Az 1980-as években írt verseim közül - a Három másodpercemet és a Tövisek köztet leszámítva - nyilván a Csak és A szó az a kettő, amelyiket a legtöbben ismerik tőlem, ezek jelentek meg a legtöbbször, annak idején a napi sajtóban, később különböző antológiákban és soros, illetve válogatott verseket tartalmazó könyveimben - de találkoztam már velük ismeretlen gyűjtögetők versblogjaiban is. A szó bekerült több olyan válogatásba, amelyek a költők és az anyanyelv viszonyát voltak hivatottak bemutatni - a Csakot pedig még csak meg is zenésítették (alább meghallgatható). Én pedig írói oldalamon a verseim archiválásában épp most értem hozzájuk, mint jellemzőket, betűzöm ide is.

Utoljára harminc évvel ezelőtt volt tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről  – nem csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam, rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam, hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk, ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre, zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).

Egymás után három igen fontosnak gondolt versemrhez értem írói honlapom gyarapításában. Most a Halott madárral c. válogatott kötetem anyagában lépdelek, így időrendben kerülnek elém a több mint 30 évvel ezelőtt keletkezett írások. Ebből a távolságból nézve úgy tetszik, az 1978 első erőteljes hangutések után 1979-ben történt az igazi magamratalálás. Meglehet, a Vihar az első valódi költeményem (a történetét már megírtam korábban), a két következő pedig nem csupán önmagában, hanem mint "programadó" versek is fontosak: a Miért?-gyászban vállaltam fel az apaitól eltérő, azzal ellentétes szellemi örökséget, a Fikciók felé meg éppenséggel a realizmussal való szakításom dokumentuma is lehetne. E három vers, azt hiszem, valamelyest kijelölte további pályámat. (Aki nem szeretne a linkek nyomába eredni, azoknak ide is feltettem a három szöveget:)

Amikor kései kamasz koromban az avantgard irányzatokkal kacérkodtam, akkor feltaláltam a dadaista dadogást. Az első így leírt szövegem talán ez volt:

Dadogva vagyok kénytelen telenevetni
ínyenc enciklopédiátokat. Katalógusok sokasága ágazik ikrázva, rázdvátri.

Ez a magam-kreálta alkotásmód valamelyest a dadaista automatikus versírásra hasonlított, azzal a lényeges különbséggel, hogy egy szigorú szabály súlyosbította a spontaneitást: minden következő szó elejének meg kellett ismételnie az előző szó végét minél több (de legalább egy) betű erejéig. A  va-va, k-k, telen-telen, i-i, enc-enc, kat-kat, sok-sok, ága-ága, ik-ik, rázva-rázdvá ismétlődések, mint egyfajta dadogás, a fenti példán jól láthatók.

Ha nem is úgy, mint a Fidesz a nemzeti Magyarországét, de én is múltat építgetek mostanában: a sajátomat. Írói weboldalamra igyekszem összegyűjteni mindazt, ami még előkaparható archívumomból. Digitális korszakom kezdete (1996) óta szinte minden saját munkám megvan (ha nem is a leghasználhatóbb formátumban), de a korábbi évek, évtizedek anyaga meglehetősen hiányos (a valóban fontos írásaim szerencsére könyvekbe kerültek). Ennél is rosszabb a helyzet a könyveimről írt recenziók, ismertetések terén: itt bizony igen hiányos a gyűjteményem, csak az utóbbi években (főleg, mióta digitálisan elérhetőek) őrzöm meg őket. Most mégis előkerült a munkámról valaha írt legnegatívabb kritika, fel is tettem rögvest a megfelelő helyre. Itt olvasható: