Nyári internetes villáminterjú-sorozat laptopra: előbb én kérdezem íróbarátaimat, aztán ők kérdezik választott  alanyukat. 

---

 Zalán Tibor (Budapest), az előző interjú alanya, kérdezi Balogh Robertet (Pécs).

1. új könyved még nem jutott el hozzám, de reménykedem benne, hogy előbb-utóbb elér. előzőek közül többet szer- kesztettem, így leginkább, egyelőre vakon, most azt ta- pogatnám, mennyiben folyta- tása és mennyiben meghaladása ez a munka az előzőeknek?

Budapestre csak akkor járok, ha muszáj, de ígérem, hamarost kézbe fogod kapni a könyvem, Tibor! A Schvab diariom a Schvab-trilógiám utolsó eleme, így - reményeim szerint - szervesül a Schvab evangiliom után írott a Schvab legendariommal is, sőt tulajdonképpen egy s ugyanaz a könyv. Amikor úgy kilenc, lassan tíz éve kitaláltam, és nekiálltam a munkának, még nem igazán tudtam, mit lehet, még inkább mit tudok kezdeni ezzel a témával. Az is csak írás közben mutatkozott meg, mire vállalkoztam. A kezdetektől arra törekedtem, hogy líra-dráma-próza ne egymás fölé vagy alárendelt viszonyban szerepeljen a könyvben, ez a harmadik kötettel vált egyértelművé. A trilógiában tudatosan tizenegynéhány réteget mozgattam tudatosan, több narrátori pozíciót állítottam be, de szerencsére maradt helye az ösztönösségemnek is. Az első kötet egyfajta családregény, a második a falu bolondjainak állít emléket, a harmadik pedig a napló műfaj eszközeivel értékeli át, teljesíti ki az első kettő világát. Azt érzem, eleddig ez a legkiérleltebb könyvem, léteznek dolgok, amelyek kimondásához nem csak az általam leírt karakterszám növekedése segít hozzá. A kérdésed utal arra a régi törekvésemre, hogy a magam szintjét szeretném meghaladni. Nem gondolom azt, hogy már beérett prózaíró lennék, harmincöt éves leszek nemsokára, s ahogy hallottam, a legjobb prózát ötven éves koruk környékén írják az írók. Remélem, az elkövetkező tizenöt évben is feltehető lesz ez a kérdés nekem. De nem ez a lényeg, ez a könyv egy folyamat vége (ha nem is a legvége), s velem együtt jutott el valahonnan valahová. Még hiányzik néhány elem, hogy egy könyvvé gyúrhassam a trilógiát, terveim szerint kiegészítem néhány elemmel, s két-három éven belül a boltokba kerül egy vaskos, több olvasatú, sok irányból, kreatív módon olvasható, saját magával, s az olvasóval vitatkozó könyv. Akkor lesz készen, s akkor fejezem be a sváb témával való foglalkozást – terveim szerint - egy életre.

2. egy társaságban fölemlegettelek, mint ifiú barátomat, és a sváb-tematika jeles írójaként aposztrofáltalak. valaki, nem irodalmár, jelzem, azonnal rálegyintett, mondván, balogh robert nem is igazi sváb. Hogy állunk ezzel?

Ha vérségi, vagy inkább rasszista alapon vizsgáljuk, akkor csak félig lehetek „igazi” sváb, hiszen csak édesanyám származott magyarországi német családból (három évesen, az utcán tanult meg magyarul). Szépen fejlett, kétoldali, közép-európai identitással rendelkezem, ennek vérségi alapon is megfelelek: feltehetően magyar, horvát, szerb, román és cigány vér egyaránt kering az ereimben. Tudom, hogy nem erre kérdeztél rá, de eleddig már tituláltak büdös cigánynak, büdös zsidónak, stb… Ez volt hát a lelki kompenzáció. A válasz előtt még egy tiszteletkör szükséges. Anyukám a generációjának megfelelően identitásproblémákkal terhelten élte le az életét, időnként maga sem tudva, minek vallja magát? Mert mit tett őérte a német állam? Semmit. A magyar? Itt nőtt fel, ide tartozónak érezte magát, de mégiscsak ez az állam, s polgárai fosztották ki a szüleit, amit pár évtized múltán kárpótoltak szinte semmit nem érő papírokkal. Ha rákérdeztek, nem tudta megmondani, hogy ő magyar, vagy német. A Schvab diariom alcíme az, hogy Utolsó sváb. A többértelműségen túl ki az utolsó sváb? A nagymamám? Mert ő abban a késő-középkori elemekkel fűszerezett kultúrában nőtt fel, s végül is abból alig valamelyest kilépve halt meg? Vagy anyukám volt az utolsó sváb? Ő, aki még abba született bele, de ahogy felnőtt, szinte meg is szűnt, feloldódott az, amit én sváb kultúrának gondolok. Vagy én, aki nem ebben a kultúrában nőttem fel, de mégis majd egy évtizede foglalkozom intenzíven ezzel a témával? Ha valakinek nem is vagyok igazi sváb, vagy magyarországi német, mégis az én regényeimet tanítják egyetemen, sőt az egyik volt már érettségi tétel is… Érdekes volt megélnem, ahogy ezek a könyvek üggyé váltak, üvöltöztek már velem, azzal is fenyegettek, hogy megölnek, egy újságírólány szervezte a megveretésem, de ennél sokkal megrázóbb élmény az, amikor ötven-hatvan éves emberek hüledeznek, milyen fiatal vagyok, hogy ő ebből a könyvből értette meg az életét, vagy egy-egy problémáját magával, a férjével, anyósával. Azzal a szeretettel és hálával, amit kaptam, kezdetben nem nagyon tudtam mit kezdeni. A mai magyarországi német irodalom jobbára kalendáriumi történetek szintjén mozog, nem nagy létszámú kisebbségről van szó, és ha egy ilyen szövegekhez szokott olvasó veszi a kezébe a könyveimet, nem biztos, hogy meg tudok felelni az elvárásainak. Mert az én svábjaim igenis érző emberek, nem viselek rózsaszín szemüveget írás közben, és regényalakjaim nem csak hűvösek és buták tudnak lenni, hanem szerelmesek, sőt testi szerelemre is képesek, megcsalnak, s megcsalatnak... Én Friedrich Hölderlint, Mészöly Miklóst, Peter Handkét, Tolnai Ottót, Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert és Heinrich Böllt olvasva lettem íróvá, s az ő szintjük felé törekszem. Amögött, hogy nem tekintenek igazi svábnak az áll, hogy a mai „hagyományápolást” – röviden svábbál kultúrát – és a mai „mély” sváb regisztert nem sokra értékelem ahhoz a gazdagan rétegzett világhoz képest – archaikus népi imádságok, profán vallásosság, babonaságok, sajátságos életmód –, amely elveszett már a nagymamámék generációjával. Ha csak eszményített figuráim lennének, bizonyára az elmúlt tíz év alatt nem csak két alkalommal hívtak volna meg kisebbségi rendezvényre.

3. egy nagyon jelentős, nézett és számon tartott online kulturális magazinnak, a terasz.hu-nak vagy a főszerkesztője. kiért, miért, kinek és minek csinálod? ez már a jövő-típusú kulturális folyóirat?

