrajnában akár a következő tanévtől olyan e-bookok válthatják fel a nyomtatott tankönyveket, amelyek a 11 tanév összes tankönyvének az anyagát tartalmazzák. Mivel a bejelentés miniszterelnök-helyettesi szinten történt, remélhetőleg van valóságalapja, több puszta elképzelésnél. A permanensen tankönyvgondokkal küzdő oktatásügy mindenesetre nagyot léphet előre - a nemzetközi színtéren is.

Alig emlékeztem erre a 2004-ben írt novellámra, pedig meg is jelent a Véletlen Balett búcsúszámában, 2005-ben. Most, öt-hat év távlatából, hogy publikációim rendezése közben újraolvastam, eléggé meglepett: a hang, amelyet megütök, egyetlen más írásomra sem jellemző. Mint érdekességet, ajánlom figyelmetekbe:

Mint a tévében

Nem is gondoltam, hogy ilyen jó lesz neki a szekrényben. Csak első este ordított, de azt nem hallottuk, mert elmentünk otthonról. Hát nem igaz, hogy miatta még szombaton se járhassunk el sehová. Jó későn hazaértünk, csend volt, mint a kriptában. Na, ez megfulladt, mondta a feleségem. Fulladt a lófaszt, szívós kis patkány. És valóban. Kutyabaja, csak elaludt, mert kifáradt, annyit bőgött.

Berniczky Éva

Apáca-ice

Nem sokkal halála előtt láttam teljes ragyogásban fagylaltot nyalni Teofániát. Bámultam az utca túloldaláról, valószerűtlen látványa elbűvölt. Az egyik kerítés kőpárkányán telepedett le, nem messze a katedrálistól. Fekete szoknyája elegánsan omlott végig a betonon, az élvezettől krétafehér arca túlcsordult fityuláján. Egész viselete ellentmondott bűnös nyalakodásának, furcsálltam is, hogy ugyanazt műveli, amit bárki közönséges halandó a forróságban. Azzal a különbséggel, hogy a hűvös csemege az alatt a rövidke idő alatt, amíg isten szolgálóleánya nyalta, fogyásával egyenes arányban magasztosodott, légiesedett. A földi jó mennyeivé vált, mire elfogyott. A tölcsérbe halmozott gombócok a nővér kezében elvesztették súlyukat, megteltek könnyedséggel, az égbolt lebegő rózsaszínjével.

Érvénytelen igen

2004-ben, az emlékezetes december 5-i népszavazás másnapján zaklatott hangú bocsánatkérő levelet kaptam egy ismerősömtől. Azért kért elnézést, mert a kettős állampolgárságot érintő kérdésre a magyar állampolgárok nem mondtak igent.

Megnyugtattam, hogy amúgy sem aspirálok magyar állampolgárságra, nem gondolom ugyanis, hogy nemzeti identitásom effajta megerősítésre szorul. Amúgy sem hinném, hogy a politikai hazardőrök ámokfutásaként indult, majd az egész közéletet felkavaró belpolitikai hacacárévá vált ügyben neheztelni kellene azokra, akik őszintén szavaztak (akár így, akár úgy), illetve azokra (és ők voltak többen, ezért lett érvénytelen a referendum), akik távol maradtak. Nem lehetett ebben a kérdésben okosnak lenni, fejtegettem, mert a magyar politikai jobboldal érzelmi zsarolással csapdahelyzetet teremtett. Ha nem szavazol igennel, akkor testvéreidet elutasító rossz magyar vagy; ha viszont igennel szavazol – mondatta a józan ész –, akkor voksoddal önérdekei szerint helyezkedő politikai csoport hatalmi ambícióit támogatod. Igaz, jó lelkiismerettel az akkori Gyurcsány-kormány propagandáját sem lehetett elfogadni, mert többek között szociális demagógiára, bevándorlásellenességre alapozott.

