Nem tudta eldönteni, mi az elviselhetetlenebb: a fájdalom, ahogy a deszka szálkái a bőrébe fúródnak, vagy a tehetetlen kiszolgáltatottság, ahogy bénultan és meztelenül fekszik a gyalulatlan deszkán, képtelenül arra, hogy akár a fájó szúrásokat, akár a maga kiszolgáltatottságát bárkinek is felpanaszolja, ha nem is az alkalmi hordágy két végét megragadó és őt a magasba emelő fiatalembereknek, akik  láthatóan a javát akarják, akkor legalább a feje fölött komoran kéklő égben lakozó Jóistennek, aki cinkos módon, jóváhagyólag eltűri ezt a gyalázatot: miért is avatkozna be utólag, ha előzőleg beavatkozni nem tartotta szükségesnek.

Talán első olyan "igazi" képversem, amelyen betűsorokat úgy igyekeztem egybekomponálni fényképrészletekkel,  hogy az összhatás egyszerre legyen vizuális és verbális. A fotót árnyalatok nélkülivé kontrasztosítottam és csak egyes részleteit használtam fel, a betűkkel és szavakkal pedig úgy operáltam, hogy a kép szerves elemeivé váljanak, s az egésznek együtt legyen valamiféle kellemes folthatása és vonalritmusa. Mindeközben pedig olvasható is legyen a képvers, a képi élmény és a verbális jelentés szerves egészbe forrva érvényesüljön. Hát így sikerült... Az 1980-as években készült munkám később egy ungvári kiállításon is szerepelt  11 másikkal együtt (Vereczkey Béla rendezte a Galéria Kávézóban), minekutána mind a 12 darabot ellopát a raktárból (ma csak az eredeti fénymásolataival rendelkezem). A képet kétszeresen is  (változtatással és anélkül) felhasználtam 1993-as kötetem borítótervéhez, imígyen:

A Facebookon jelent meg elsőként a szomorú hír. Egy ideig - mivel a lapokban még nem volt benne - abban bíztam, csak tévedés. De sajnos nem. Hosszú betegség után tegnap este meghalt Békés Pál író, személyes jó barátunk, az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Három évvel ezelőtt több tételben közös novellát írtunk egy írói projektumom keretében - most ezzel emlékezem rá.  

Napok óta azon igyekszem, hogy a számítógépes korszakom kezdete előtti képverseimet, vizuális munkáimat összegyűjtsem (egyelőre a Facebookon adom közre őket, de majd felkerülnek írói oldalamra is). Nagyrészük eredetije sajnos már régebben elveszett, elkallódott, tönkrement, többségükről azonban van ilyen-olyan minőségű másolatom, sokukat beszkenneltem akkor, amikor erre már volt technikai lehetőségem, illetve a könyveimben megjelenteket is sikerült beolvasnom, rekonstruálnom. Itt most a 80-as években készült egyik munkámat mutatom be, amelynek az az érdekessége, hogy később könyvborítót készítettem belőle (még ám elsőt-hátsót), illetve hogy most részben újra kellett alkotnom a használhatatlanná vált betűsorokat. Így sikerült:

Most, hogy valaki vette a fáradságot és elkészítette az új magyar kormányprogram szófelhőjét, nekem is eszembe jutott az a szellemes online szoftver, amely bármely szövegnek vagy webhelynek kiválogatja a leggyakrabban használt szavait és grafikusan el is rendezi őket (igen sok lehetséges változatban), betűnagysággal jelölve az előfordulás gyakoriságát. Nos, az én utóbbi húszegynéhány versemből ezt állította össze a program. Úgy érzem, eléggé jellemző.

káfé főnix - irodalmi és fotóművészeti lap - online folyóirat, honlap, webmagazin laptop kijelzőn

Hosszabb ideje elérhetetlen régi helyén a jó öreg KÁFÉ, amely elődjével, a Cafe Stockholm-Torontóval a szépirodalmi szövegeket közlő egyik legrégebbi magyar weboldal rangjával büszkélkedhetett. Néhány hete készítőit "a technika ördöge átállásra késztette", ennek hátterében lényegében az állt, hogy szájtot működtető program nem bizonyult eléggé biztonságosnak, ezen keresztül érte hackertámadás az anyaszervert, minek következtetében az oldalt le kellett állítani. Újraindításához vagy máshová telepítéséhez  előbb a háttérprogramot kellene átírni. A lap szerkesztői és szerzői május elejétől új helyen és új küllemmel jelentkeznek Káfé Főnix néven, lényegében a régebbi tartalmi keretek között és a megszokott szerkesztői-szerzői gárdával. Gergely Tamás főszerkesztő és Cseke Gábor szerkesztő mellett a megújulást kezdeményező és nagyrészt levezénylő Debreczeni Éva lett a Káfé motorja, aki más egyéb teendői mellett   a  HHRF (Hungarian Human Rights Foundation) szerverén futó rendszer frissítéseit is végzi.