Nem vagyok futurulógus, túl gyorsan változnak a technikai lehetőségek, de talán a terasz.hu magán hordozza már a jövő folyóiratainak néhány lehetséges vonását. Bő másfél éve vettem át a kulturális főszerkesztői posztot, s neki is láttam az oldal átstrukturálásának, kreativitásomat is kiélhettem egy bizonyos szintig. Az oldal működését a tavalyi év vége óta jelentkező anyagi ellehetetlenülés gátolja, de nem akadályozza meg. A kezdeti szisztematikus működés sikerét jelezte az is, hogy jelentős médiumok (országosan vezető napilap, rádió és tévé is) „loptak” tőlünk rendszeresen ötletet, ami az önbecsülésemnek jót tett, de örültem volna a forrás megjelölésének. Az elmúlt félévben a privát szférámban fontosabb események zajlottak, mint bármilyen kulturális magazinban, ezért kevésbé tudtam foglalkozni a terasszal, mint azt megérdemelné az ügy, a magyar kultúra. Mert kulturálisan elképesztően gazdag országban élünk, csak úgy herdáljuk a tehetséget… Ezért és ez ellen szívesen megteszem, amit tudok. Ugyanakkor érzékelem hatóköröm végességét: írásból élek, s ilyen léptékű karitatív munkát nem nagyon engedhetek meg magamnak, pedig szükséges lap ez a mai kulturális palettán. Például én Pécsett élek, így szinte teljes egészében kimaradok a budapesti belterjességből (nem sírok ezért, de például nem hívtak még meg egyszer sem internetes kulturális lapok fórumaira sem), ám mivel a 2010-ben ez a város lesz Európa Kulturális Fővárosa, új értelmet nyerhet a centrum-periféria vita, így az a konkrét kérdés, hogy vidéki város-e Pécs, új értelmet nyer. Mondjuk Németországban vidéki városnak számít-e München, vagy Franciaországban Marseille? A terasz.hu a kulturális-információs és kritikai napilap működésről a heti és havilapok frissülési üteme közé állt be. Pár önkéntes munkatársammal arra törekszünk, hogy olyan – pénzhiány miatt eleve – hátrányban lévő kulturális jelenségekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek szembe mennek a divatos, önmagukat fősodorként definiáló trendekkel, s ez az egész kultúra áttekintésére törekvő arculat, amelyet felvállalunk, mégsem csupán önkielégítő jellegű, azt megmutatja olvasóink száma. Szerintem ahhoz, hogy a kulturális lapok között valódi nézettséget érjünk el – ahogy a terasz.hu-nak ez sikerült –, arra kell törekedni, hogy átjárhatóvá tegyük a művészeti ágak között tátongó szakadékot. És a fogyaszthatóság miatt a bőséges képanyagot is érdemes megemlíteni. Idegen számomra a szakbarbárság. A továbblépéshez viszont szükséges a stabil költségvetés, keressük a lehetőségeket.

---

Balogh Robertet Zalán Tibor kérdezte. Mindkettejük munkáját köszöni: Balla D. Károly

Projektum | Interjúk

---

Bp., 2007. 168 oldal, bolti ár 2500 Ft.

---

• Balogh Robert honlapja
• Terasz.hu
• Az INTERVILLÁM indulása
• Az összes eddig megjelent INTERVILLÁM
• A blogon olvasható összes interjú
• üveg terasz beépítés
• #telikertek

---

---

Bálint F. Gyula sorozata. Robi lassan, de megérti a poént (miközben saját darabját nézi)

Laptop szerviz Budapest 13. ker

Notebook javítás, Lenovo, Acer és Dell márkaszerviz. Asus akkumulátor vásárlás, HP kijelző csere a budapesti laptop szerviz szolgáltatásai között. Hardver eszközök javítása: https://laptopszerviz.Budapest

• Garancián túli márkafüggetlen notebook javítás. Bp. 13. kerület
• Legjobb márkák: Acer, Lenovo és HP laptop szerviz Budapesten

Szemben a honi trenddel

- beszélgetés Balla D. Károllyal

Balla D. Károly – sok egyéb elismerése mellett – József Attila-díjas (2000) író és költő Ungváron született 1957-ben. Szülővárosában él a mai napig feleségével és két gyermekével. Lapokat, kiadót, alapítványt, díjakat alapított. Kárpátalján először rendezett könyvvásárt és irodalmi szalont. A Magyar Írószövetség tagja (1993), majd tisztségviselője (1995, 2002). 2004 márciusában, lemondva minden tisztségéről, kilépett az írószövetségből.

– Sokak nem kis meglepetésére elsők között – és Kárpátaljáról egyedüliként – ez év márciusában kiléptél a Magyar Írószövetségből. Miért érezted szükségét, hogy határon túli, kárpátaljai magyar íróként állást foglalj a Döbrentei-ügyben?

– Nem történt más, mint hogy komolyan vettem az oly gyakran hangoztatott közhelyet, mely szerint magyar irodalom csak egy van. Osztoztam ennek az egyetemes literatúrának egy aktuálisan felmerülő éles problémájában, és úgy döntöttem, a történtek után nem kívánok olyan szakmai testületnek tagja lenni, amely az ismert módon és körülmények közepette elmulasztotta a lehetőséget, hogy elhatárolódjon egy szélsőséges és elfogadhatatlan nézettől. Természetesen visszalépdelhetnénk az események sorában, és roppant hosszan lehetne vitatkozni az egyes momentumokon, kezdve azon, indokolt volt-e tüntetést rendezni egy mindenki által azonnal elítélt és megfelelően szankcionált rádiós ügyben, folytatva azzal, hogy miben és mennyire voltak szélsőségesek a tüntetésen elhangzottak, illetve azzal bezárólag, dolga-e az írószövetségnek, hogy egy vezetőségi tagja kijelentéseitől elhatárolódjon. Tucatjával hangzottak el érvek és ellenérvek, ki ilyen, ki olyan momentumnak tulajdonított nagyobb jelentőséget, talált vagy nem talált mentséget bizonyos magatartásokra, nyilatkozatokra, elmaradt vagy megtörtént elhatárolódásokra. Azt gondolom, az ügy túllépett önmaga jelentőségén, felhívta a figyelmet egy sokáig a szőnyeg alá sepert problémára, és sok egyéb tanulság mellett rámutatott arra is: az írószövetség nem az, aminek hirdetni szereti magát, s aminek, fejünket kicsit félrefordítva, magunk is hittük. Illetve hát hadd beszéljek inkább csak a magam nevében: aminek én hittem.

– Erről szívesen hallanék részletesebben…

– Kilépésemkor is hangsúlyoztam: a 90-es évek elején számomra jelentősége volt annak, hogy a tekintélyes szervezet kapuit tárta a határon túliak előtt, joggal hittem, a több évtizedes kényszerű elhallgatás és tudomásul-alig-vétel után ez egyfajta erkölcsi elégtételt jelent, jólesett kiszabadulni az elszigeteltségből, élni a felkínált lehetőséggel, és azt érezni, a már említett egyetemesség nem csupán eszményeinkben létezik, van intézményes kerete, és ezt Magyar Írószövetségnek hívják. Alig hihető, de így volt: szinte az évtized végéig én egyáltalán nem vettem tudomást arról, hogy léteznek „oldalak”, meg sem hallottam, amikor egy-egy kolléga hol innen, hol onnan figyelmeztetett, „azokkal” ne álljak szóba. Ez a ti problémátok, gondoltam, és számos hátránnyal járó határontúliságomból erényt kovácsolva azt hangoztattam: nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csatlakozzam valamelyik csoporthoz, mert én mindenkihez tartozni akarok, és anélkül, hogy ez a legkisebb erőfeszítésembe került volna, kellemes baráti és kollegiális viszonyt építettem ki a legkülönbözőbb nézetű és elkötelezettségű írótársakkal, szerkesztőkkel, kiadókkal, egyaránt publikáltam a Beszélőben, Mozgó Világban – és a Kortársban, Magyar Naplóban. Eleinte az írószövetség igazi gyűjtőszervezetnek tűnt, elnökségét és választmányát (utóbbiba, talán 95-ben, engem is beválasztott a közgyűlés) egyrészt integráló személyiségek alkották, másrészt minden „oldal”, minden irányzat képviselői részt vettek munkájában. Aztán – lehetetlen volt ezt észre nem venni – az eleve kisebb számban mutatkozó liberális-urbánus-posztmodern (jaj, bajban vagyok a címkézéssel!) irányultságú írók fokozatosan eltávolodtak a szövetségből, nem jelöltették magukat vagy kiléptek a vezető testületekből, mígnem ezek összetételében a legutóbbi közgyűlés óta már igen erős túlsúlya lett a népi-nemzeti irányzathoz sorolható, konzervatívabb szemléletű íróknak. Ami nem lett volna baj, ha a különbségek továbbra is csupán a más-más irodalmi értékrendben és alkotói felfogásban mutatkoztak volna meg. Ám a 2002-es választás és kormányváltás környékén a végsőkig kiéleződő politikai feszültség következtében az írótársadalmat is áthatotta az ország politikai megosztottsága, szinte mindenki besorolt vagy besoroltatott valahová, egyre nehezebbé vált a párbeszéd, egyre kevesebb lett az „átjárás” a táborok között. Az egyéni „pártosodásnál” is nagyobb problémát okozott, hogy az irodalom intézményrendszerét is elérte ez a tendencia: az írószövetség mindkét folyóirata például érzékelhetően a jobboldalnak kötelezte el magát. De talán még ez sem vezetett volna kenyértöréshez, ha hol csendesebben, hol hangosabban nem kezdték volna a „nemzeti oldal” képviselői megkérdőjelezni, kétségbe vonni a másik oldal alkotóinak a magyarságát, jogosultságukat arra, hogy a magyar írótársadalomban az őket megillető helyet elfoglalják. Jól emlékezhetünk például a Frankfurti Könyvvásár idején kitört botrányra, amikor többen a kiutazó írókkal szemben származásuk miatt emeltek kifogásokat, de említhetném a Kertész Imre Nobel-díja körül felcsapó méltatlan indulatokat is. Azt hiszem, mindez elég hű leképeződése volt a nagypolitikának, ugyanis a politikai jobboldal is nemzetellenességgel, idegenszívűséggel, hazaárulással vádolta ellenfeleit, így akár azt is mondhatnám, hogy ez bátorította fel azokat, akik származási-vallási-világnézeti alapon kezdtek különbséget tenni író és író között. Ilyen előzmények ismeretében – utólag így tűnik – az ominózus eset csupán az utolsó csepp volt a pohárban. Azzal pedig, ahogyan az írószövetség vezető testületei reagáltak a történtekre, számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezet mai vezetőségének nincs szándékában még az egység látszatának a fenntartása sem, inkább vállal szolidaritást egy veszélyes nézeteket valló és kinyilatkoztató költővel, semmint az ellene tiltakozók sokaságával, vállalva, hogy az utóbbiakat elveszti. Be kellett látnom, hogy egy ilyen írószövetség már nem lehet ama egyetemesség letéteményese, így nekem sem lehet otthonom, nem fogadhatom el, hogy a magyar irodalom részesévé ilyen szervezet közvetítésével váljak.