Bevallom, nem vettem észre, hogy  az eredeti után a zEtna webmagazin szerb/horvát változatában egy versem horvátul szerbül is megjelent a számomra sajnos ismeretlen Draginja Ramadanski fordításában. Persze nagyon örülök ennek. (Bűnös könnyelműségemben sajnos nem tartom nyilván a más nyelven megjelent írásaimat, pedig akadnak szép számmal. Alighanem P. Ivan egy időben nagy tömegben gyártott ukrán tolmácsolásai riasztottak el.) Most örömmel közreadom blogomban horvátul szerbül és magyar eredetiben:

Ménesi Gábor

A bezárt ablak mögül

(Berniczky Éva: Várkulcsa)

Amikor a Magvető Kiadó néhány évvel ezelőtt útjára indította Novellárium című, egységes küllemű, egyszerű, visszafogott pasztellszínekkel ellátott borítójú könyvsorozatát, minden bizonnyal az volt az elsődleges célja, hogy jobban felkeltse az érdeklődést a kortárs magyar novellisták iránt és rávilágítson a műfaj mai mozgásirányaira. Bánki Éva, Erdős Virág, Nagy Koppány Zsolt és Vida Gábor kötetei után az idei könyvfesztiválra megjelent a Várkulcsa. Szerzője, a Kárpátalján élő Berniczky Éva - mesekönyvek, valamint társszerzőként jegyzett novellaválogatások után - markáns indulásával hívta fel magára a figyelmet. A tojásárus hosszúnapja (2004) recepcióját áttekintve egyöntetű szakmai siker mutatkozik, a kritikusok nagy érdeklődéssel és elismeréssel fogadták a könyvet. Berniczky első kötetében valóban kellő felkészültségről és kiérlelt, sajátos hangról tesz tanúbizonyságot. A novellák után a nagyobb prózaforma felé fordult, s Méhe nélkül a bába (2007) című kisregényében ugyancsak sikeresen próbált válaszokat keresni az őt foglalkoztató prózapoétikai dilemmákra.

Meg vagyok sértve!... Éva ma elvitte javításra és lencsecserére bő 30 éve vásárolt és hordott szemüvegemet. Az üvege már eléggé karcos és a kerete is reparálásra szorul: a rég elveszett kis csavarkák helyett általam hajlított merev huzaldarabok tartják egyben a szerkezetet. Három üzletbe is elvitte Éva, mindenütt azt mondták, ilyen régi keretekel ők már nem foglalkoznak, rendeljünk újat. Még hogy régi keret, meg vagyok sértve: alig több mint három évtizede vásároltam a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán 750 Ft-ért (nagy pénz volt!), mint első okulárémat, amelyről a helyben rendelő szemész le akart beszélni: voltaképp még nem szorulok rá, alig látok gyengébben a teljesen normálisnál; csak meggyorsítja látásom romlását.

Most, hogy egyesével feltettem írói oldalamra 1999-es válogatott kötetem összes versét (Halott madárral), újra igazat kellett adnom a folyton fejemben járó,  szép emlékű Bodor Béla nemrégiben tett megállapításának, miszerint: "mióta figyelem Balla költészetét, azóta ugyanaz a többarcúság jellemzi". Az persze nagy kérdés, hogy ez a sokféleség erény-e vagy gyengeség, vajon a sok hang képez-e valamiféle egységet vagy óhatatlanul széthullik "az életmű" (ha egyáltalán megengedhetem magamnak ezt a nagyképű kifejezést). Bárhogy is: bizonyosnak látszik, hogy legalább 4-5 különböző hangon szólalok meg verseimben. A két legtipikusabb: a szikár, egyszerűnek látszó, de bonyolult  absztrakciókat rejtő modern szabadvers, és a kissé néha fennkölt, szómágiára hajló, kötött formájú, erős rímekre épített, általában jambikus vers (utóbbiak sorát mostanában sok szonett gyarapítja). Íme két tipikusnak gondolt - ráadásul egymással  szomszédos - vers a szóban forgó kötet legvégéről: