Amikor szeme elé emelte kezét és tenyerén átsütött a nap, vörösen égette át a fény az ujjak közét és a véknyabb részeket, a vastagabb helyek bíbor derengésében pedig látszottak a csontok, milyen véknyak, csodálkozott, ezekre a csenevész ágacskára épül a keze, csoda, hogy el nem törnek kézszorításkor vagy amikor erősebben megragadja a kilincset, hogy belépjen a legfontosabb helyre, mert tudja, a gyenge fogás nem elég, kívülrekedhet, ha nem nyomja le a kilincset elég határozottan, aztán már hiába is kopogtatna vagy dörömbölne, többé nem nyílik az ajtó, szóval amikor a szeme elé emelte a kezét és tenyerén átsütött a nap, körberajzolva a csontok ágbogát, akkor hirtelen eszébe jutott, soha nem tapintott finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a hasán a selymes szőrzetet, amely éppen a legfontosabb ajtó fölött függeszkedett, nem riadt fel jöttére, engedte, hogy ujjbögyével hasán érintse a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a fontos ajtó fölött a denevér, és ő tudta, hogy akkor, akkor egyetlen egyszer, kivételesen nem kell erősen megragadnia a kilincset, mert puszta érintésre is megnyílik előtte az ajtók mögé zárt világ.

Berniczky Éva - Balla D. Károly:

Végelvész

Gyermekként a legképtelenebb halálnemeket találta ki az apja megbüntetésére. A legvadabbat talán azon az estén, amikor véglegesen hazahozta azt az idegen nőt. A szomszédos hálószobából átszüremlő hangok, gyűlöletes nyöszörgések lódították meg a fantáziáját. Vagy inkább az, hogy amilyen hamar csak lehet, véget vessen annak, ami odaát folyik. Az elfogadhatatlan változást valami felfoghatatlan történéssel szakíthatta meg csupán, másként nem tudhatta újra halott anyja mellett az apját, csakis a képzelt kivégzéseket követően. Aztán idővel valamicskét szelídültek a megidézett halálnemek, az utolsó igazán méltó lett volna agrármérnök apjához. Ebben a végső variációban az apja egyszerűen elment otthonról, messziről hallotta a hangját, amint derűsen bejelenti, gombászni indul a közeli erdőbe. Azt is hozzáfűzte, igyekszik haza, pedig jól tudta, nem fog visszajönni. Felszabadultan csörtetett az erdőben, mindvégig igyekezett tartani a hosszanti haladási irányt, nehogy véletlenül kiérjen a sűrűből. Aztán már vigyáznia sem kellett, a fák között felgyorsult a fény játéka, zakatolt, rajta suhant keresztül az erdő ezüstös vonata. Vetkőztetni kezdték a szelek, fokozatosan veszítette el ruhadarabjait, a nála lévő tárgyakat, fejéből a visszahúzó emlékeket, amelyek mind a szándékosan elhagyott világhoz kötötték. Eleinte a szokott időben még meg-megkordult a gyomra, később egyáltalán nem érzett éhséget, sem szomjúságot, a szervezete lassan elcsendesedett. Nem akart semmit a környezetétől, keze nem mozdult, ujjai nem téptek le egyetlen szem erdei gyümölcsöt, nem kotorták elő az avar alól a tinórut. Nem is ő haladt előre, egy megfáradt idegen vonszolódott a cserjésben, míg meg nem botlott, s többé nem állt fel. Tisztán látta, gyilkos gombák hajolnak az apja fölé, hogy megegyék, és ő, aki megmenthette volna, hagyta, hadd lakmározzanak kedvükre belőle, szívják csak ki az utolsó cseppig bűnös nedveit. Nem sok maradt a testéből az azonosításhoz. Az arctalan férfi haja ellenben szép hosszúra nőtt a bolyongás alatt, diszkrét parókaként csúszott le a homlokára, elfedve szemgödreit. A bomlás szagát olyan érezhetően kitalálta, azóta sem felejtette el. A gyerekkora, akárcsak a ruhátlan tetem, orrfacsaró mocsárbűzt árasztott, bomló moha, levelek, rovarok penészlettek a környékén.

Ötleteiről nevezetes művészként ismerik. Montreálban és Berlinbel él, alkot. A kilencvenes években hívta fel magára a figyelmet különös tárgyaival és projektumaival. 74 irodai székből előállított művével (Black Whole Conference) az idén kiérdemelte a fiatal művészek legrangosabb kanadai díját.

Munkáit gyakran abszurd alkotásoknak mondják. Saját véleménye szerint művei nem abszurdak, csupán egyes működési funkciókat kíván az abszurdításig vinni. Egy interjújában azt vallja, a művészetnek nincsen rendeltetése, ostoba dolog a műtárgyak hasznáról, alkalmazhatóságáról beszélni - a művészet öncélú, önmagáért való. Bár nem a nézetei miatt, de Michel de Broin munkásságára időnként a rendőrség is felfigyel.

Nem egyszerű eset ez a könyv. Vegyes érzelmekkel tettem le, nem hiszem, hogy képes lennék eldönteni, hogy a regény mint teljes egész tetszett-e. Azt viszont el tudom mondani, hogy nagyszerű élmény volt, amitől kár lett volna megfosztanom magamat. Az énem egyik fele lelkendezne, az egekig magasztalná ezt a regényt. Az énem másik fele ugyanakkor csak a vállát tudja vonogatni és csak pofákat tud vágni.

A fontosabb weboldalakon az elemzők a hét elején csupán patthelyzetről beszéltek, mára már krízist emlegetnek az elemzők.

A lehetetlen helyzet azzal állt elő, hogy az előrehozott szeptembervégi választások után sok huzavonával nemrégiben végre megalakult ukrán Legfelsőbb Tanácsban kedden kétszer egymás után nem sikerült megválasztani miniszterelnöknek Julija Timosenkót, a nevét viselő párttömörülés elnökét, akit az államelnök Viktor Juscsenko jelölt erre a posztra. Bár a 450 fős törvényhozásban elvben többsége van a koalíciós, azaz „narancsos” erőknek, ám „a forradalom hercegnője” a minimálisan szükséges 226 támogató voksnál mindkétszer eggyel kevesebbet kapott, holott a koalíciós oldal 227 mandátummal rendelkezik. A narancsosok csalást gyanítottak, a szavazatszámláló rendszer szándékos manipulálásának a vádjával feljelentést is tettek a főügyésznél és a biztonsági szolgálatnál. (A „félreszavazó” honatyák állították, hogy ők az „igen” gombot nyomták meg. A helyszínre érkező biztonságiak nem észlelték külső behatolás nyomát az elektronikus szavazórendszerben. Második alkalommal egyébként a házelnök szavazata is hiányzott: mágneskártyáját a kavarodásban elcsenték...)

LUXUS

Mikor az ember vörös bársonnyal borított falak között süppedős és rejtélyes ábrákkal díszített perzsaszőnye-  gen lépdel, úgy érezheti magát, mint aki rövidesen eltűnik a szoba megszakíthatatlan csendjében. Nem lát kiutat, csak érzi, ahogyan lába egyre mélyebbre süllyed a szőnyeg rejtélyes bozótjában, s a titokzatos ábrák, ismeretlen jelképek és szimbólumok mélytengeri szörny csápjaiként karolják át és vonják magukhoz. Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című regényének szövege hasonlóképpen viselkedik az olvasóval: metaforikus nyelve, rejtett előre- és visszautalásai, jól körvonalazott, mégis bonyolult szimbolikája körülölelik a regény olvasóját, s többé nem engedik el. Azt viszont le kell szögeznünk, hogy a rejtelmek, szimbólumok és utalások nem adják könnyen magukat. A tapasztalatlan, kezdő olvasó hamar elrettenhet az olvasástól: Berniczky regényében nincs felvezetés, könnyed, játékos csalogatás – az első sortól, oldaltól kezdve tétje van a szavaknak, tétje és helye, melyeknek jelentősége – és jelentése – csupán a későbbiek folyamán válik egyértelművé, világossá. A szöveg lassan, áldozatos munkával fedi csak fel titkait, s az újraolvasás nem lehetőség, szinte követelmény.

Húszegynéhány évvel ezelőtt még extázisba hozott volna a hír, hogy a Led Zeppelin újra összeállt és koncertet ad. Most szinte minden érzelmi kilengés nélkül olvasom a kis beszámolót, mintha csak szokványos tudósítás lenne valami mindennapos dologról. Mára kikopott belőlem - és ez talán természetes - az a fajta rajongás, amely nem magára a zenére, hanem kísérőjelenségeire irányul: a muzsikusok bálványozása, fényképük kirakása, események mohó követése. Mostanra kielégít az állapot, hogy a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath összes lemezének anyaga benne van a gépemben és bármikor meghallgathatom. A maguk műfajában továbbra is a legjobbaknak gondolom őket, egy emberöltővel ezelőtt valami felülmúlhatatlant alkottak.