– Határon túli kollégáid többsége ezt másként ítélte meg, alig néhányan léptek ki az Erdélyben, a Fel- és Délvidéken, illetve a Nyugaton élők közül; Kárpátaljáról pedig kívüled senki. Ellenkezőleg, otthoni kollégáid közül Vári Fábián László a történtek után verset ajánlott Döbrentei Kornélnak, Nagy Zoltán Mihály éles cikkben támadta a te magatartásodat, Penckófer János pedig éppen most lépett be az írószövetségbe. Nem találod ezt elgondolkodtatónak?

– Nincs ebben semmi meglepő. Először is úgy vélem, mindenkinek szíve joga, hogy a saját lelkiismerete (no és persze: érdekei!) szerint foglaljon vagy ne foglaljon állást ebben az ügyben. Másrészt az esetnek Magyarországon is homlokegyenest ellenkező értékelései láttak napvilágot, a kilépőket a legváltozatosabb támadások érték, és egyes körökben általános az a vélemény, hogy a tömeges kilépések nyomán most legalább megtisztult a szövetség a nemkívánatos elemektől. Ez a nézet is csak addig tűnik felháborítónak, amíg el nem fogadjuk, hogy az írószövetség ezek szerint egy kifejezett csoportérdeket megjelenítő és másokat kirekesztő formációvá vált. Ha ezt belátjuk, akkor sokkal érthetőbb, miért léptek ki százhatvanan, és hogy mások meg miért tartják szükségesnek éppen most demonstrálni odatartozásukat. Ami az egész históriában a legszomorúbb, az az, hogy ebben az elmérgesedett helyzetben már senki sem mérlegel írói tehetséget, alkotói teljesítményt – csupán hovatartozást: és ez vonatkozik a határon túliak megítélésére is. Ez pedig azért különösen veszélyes, mert így sokan továbbra sem az általuk létrehozott művészi érték, hanem közéleti magatartásuk alapján számítanak jó vagy rossz írónak. Ha eddig az elszigeteltség és a gyakran vállveregető magatartás tette lehetetlenné a kárpátaljai magyar alkotó érdemi megmérettetését, akkor mostantól kezdve ezt a csoportérdekek érvényesülése akadályozza meg.

– Ez azt jelenti, hogy a határon túli magyar irodalmak integrációja tovább késik? Súlyos múlt után vészterhes jelen? És a jövő?

– Nem szeretnék általában a határon túli irodalmakról beszélni. Például Erdély roppant gazdag hagyományú és igen erős kortárs irodalmát a legjobb indulattal sem lehet a kárpátaljaival azonos szempontok alapján vizsgálni. Mondhatnám akár azt is, hogy egy kisebb anyaországi irodalmi botrány vagy időleges átpolitizálódás „meg sem kottyan” olyan kulturális közegben, amely önálló műhelyek, folyóiratok és lapok sokaságával rendelkezik, s ahol évszázadokra visszamenően sokszínű, irányzatok, stílusok, iskolák, generációk és régiók szerint tagolt verbális magyar művészet létezett és létezik. Kárpátalján azonban mindenből csak egy van (vagy egy sincs), így roppant egészségtelen helyzetet eredményez, ha az az egy végletesen elkötelezi magát valamely irányzat, világnézet, politikai csoport mellett.

– Konkrétan mire gondolsz?

– Például arra, hogy pillanatnyilag egyetlen irodalmi folyóirat létezik Kárpátalján, ennek főszerkesztőjét harcosan magyarkodó és a keresztényi értékrendre bőszen hivatkozó mostani megnyilvánulásaiban egyáltalán nem zavarja, hogy 1989-ig, több mint tíz éven át, a szovjet kommunista párt tagja volt, ugyanakkor mintha a zsdanovi örökségből is megőrzött volna valamit, mert eltökélten ostorozza a kozmopolitizmust. A liberalizmust vírusos fertőzésnek mondja, és egyenesen kártékonynak tartja az individuális írói magatartást, irodalmi kísérletezést. Mindeközben tökéletesen elnéző a provincializmussal, szakmai felkészületlenséggel, dilettantizmussal szemben.

– Nagy Zoltán Mihályról és az Együtt című negyedévi periodikáról van szó… De nem túl kemények, nem túl személyeskedők a szavaid?

– Ezek nagyrészt az ő vállalt és hangoztatott nézetei, szavai, én csak összefüggésbe hozom bizonyos múltbéli dolgokkal és folyóiratának nívójával… Az említett orgánum szerkesztőbizottságának az elnöke egyébként Vári Fábián László, ő egyben az egyetlen irodalmi szervezetnek is elnöke. Aligha kell bizonygatni, milyen lehet egy ilyen folyóirat eszmei irányultsága. De említhetem azt is, hogy csak egyetlen – némi engedménnyel szólva – irodalomtörténészünk és kritikusunk van, aki érdemben igyekszik foglalkozni a kortárs alkotók életművével, és az ő írásaiból is kilóg ugyanennek az elkötelezettségnek a lólába. (Ő az, aki most lépett be az írószövetségbe…) Nem sokkal jobb a helyzet a néhány kiadói műhely tekintetében sem, bár itt az irányzatosság mellett inkább szakmai problémák mutatkoznak, erre most nem térnék ki.

Az említett egyoldalúság pedig nem önmagában baj, hiszen mondhatnók, hogy „erre van igény”, hanem azért, mert mind a pártatlan olvasókban, mind az írni esetleg épp most kezdőkben hamis képet alakít ki, elhiteti velük, hogy ilyen és csak ilyen az irodalom, egyedül ennek van Kárpátalján létjogosultsága. Egyetlen tanulságos példát hadd említsek. A 90-es években akkor egészen fiatal négy költő robbant be kis irodalmunkba (Cséka György, Bagu László, Lengyel Tamás, Pócs István), alaposan felkavarva annak állóvízét.