Szeszélyes időjárásán túl ez az április más egyebekben is eléggé furcsán indult. Elsején a legnagyobb heti példányszámú kárpátaljai magyar lap például az Ungvárt jórészt romba döntő nagy erősségű földrengésről számolt be, még egy fotót is közreadtak az éppen összeroskadó egyetlen toronyházunkról. A tréfa olyan jól sikerült, hogy még Ungváron, velünk élő anyósom is elhitte, hiába tapasztalta, hogy még csak meg sem rezdült az ablak. Vidéki ismerősünk pedig kis híján második infarktusát is megkapta, amikor kezébe vette az újságot. Szívbetegeket ne riogassanak ilyesmivel, panaszolta Évának a telefonba. És el tudom képzelni azokat az idősebb falusi olvasókat, akiknek esetleg gyerekeik laknak a megyeszékhelyen, ne adj isten éppen a város tizenhat emeletes büszkeségében – vajon mit érezhettek a cím és a rövid tudósítás olvastán? A figyelmesebb olvasó persze bizonyos jelekből rájöhetett a turpisságra, de ehhez lapoznia kellett és egy szakemberrel készített álinterjú humoros fordulataiból, no meg az árulkodó aláírásból következtethetett arra, pár pillanatra bedőlt az ugratásnak. Ám a gyengébb idegzetűek a rémülettől el sem jutottak idáig. Rossz, otromba tréfa volt. Van, amivel nem illik viccelődni, pláne nem egy országos közéleti lap címlapján.

Ez az én Kárpátaljám

Két mesegyűjtemény, két társszerzővel írt kötet után jelent meg első önálló novellásköteted, A tojásárus hosszúnapja (Magvető), amelyet  a szakma egyöntetűen az egyik legerősebb, legunikálisabb indulásnak ítélt 2004-ben. 2007-ben egy regény követte, majd idén megjelent újabb novellásköteted. Izgat még a nagyforma, vagy nem véletlen tértél vissza a novellához?

Persze, hogy izgat. Az ember mindig azon a területen szeretne eligazodni valamelyest, ahol bizonytalan, ahol botladozik. Ott szeretne bizonyítani, ahol kevesebb esélye mutatkozik, ahol nagyobb a kihívás. Az írásban a továbblépés okozza a legnagyobb élvezetet. Szerencsémre türelmesen kiváró alkat vagyok, szeretek ismeretlen terepeken bóklászni, már ami a műfajokat illeti, mert az anyag adva van, azzal kell valamit kezdenem, amiben élek. Mivel valós mozgásterem elég szűkös, kénytelen vagyok fikcióval tágítani. Számomra igazán érdekes, hogyan nő vagy csökken a szöveg hitelessége az arányok (valóság:fikció) változtatásával. A novellákhoz természetesen nem véletlenül tértem vissza. Folyamatosan íródtak, mert vannak jelenségek, amelyek szerintem csakis ebben a műfajközegben, atmoszférában értelmezhetőek.

Dérczy Péter:

Kljucsarki – nincs út tovább

Számomra nem kétséges, hogy a kihalófélben lévő magyar novella egyik jeles képviselője Berniczky Éva, aki ráadásul új színeket hozott ebbe a kisformába jó egy évtizede. Volt ugyan pár éve egy regénykísérlete is (Méhe nélkül a bába, 2007), nem is rossz, az előző novelláskötete (A tojásárus hosszúnapja, 2004) azonban sokkal izgalmasabb, bizonyos esztétikai és világképi megfontolások alapján sokkal eredetibb volt. S tulajdonképpen új novelláiról, amelyeket az utóbbi években írt, ugyanez mondható el, hozzáteszem, szerencsére nem egyszerű „ismétlésekről" van szó, azazhogy Berniczky Éva haladna az egyszer már jól bevált úton. Az új kötet, miközben ismétli az előző minőségét, magas színvonalát, erős elmozdulásokat is mutat A tojásárus... narratívájához képest, ez azért üdvözlendő, mert Berniczky kísérletező kedvét, újra való törekvését jelzi, ami általában is mindig csak jó lehet.