Az avantgárd és a posztmodern felé tájékozódtak, szakítottak mindennel, amit a kárpátaljai irodalom hagyományának lehet nevezni, tagadták az elkötelezettséget, a szolgálatosságot, nem akartak sem nyelvet művelni, sem identitást pallérozni – csak verset írni. Az idősebb kollégák részéről teljes elutasításra találtak. Akkor még létező folyóiratomban (Pánsíp) én bőséges teret adtam kibontakozásukhoz (nota bene: a lapnak Nagy Zoltán Mihály volt a főszerkesztő-helyettese…), és rövid ideig működő könyves műhelyem (Galéria Kiadó) kettejük első kötetét meg is jelentette (a kiadónak Nagy Zoltán Mihály volt az egyetlen fizetett szerkesztője…). Nagyon örültem jelentkezésüknek és markáns jelenlétüknek, igyekeztem segíteni őket, kis alapítványunk pénzjutalommal járó nívódíjban is részesítette őket (az alapítvány három kurátorának egyikét Nagy Zoltán Mihálynak hívták…). Volt is nagy szakmai és olvasói felhördülés: sem a pályatársak többsége, sem a másra szoktatott befogadói közeg nem tudta elfogadni újszerű hangütésüket. Nem állítom, hogy ez volt a fő oka, de tény, hogy az ezredforduló már mind a négyüket budapesti lakosként érte. Újabb generáció pedig azóta sem jelentkezett. (És hogy én felhagytam kiadói és folyóirat-szerkesztői munkámmal, az sem teljesen független ettől.)

       Visszatérve az alapproblémára. Nem gondolom, hogy a kollektív nemzettudatra elkötelezetten, felelősséggel építő és a hagyományos témafelvetéseket és stílusjegyeket követő irányzaton belül ne lehetne remekműveket alkotni! Azt viszont nagyon is gondolom, baj van akkor, ha ez a tradicionális alkotói felfogás egyedül érvényesnek hirdeti magát, és ezt a pozícióját akkor is meg akarja tartani, amikor saját tartalékai kimerültek, amikor gondolati és formai klisék variálására korlátozódik, és amikor a megszülető írások nem esztétikai értékük révén, hanem alkotóik múltbéli érdemeitől vagy pillanatnyi társadalmi szerepétől megemelve kapnak teret és nyernek jelentőséget. Ennél is veszélyesebb, ha a művészet dolgait vulgárisan, leegyszerűsítve értelmező „közszolgálati” felfogás nemcsak kerülendőnek, hanem egyenesen károsnak ítél minden másfajta magatartást, ellenségképet kreál magának, és az irodalmat permanens harcnak hirdetve jobb esetben hősi pózba merevíti, rosszabbikban sértett agresszivitásba lovallja az irodalmi élet résztvevőit. Én ma ennek a helyzetnek az állandósulását látom a legnagyobb problémának, úgy vélem, hogy a földrajzi és politikai elzártságunkra ez még egyfajta szemléletbéli beszűkülést is ráterhel. Az effajta magatartást követők ugyan méltán számíthatnak arra, hogy a hasonló elvek szerint rendeződő anyaországi csoportokban elismertségre tegyenek szert és támogatást élvezzenek, ezzel azonban egyrészt abba a hamis illúzióba ringatják magukat,

hogy irodalmi teljesítményükkel érték el sikereiket, nem pedig kiállásukkal, elvhűségükkel érdemelték ki, másrészt idehaza megfosztják irodalmunkat attól a lehetőségtől, hogy valaha is sokoldalú, színes, árnyaltan tagolt szerves literatúrává váljon, harmadrészt elvonják maguktól a nagy egészbe való integrálódás lehetőségét, ugyanis az effajta merev és görcsös magatartás joggal számít szalonképtelennek a modern – ha tetszik: európai – irodalmi felfogást vallók körében. Szeretném újra hangsúlyozni: nem a népi és nemzeti, hagyományos és realista alkotói felfogást kárhoztatom, hanem azt az írói attitűdöt, amely a másfajta művészetértelmezést károsnak, veszélyesnek, követőit pedig nemzetietlennek vagy egyenesen „nem magyar”-nak kiáltja ki. Az amúgy is nehézségek sokaságával terhes határon túli régiókban az effajta szellem eluralkodása, úgy tapasztalom, konzerválja a provincializmust és leginkább a dilettánsok törekvéseinek kedvez. Én hosszabb ideje ezzel a honi trenddel szemben a szemlélet mind teljesebb kitágítása, az érték- és teljesítményelvűség mellett érvelek.

– Nem akartam nagy ívű okfejtésedet megakasztani, engedd meg azonban, hogy visszatérjek arra a momentumra, amikor az egyetlen folyóiratról és a csak egyfajta szempontrendszer szerint felépülő struktúráról szóltál. Ugyanis egyedülinek mondható a te internetes irodalmi honlapod is, és erre bizony nem fogható rá, hogy azt a szellemiséget követné, amelyet az imént elmarasztaltál. Ha egyéb módon talán nehezen is, de az UngParty révén igen könnyen kiteljesedhetnének a másfajta kárpátaljai törekvések is.

– Ha lennének ilyenek és megtalálnának engem… De hadd kezdjem néhány megjegyzéssel. Először is az UngParty abszolút mértékben magánhonlap (akkorra futotta ki magát, amikorra már lapot, kiadót, alapítványt megszüntettem és visszaminősítettem magam magánemberré), így tehát az összes nyomtatott orgánummal ellentétben nem áll mögötte semmilyen szervezet, intézmény, önkormányzati szerv, párt vagy alapítvány, még szerkesztőség sem, mert gyakorlatilag mindent egymagam csinálok, és három éve teljesen önerőből, családi költségvetésünkből tartom fenn. Nem pályázom sem idehaza, sem Magyarországon, és így nem is részesülök semmilyen támogatásban. Másodszor: a honlapomnak magamon és feleségemen (olykor lányomon) kívül egyáltalán nincsenek Kárpátalján élő szerzői, az utóbbi időben még el-elvétve sem. (Hogy ez miért alakult így, az talán a fentebb kifejtettek alapján érthető.) Harmadszor: olvasóim se nagyon akadnak szűkebb pátriámban. Ennek egyik oka nyilvánvalóan technikai jellegű: az internet minálunk még nincsen elterjedve, otthonában igen keveseknek van hozzáférése (s ha igen, az eléggé költséges), és az oktatási és más közintézmények közül is csak néhány tud szabad elérést biztosítani. Ennél azonban alighanem döntőbb tényező az érdektelenség, illetve a másfajta érdeklődés. Mondjuk a beregszászi magyar főiskola és néhány kiemeltebb gimnázium és líceum korszerű infrastruktúrája vagy az ungvári könyvtár világhálóra csatlakoztatott gépei (a számos munkahelyi lehetőségről és netcafékról nem is beszélve) bőven megengednék, hogy akár százával olvassák szűkebb pátriámban az UngPartyt. De nem olvassák. Az oldalaimra esett találatokat mérő statisztikák szerint összes olvasóimnak kb. 7-8%-a érkezik ukrajnai szerverről. Kárpátalján mindössze 3-4 rendszeres és 8-10 alkalomszerű, esetleges olvasóm van! Így tehát sem szerzőim, sem olvasóim, sem a közölt híranyag vagy a felvetett témák alapján az UngPartyt semmiképpen nem lehet kárpátaljai honlapnak tekinteni (a rendszerem fizikailag egyébként is a Hungarian Human Right Foundation New York-i szerverén fut), ami nem erény és nem is panaszkodásra alapot adó körülmény, hanem olyan tény, amely talán rávilágít azokra a problémákra, amelyeket fentebb említettem. Ennek a helyzetnek a furcsaságát szoktam azzal a megjegyzéssel érzékeltetni, hogy irodalmunknak az a része, amelyik kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, az a része pedig, ami irodalomnak mondható, egyre kevésbé számít kárpátaljainak.

       Így hát az én internetes tevékenységemnek (amelynek csak egy része zajlik saját honlapomon) a legkisebb hatása sincsen a kárpátaljai irodalmi folyamat alakulására vagy az olvasói ízlés befolyásolására. Ezért mertem állítani, hogy a Kárpátalján létező és működő orgánumok és szervezetek nagyjából-egészében ugyanazt az egy bizonyos irodalomfelfogást érvényesítik – amiből az is következik, hogy szépirodalmat én hosszabb ideje nem publikálok idehaza (hacsak valamelyik régebbi írásomat megkérdezésem és beleegyezésem nélkül meg nem jelentetik valahol).

– Magányos farkas lettél, te, aki évtizedekig régiótok irodalmának legnagyobb szervezője, irodalmi stúdió elnöke voltál, folyóiratokat indítottál, kiadót alapítottál és vezettél, rendezvényeket, szalont működtettél, díjakat alapítottál… Általános az a vélekedés, hogy irodalmatoknak a 60–70-es években megbomlott egysége (amikor is a Balla Lászlót követő lojális és a Kovács Vilmossal fémjelzett ellenzéki táborra szakadtak írástudóitok) a 80-as években nagyrészt a te erőfeszítéseidnek köszönhetően állt helyre. Hogyan lehetséges ezek után mindaz, amit elmondtál?

– Amikor a 70-es évek derekán publikálni kezdtem, valóban eléggé elmérgesedett viszonyok uralkodtak, de erről én úgyszólván semmit sem tudtam, apám (Balla László) szándékosan távol tartott ezektől a dolgoktól. Csak amikor barátaim lettek azok a fiatalok, akik intenzív kapcsolatban álltak az elhallgattatott ellenzékiekkel, akkor szereztem tudomást az előzményekről. Később megismerkedtem a „fekete bárányokkal” is, azokkal, akiket többek között apám közreműködésével szorított ki a hivatalos kultúrpolitika az irodalomból. Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, ami velük történt, és amikor a 80-as évek elején erre már lehetőségem nyílott, akkor azzal a feltett szándékkal vállaltam szerepet irodalmunk szervezésében, napilapunk irodalmi oldalának szerkesztésében, hogy tőlem telhetően kiköszörüljem az apám ejtette csorbát, publikációs lehetőséghez és tehetségüket megillető részvételhez juttassam az elhallgatottakat. Bár eleinte bizalmatlanul fogadtak, idővel felismerték őszinte szándékomat. Ma is büszkén vállalom: szerepem volt abban, hogy Vári Fábián László a 80-as években legjobb verseit mégis publikálhatta a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Fodor Gézának kis versesfüzete jelenhetett meg a szerkesztőség gondozásában, s hogy a felszámolt egykori Forrás Stúdió tagjai az új, részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdióban megbecsült és rangos tagtársaink lehettek. Amikor 89-ben a háború utáni Kárpátalja első folyóiratát, a Hatodik Sípot elindíthattam, abban az említettek szerepeltetésén kívül az akkor már 12 esztendeje halott Kovács Vilmos méltó erkölcsi rehabilitációjához is igyekeztem hozzájárulni. Ekkor valóban úgy festett: végre valamennyien együtt vagyunk, megvalósult az egység.

       Ilyen előzmények után számomra különösen fájdalmas volt tapasztalni a 90-es évek legelején, hogy a modern törekvésekkel előálló fiatalokkal szemben éppen azok mutatnak ellenállást, akik azelőtt saját bőrükön tapasztalhatták meg a kirekesztettséget és elutasítottságot. Ahogy a szovjet kultúrpolitika őket tette lehetetlenné azzal váddal, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól és a nyugati dekadencia követői lettek, szinte ugyanezt a sémát követve ők is a kárpátaljai magyarságtól való elidegenedéssel vádolták a fiatalokat, felróva bűnös individualizmusukat és azt, hogy a mi körülményeink között káros modernista törekvéseket követve megszentségtelenítették a hagyományainkat. Ahogy azelőtt a szocreál volt az egyedül üdvös alkotásmód, ők ugyanúgy a rosszul felfogott, görcsös szolgálatosságot kiáltották ki a létjogosultságra egyedül érdemes szemléletnek. Ezzel pontosan azt tették, amit azelőtt velük tettek a szovjet elvtársak; mondhatnám: jól megtanulták a leckét. Mindez engem fokozatosan eltávolított attól a csoporttól, amelynek tagja és részben mozgatója voltam: inkább a hagyománytörő fiatalok mellé álltam és a modern irodalomszemlélet híve lettem. Ezzel egy időben a korábbi években folytatott gyakorlatot felülbírálva arra a következtetésre jutottam, hogy a döntően megváltozott körülmények között nem alkalmazhatók azok a szerkesztői és irodalomszervezői módszerek, amelyek a 80-as években hasznosnak mutatkoztak. Akkor, a keményebb-lágyabb diktatúra elnyomása alatt, a szovjet kultúrpolitika és a nagyhatalmi sovinizmus szorításában, minden szempontból veszélyeztetett nemzeti identitásunkban joggal örülhettünk annak, ha valaki össze tudott rímeltetni két sorvéget és a végveszélybe került anyanyelvünkön tisztességgel le tudott írni egy történetet. Egy többszörös öncenzúrával készülő pártlap oldalain kellett/lehetett írókká avatnunk magunkat és mindazokat, akiknek a magyar szó megtartása szent hivatásként lebegett szeme előtt. Kit érdekelt akkor a mívesség, a művészi hitelesség, a korszerűség?! Kit érdekelt, hogy csak egy-egy Lenin-vers árán jelenhetnek meg a tájleíró, szerelmes, gondolati költemények?! Annak a játéknak egészen más volt a tétje. Ám 89–91-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, ezt felismernem nekem is csak fokozatosan sikerült. Az ideológiai nyomás és a cenzurális viszonyok megszűntek (itthon és az anyaországban egyaránt), megkezdődhetett a szellemi termékek szabad áramlása, megismerkedhettünk a magyar irodalom legújabb eredményeivel, legmodernebb irányzataival, ezzel esély mutatkozott arra, hogy szembetűnő lemaradásunkat megpróbáljuk ledolgozni, átessünk a kihagyott fejlődési fázisokon, differenciálódjunk stílusok, iskolák, szemléletek szerint, színessé váljon kulturális palettánk – és megpróbáljunk szabadon, görcsök nélkül írni.

       Nem ez történt. Akik a 60–70-es években (és részben később is) többé-kevésbé ellenzéki szerepben voltak és – való igaz – sok méltánytalanság érte őket, azok nem felszabadultak, hanem görcsös sérelmi pozícióban sorakoztak fel és riadtan tapasztalták, hogy nincs mi ellen és ki ellen írniuk (aztán kreáltak maguknak ellenséget, lásd fent). Akik pedig azelőtt a hatalommal kisebb-nagyobb mértékben együttműködve üzengettek a sorok között olvasóiknak, zavarba jöttek, hiszen hirtelen mindent meg lehetett írni, de semmi új nem jutott az eszükbe, és az olvasók inkább vezércikkeket olvastak és rádiót hallgattak, onnan várták az igazságok kimondását, nem a költőktől. A más hangot megütő fiatalok, akiknek a szocreálról fogalmuk sem volt, a magyar közösség irodalmi közszolgálata pedig eszükbe sem jutott, idegen közegben találták magukat – majd elköltöztek.

       Igen, a többiekétől eddigre látványosan eltérő szemléletemmel a 90-es évek végére nagyjából egyedül maradtam… Ám, ahogy önironikusan fogalmazni szoktam, integráló személyiségem megőrződött, mert néhány év alatt minden korábbinál szorosabb egységbe sikerült kovácsolnom íróinkat – bár igaz, hogy magam ellenében.

– És nem nyomaszt ez a helyzet, hogyan érzed magad ebben a szerepben?

– Nagyon remélem, hogy ez nem szerep. Talán éppen az a baj velem, hogy én most már senkihez és semmihez nem tudok és nem akarok igazodni, nem kívánok semmilyen feladatot, pláne missziót teljesíteni, senkit nem akarok formálni és befolyásolni – de azt se nagyon tűröm, ha engem akarnak. Tíz-egynéhány év alatt kiküzdöttem szellemi szabadságomat és függetlenségemet, és ezt mindennél drágább kincsnek tartom. Bár eleinte zavart, ma már jól viselem egykori társaim értetlenségét és támadásait, és a korábbi óvatoskodások után most már hosszú évek óta kíméletlenül azt írom, amit gondolok. Ez a magatartásom nyilvánvalóan hozzájárult elszigetelődésemhez, akár azt is mondhatnám, hogy mindez „az én hibámból” történt, hiszen ha megállom, hogy kritikával illessek műveket, szerkesztési elveket, ha nem kezdek hiányolni minőséget és teljesítményt, ha nem teszem szóvá a csúsztatásokat, szakmai mulasztásokat, az újként kiadott régi írásokat, a beszűkült formavilágot, az elsekélyesedett gondolati hátteret, a kirekesztő szemléletet – és ít. –, akkor gond nélkül hihetnék, hogy továbbra is maguk között tudhatnak az összeszorított fogú nagy harcban; persze nem tudom, akkor ki ellen folyna az ádáz küzdelem.

       Ezzel együtt, kérdésedre visszatérve, jól érzem magam – nem a szerepemben, hanem: – a bőrömben. Ennek a megszerzett írói szabadságom mellett legfőbb oka, hogy mégsem vagyok egyedül. Igaz, hogy a földrajzi értelemben vett közelségben alig maradtak barátaim, de az internetes kommunikáció és „virtuális tevékenységem” révén „cserében” elnyertem a bécsi operaénekes, a berlini üzletasszony, a zombori irodalomtörténész, a stockholmi könyvtáros, a szentendrei műbútorasztalos, a pécsi tanársegéd, a chicagói professzor, a torontói teológus, a marosvásárhelyi szerkesztő, a kolozsvári újságíró, a zentai webmester, a gödöllői tanár, a szolnoki levéltáros, a krakkói műfordító barátságát (hogy a sok-sok budapestit írót, szerkesztőt, más szakmabélit már ne is említsem) – az ő felbecsülhetetlenül értékes szakmai és emberi „közelségük” közepette aligha lehetek magányos: 20-30 partneremmel szinte napi rendszerességű, és nagyjából 200-zal alkalomszerű kapcsolatban állok. Ami azonban ennél is sokkal fontosabb, hogy családon belül is „közösségi életet” élhetek, a gyerekeink (fiú, lány) mindenben markáns egyéniségű partnereink, a feleségemmel pedig házasságunk huszonegy éve alatt egymás intellektuális érdeklődését még mindig (vagy egyre inkább) felkeltő és lekötő szellemi társak lettünk. Különbözőségeink és hasonlóságaink, egymást is alakító konokságunk és belátásunk a magunk számára is izgalmas helyzeteket és folyamatokat eredményez. Én mostani énemben nagyon sokat felfedezek abból, ami az ő hatásának köszönhető, például ő békített ki apámmal, akivel megismerkedésünkkor igen feszült volt a viszonyom, és mindaz, amit ma az irodalomról gondolok, az ő termékeny jelenlétében kristályosodott ki bennem. Ő ugyanis már 15-20 évvel ezelőtt is a mostanihoz hasonló elveket vallott, mindig is csak maguk a művek érdekelték, és amióta maga is erre a pályára lépett, csak írni szeret – még saját munkáinak utóélete se nagyon érdekli, nemhogy az irodalmi közélet vagy pláne a szolgálatok, szerepek. Mindig is kívül állt a kárpátaljai magyar irodalmon, velem ellentétben soha nem lépett be semmilyen szervezetbe vagy csoportba, így nem is kellett sorban kilépegetnie belőlük, mint nekem. Hogy az alkotóművészet magányos és individuális műfaj, azt voltaképp tőle tanultam meg, ha sokáig nem is hittem el neki…

– Berniczky Éváról van szó, most jelent meg kötete a Magvetőnél, az Élet és Irodalomnak is állandó szerzője… Nem vagy féltékeny a sikerére?

– Ellenkezőleg, sokkal jobban örülök neki, mint ő maga. Évát még az is zavarja, ha részt kell vennie egy bemutatón, vagy ha elé tartanak egy mikrofont. Én meg sütkérezem az ő és könyve sikerében.

– És te mi újjal készülsz, mivel foglalkozol mostanában, mik a terveid?

– A honlapkészítés sok időmet elveszi – de fel is szabadít bennem energiákat. Az UngParty ugyanis olyan webhely, saját szókreációmmal szólva: olyan irodalmi virtuálé, amelynek működtetése nem csupán rutinfeladatokat ró rám. Én írói mivoltom kiterjesztésének is gondolom, így nemcsak webmesteri és szerkesztői ambícióimat, hanem olykor túlpörgő alkotóvágyamat, kreativitásomat is kiélem benne és általa. És itt nem is arra gondolok elsősorban, hogy szinte napi rendszerességgel írok is a honlapomba, hanem hogy az internet és a gyors kommunikáció adta lehetőségekkel élve próbálom az irodalmi kifejezés lehetőségeit kitágítani. Ennek érdekében most már harmadik éve a legkülönfélébb interakciókkal lepem meg írótársaimat – és remélhetően olvasóimat is. Eleinte ártatlanabb dolgokkal próbálkoztam, például kollektív interjúfolyamokat szerveztem: egy-egy íróbarátom vállalta, hogy egy hónapon át válaszol a kollégák kérdéseire – ezek e-mailben érkeztek hozzám, én kitettem az oldalra, az alany e-mailben válaszolt, szövegei folyamatosan megjelentek a kérdések alatt…

– Kik voltak az alanyok?

– Hat ilyen interjú készült, Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán, Papp Tibor, Vass Tibor, Bagu László, Turczi István válaszolt tizenöt-húsz alkalmi riporter kérdéseire: szakmabéliek és barátok Torontótól Stockholmig, Chicagótól Pozsonyig, Bécstől Kolozsvárig, Budapesttől Ungvárig. (A Zalánnal és Hizsnyaival készült anyag később nyomtatásban is megjelent a Forrásban és a Bárkában). Következő interakcióm egy internetes konferencia volt, a meghirdetett témára – vízumköteles-e az irodalom? – tizenkét „előadás” érkezett, ezekre hatan reagáltak hozzászólásban, a fórum topikjaiban pedig kiterjedt vita zajlott. Bodor Béla külön esszébe foglalta össze a kb. 400 kéziratoldalnyi anyagot; ez a Kritikában meg is jelent. A sikeren felbátorodva „vérszemet kaptam”, és tavaly már virtuális könyvbemutatókat rendeztem. Ezek mikéntjét nem mondom el töviről hegyire, messzire vezetne, lényege, hogy a premiereken minden virtuális volt, maga a könyv is, továbbá a színhely, a fogadás, a dedikáció. No és természetesen a kiadó is…

       Ezután indult (és tart a mai napig) az az interakció, amelynek keretében a játékostársaknak fiktív fogalmak meghatározásait kell lexikonszócikk-szerűen megadniuk. Az identifikciónak elkeresztelt sorozat nyomán egy fiktív internetes lexikon oldalai szaporodnak a honlapomon. A két utolsó projektummal pedig leginkább magamat állítottam nehéz írói feladat elé. Előbb azt kértem a kollégáktól, megadott verslábak és rímek alapján szonettsorokat alkossanak és küldjenek nekem. Én ezekből kész, teljes szonetteket írtam, még ám úgy, hogy egyikben sem lehetett több saját sorom, mint a hozott anyag. 75 vendégsor felhasználásával 10 szonettet sikerült írnom. Végül a most is folyó irodalmi játékomban az eddigi legnagyobb kihívásnak kell eleget tennem. Arra kértem az írótársakat, magyarul még meg nem jelent művekből 1-1 maguk választotta mondatot fordítsanak le számomra – és én ezeket változatlan formában felhasználom egy saját novellámban. Nem várt mennyiségben kaptam a jobbnál jobb és nehezebbnél nehezebb mondatokat, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől összesen 53 szövegrészt küldött. Ezekből eddig tízet sikerült elkezdett novellámba beépítenem úgy, hogy a gyanútlan olvasó észre sem veszi őket. Ezt az elkészült részt már közszemlére is bocsátottam a honlapon, ahol megelőzőleg olvasható volt a projektum részletes leírása, majd a beérkező mondatok, illetve a munkanapló is, amelyben problémáimat megosztom a játékostársakkal.

– Ezek után alig merem megkérdezni, hogy nyomtatott megjelenésre gondolsz-e.

– Nem lettem hűtlen a Gutenberg-galaxishoz! Jövőre végre megjelenik tizenhárom éve íródó és kétszer már lezárt, aztán újrakezdett hiányregényem a pécsi Pro Pannoniánál (ez már a negyedik könyvem lesz ennél a kiadónál, válogatott verseimet 1999-ben, novelláimat 2002-ben segítették sajtó alá). Egy éve készen van új esszégyűjteményem anyaga, megjárt egy kiadót, de bizonyos aprócska „malőr” miatt a korábban már megkötött előszerződés és az elnyert támogatási összeg ellenére nem jelent meg; most kiegészíteném az azóta írt újabb tanulmányaimmal, de komolyan még nem kerestem új kiadót; kötetbe még nem sorolt friss verseim is kitesznek már egy kötetnyit, és persze újabb regényeken is töröm a fejem. Tizenkét évnyi kihagyás után tavaly (miután a lapnál főszerkesztő-váltás történt) újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban, itt publicisztikákkal és esszékkel jelentkezem, próbálom elmondani, mi érdekel a világból, és ami érdekel, arról mit gondolok – vállalva, hogy véleményemet az általános olvasói és honi szakmai nézetekkel szemben fogalmazzam meg. Írtam már a liberalizmusról, az internet szemlélettágító hatásáról, az irodalmi játékokról (talán nem véletlenül), az e havihoz most gyűjtöm az adalékokat; témája valami ilyesmi lesz: a megjelenített Semmi az irodalomban.

– Számodra ellenben, úgy látom, a Minden az, ha írhatsz, szerkeszthetsz, játszhatsz… Hadd kívánják hát további ötleteket és jó munkát. Köszönöm a beszélgetést.

– Én is köszönöm, hogy mindezt elmondhattam, és virtuálom magamat.

(A képek az Ungparty Newság honlapjáról származnak, többségük Ballabás Dániel munkája)

Kérdezett: Mika Róbert

Eredetileg megjelent: Papirusz.hu 2004. 05. 09. Később felkerült a Papiruszportál.hu adatbázisába is: lásd

A képre kattintva olvasható méretben + Vári Fábián László nyilatkozata

„Nem politikai, hanem morális ügy”

Mi ösztönözte Balla D. Károlyt arra, hogy kilépjen a ezernél is több tagot számláló szakmai szervezetből?

     – Roppant sajnálatosnak tartom, hogy idáig fajultak a dolgok, sokkal jobb lenne a közérzetem, ha egy mindenki számára elfogadható, magas erkölcsiségét bizonyító szakmai szervezet tagja lehetnék. A Szövetség választmánya azonban – csaknem egyhangú szavazattöbbséggel – nem határolódott el gyűlöletkeltő beszédet tartó egyik tagjától, ezzel gyakorlatilag szolidaritást vállalt vele. A testület még az antiszemitizmust elítélő határozatot sem volt hajlandó meghozni. Az indoklást, hogy az Írószövetség nem kívánja a gondolatrendőrség szerepét vállalni, ez esetben a magam részéről elfogadhatatlannak tartottam: olyan szervezetnek, amely a gyűlöletkeltést és az antiszemitizmust az egyik tolerálható demokratikus véleménynek tekinti, nem kívánok a tagja lenni.

Mi a véleménye arról, hogy míg Ön kilépésével demonstrált a beszéd ellen, addig Vári Fábián László az említett ülés után verset ajánlott Döbrentei Kornélnak?

     – Ennél történt feltűnőbb véleménynyilvánítás is: pár napja Döbrentei alternatív Kossuth-díjat kapott. A döntés akkora felháborodást keltett, hogy meghiúsult a nyolc írószervezet közös érdekképviseletét ellátó Irodalmi Kerekasztal és a kulturális minisztérium közötti párbeszéd, amelyen pedig most először kerültek volna napirendre magas tárgyalási szinten az írótársadalom legégetőbb kérdései. Mivel a díj odaítélésében szerepet játszó egyik kurátor a Kerekasztalnak is tagja, a többiek részéről érthető aggályok fogalmazódtak meg; a Döbrentei melletti demonstratív kiállást többen a konszenzusra való törekvés otromba felrúgásának ítélték.
     Az írói szakma megosztottsága sajnos egyre nyilvánvalóbb, és úgy tűnik, ez az ügy egyfajta vízválasztóként „működik”: a gyűlölködést és antiszemitizmust egy író részéről elfogadhatónak tartók az egyik, az ilyen magatartástól elhatárolódni kívánok a másik oldalra állnak. Ezzel együtt azt gondolom, mindenkinek saját értékítélete alapján kell döntenie akkor, amikor kilép vagy benn marad. Más kérdés, hogy szerintem nemcsak a szakmán, hanem a szakma erkölcsi hitelén is csorba esik akkor, amikor a gyűlöletkeltőt nem kiközösítik, hanem többségi véleménnyel védőszárnyat borítanak fölé, sőt felmagasztalják, ami miatt aztán az ellene fellépők, de véleményükkel kisebbségben maradók kényszerülnek magukat kivonni az adott közösségből.
     Mindez számomra felveti azok felelősségét is, akik korábban és határozottabban nem léptek fel a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus ellen. Képtelenség, hogy ma Magyarországon újfasiszta szervezetek működhetnek, nagy példányszámú lapokban és a közszolgálati rádióban folyhat a gyűlöletszítás.

Miért gondolta úgy, hogy határon túli magyar íróként ezen a módon be kell avatkoznia egy - végső soron - magyar politikai belügybe?

     – Szerintem ez nem politikai, hanem morális ügy, még ám az írótársadalom erkölcsi ügye. Bár a kérdésnek van politikai és ideológiai színezete, ám azt hiszem, ha magyar író, ráadásul a legnagyobb írószervezet vezetőségi tagja kelt gyűlöletet (minden utólagos megbánás nélkül, sőt, tettére büszkén!), és ettől az adott szervezet nemhogy nem határolódik el, hanem szolidaritást vállal vele, akkor a legkevesebb, hogy e szervezetnek azon tagjai, akik elítélik a vallási és etnikai diszkriminációt, legalábbis megvizsgálják tagságuk fenntarthatóságát.
     Én ezt akkor tettem meg, amikor a Döbrentei-beszéd után Parti Nagy Lajos tiltakozásul azonnal kilépett az Írószövetségből, és erre az Elnökség szerintem elfogadhatatlan nyilatkozattal reagált (ezt olvasva Nádas Péter is kilépett), majd megfogalmazódott egy levél, amely azt kérte a vezetőségtől, határolja el magát a Dönrentei-beszédtől. Ekkor tartottam először szükségesnek, hogy elolvassam a beszédet. „Normális esetben” nagy ívben kerülöm az effajta szövegeket, messze áll az ilyesmi az érdeklődésemtől, most azonban azt kellett eldöntenem, igaz-e, hogy egy írótársunk „gyűlöletre uszító, alig kódoltan antiszemita beszédével minden határt túllépett”. Elolvastam a szöveget, mi több, az eredeti hangfelvételt is meghallgattam. És ha a puszta mondatok hagyhattak is kétséget, az élőbeszéd és a tömeg reagálása mindenképpen meggyőzött arról, az elmondottak nem csupán alkalmasak rá, hanem meg is valósították a gyűlöletkeltést. Ráadásul az indulatok nem valamely politikai ellenfél, hanem egy vallási és etnikai kisebbség ellen irányultak. Ezek után aláírtam a levelet.
     Határon túli státusomat illetően fontosnak tartom megjegyezni, a rendszerváltás éveiben az Írószövetség volt az első olyan szervezet, amely bennünket elismert és felkarolt, ezzel számunkra bizonyos otthonosság-érzést teremtett (amiért a magam részéről roppant hálás vagyok). Mivel azonban nemzeti irodalmunkat egyetemes képződménynek tekintjük, így érthető, hogy alapvető kérdésekben lakhelyünktől függetlenül véleményt nyilváníthatunk. (Megjegyzem, a mostani kollektív kilépéshez csatlakozott Grendel Lajos pozsonyi, Tolnai Ottó és Végel László délvidéki, Fejtő Ferenc franciaországi, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Visky András erdélyi író.)
     A magam részéről sajnálattal térek napirendre afölött, hogy ez a szervezet többé nem lehet a magyar írók egységének a megtestesítője. Nem a száz kilépő tépázta meg tekintélyét, hanem a vezetőség magatartása, amely ezeket a kilépéseket kiváltotta. Megütközve tapasztalom azt is, hogy a történtekből milyen torz tanulságokat vonnak le egyesek: szerintük végre megtisztul a szervezet. Jó néhány Kossuth-díjastól és világszerte vagy országosan elismert nagyságtól most valóban sikerült „megszabadulni”; Esterházy, Nádas, Oravecz, Grendel, Fejtő, Görgey, Konrád, Kukorelly, Váncsa, Vámos Miklós, Kertész Ákos… Talán mégsem olyan nagy nyereség mostantól nem tudni őket a tagok sorában… A szövetség elleni támadásnak, „aljas kampánynak” pedig – kell-e mondanom – éppen azok minősítik mindezt, akik maguk teremtették a kilépéseket kikényszerítő helyzetet.

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. márc. 13.

az szöveg az interjú a kárpátaljai magyar irodalomról kulcsszóval a Google-találatok első oldalára került -

Komlós Attila

Egyetemesség vagy regionalitás?

– beszélgetés Balla D. Károllyal a kárpátaljai magyar irodalomról –

Vajon hogyan vélekedik erről Balla D. Károly, akit Ungváron, egy családi ház padlásszobájából kialakított írói műhelyében kerestem fel, tudván, hogy nem csupán kisebbségi közegben élő íróként foglalkoztatja ez a kérdés, hanem tanulmányaiban, esszéiben is igyekszik előítéletektől és illúzióktól mentes korképet adni a régió kultúrájáról, szellemi életéről.

     – A probléma felvetése nagyon is indokolt, ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai magyar irodalom ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra (e kérdéssel több korábbi tanulmányomban is foglalkoztam)*. [* Többségük megtalálható a Társaságunk által kiadott A hontalanság metaforái (Bp., 2000) c. Balla D. Károly-kötetben (A szerk.)]Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); hiányoztak az összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik a nívós irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb távlatokba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás, a nyíregyházi Pál György úttörő munkája már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a szerző földrajzi helye, a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és izzadságszagú elszántsággal.  

   A kép meglehetősen riasztó… Annak a mostani állításának azonban, hogy nincsenek, nem voltak a régiónak jelentős író-személyiségei, némileg ellentmond a tény: nem egy írásában (recenzióikban és verselemzésekben) éppen Ön elemezte behatóan Kovács Vilmos, Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva vagy Füzesi Magda írói teljesítményét, illetve egy-egy művét, rámutatott ezek művészi értékére… Ezen felül tanulmányaiban nem egyszer sorra vette Kárpátalja írógenerációit, és ezek a felsorolások egyáltalán nem tűntek szegényesnek. Kérhetném-e arra, hogy ezt a számbavételt most újra megtegye?

     – Szívesen, ha megengedi, hogy közben a jegyzeteimbe belelapozzak; szeretném ugyanis egy-egy évszámmal, könyvcímmel hozzásegíteni az interjú majdani olvasóit a tájékozódáshoz…

     Kezdeném pedig azzal, hogy vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelékébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910-1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). E réven őket akár a kár­pátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

      Aztán az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, és a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.

Ekkor indult Kovács Vilmos pályája is…

     – Igen, és róla külön is kell szólni. A mai napig legnagyobb hatású költőnk, a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismerik nevét. Kovács Vilmos (1927–1977) előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagfénynél [cím javítása, bdk, 2010]

címmel 1968-ban jelent meg életében; a kilencvenes években regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.

     Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).

     Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékét, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 6 könyve jelent meg, a legutóbbi nemrégiben, már 2001-ben.)

     Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említettem).

     A hatvanas évek második felében aztán új íróraj indult, szinte ugyanakkor, amikor a szlovákiai, romániai, sőt, az anyaországi magyar irodalom is megújulni látszott…

     – Igen, az a másodiknak nevezhető generáció sokkal kedvezőbb csillagzat alatt kezdhette pályáját. Ekkorra ugyanis valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is. Mintegy ez készítette elő a második nemzedék jelentkezését, amelynek tagjai két jól elkülöníthető rajban indultak. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az első a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vesd össze: „forrásosok”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (1951), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről később külön beszélnék!) sorolt Füzesi Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–). És vegyük sorra itt is veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkétévesen elhunyt. Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

Mi jellemezte működésüket?

     – A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.

     Az akkori napi sajtóban közzétett „ideológiai bírálatok” a mai olvasó számára elrettentő kordokumentumok, és híven tükrözik a szovjet kultúrpolitikának nemcsak a merevségét, hanem „oszd meg és uralkodj” gyakorlatát is…

 – Valóban, a hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre. Készültek az akkor benyújtott kéziratokról írt elmarasztaló lektori jelentések (az említett Kovács Vilmos-regényről vagy a forrásosok Nádparipán c. antológiájáról), a pártsajtóban pedig megjelentek a súlyos kritikát tartalmazó cikkek. Utóbbiakat egyébként – éppen mint elrettentő példákat – többször újraközöltek a 90-es években kiadott kötetek dokumentum-mellékleteként, így olvashatók például Botlik József–Dupka György: Ez hát a hon… c. könyvében (Bp-Szeged, 1991.).

Mi történt a Forrás csoport felszámolása és Kovács Vilmos perifériára szorítása után?

 – „Ellensúlyozásaként” 1971-ben megalakult a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben később a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben ívelt fel Füzesi Magda, Finta Éva (1954–), Dupka György, Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–), Kőszeghy Elemér (1960–), Bartha Gusztáv (1963–) pályája.

És Balla D. Károlyé is, aki a nyolcvanas évektől Dupka Györggyel és Horváth Sándorral társelnöke, majd elnöke lett a csoportnak…

 – Így igaz, de ennél fontosabb, hogy ez a szervezet keretül szolgált néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (megemlítek – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is.) És a „földrajzi” veszteségek: Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt itt nem említettem, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de mostanra – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak. Bár verseik még fel-feltűnnek újságjaink hasábjain, szavalóversenyeken, sőt, jóval gyakrabban, mint a legutóbbi években jelentős sikereket elért fiatalabb pályatátrsaiké…

  Maradjunk még a múlt század (de furcsa kimondani!) 70-es, 80-as éveinél. A korabeli kiadványokból ítélve az akkori időszakban Kárpátalján igen pezsgő irodalmi élet folyt, ennek eseményeiről a számos irodalmi publikáció mellett rendszeresen hírt adott a sajtó.

  – Ez azért történhetett meg, mert a józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettünk (a főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból; összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk '88, '89., stb.; a sorozat 1991-ben szűnt meg). Túlnőve a szerkesztőségi kereteken, ahogy említettem, a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak – igaz mindez az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon zajlott, visszatekintve legalábbis így tűnik.

Mégis meghatározó szerepet játszott. Dupka György több írásában fogalmazott úgy, hogy ez a csoport a későbbi „értelmiségi mozgalom” előképének tekinthető…

  – Igen, a magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerveződések bölcsőjévé vált. 1989-ben aztán megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség** [** P ár évvel később a KMKSZ-ből kiváltak és kiszorítottak megalakították a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét, amelynek első elnösége személyi összetételében valóban emlékeztetett a József Attila Alkotóközösség vezetői testületére, és célkitűzéseiben is szerepelt az alkotóművészek összefogása] ; a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság – határozatképtelenség miatt – még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Ezzel együtt megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók: helyüket a politikai gyűlések foglalták el. Megszűnt a Lendület, rövid időre átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet aztán 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.

  Ha jól tudom, Kárpátalja legnagyobb példányszámú magyar periodikájának azóta sincs irodalmi rovata.

 – Nincs bizony! Sem irodalmi rovata, sem melléklete, s a kulturális rovat közleményei sem mondhatók éppenséggel irodalom-centrikusnak. Szépirodalmat szinte egyáltalán nem publikál a lap… 1991-ben előbb Vallani kell!, majd öt év szünet után 1997-ben Irodalom rovatcím alatt egy ideig újra közölt az újság havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után sorra meg is szűntek. A lap mára csupán évi két-három alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján, esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl egy-egy szépirodalmi írást, főleg más orgánumokból átvett vagy sok-sok évvel korábbi szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük, amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel, nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős könyvek viszont nem egyszer visszhangtalanul maradnak (hacsak a szerző nem veszi a fáradtságot, s maga nem viszi be s teszi le a rovatvezető asztalára frissében megjelent kötetét). Nem értesülhet az olvasó a lapból az újabb írói kezdeményezésekről, még el-elvétve sem ad teret irodalmunk helyzetét elemző vagy bemutató írásoknak; nem folyik a lap hasábjain sem szakmai, sem olvasói vita semmilyen kulturális témában, és számomra érthetetlen (vagy nagyon is érhető?) módon a Kárpáti Igaz Szó egyáltalán nem vett a lap tudomást a 90-es években indult új generációról.

   Szeretném, ha őróluk külön is beszélne, most azonban térjünk vissza a nyolcvanas évek végére. Bár a napilap nyújtotta lehetőség akkor megszűnt, a kárpátaljai írók mégsem maradtak publikációs fórum nélkül, hiszen éppen Ön alapította meg Hatodik Síp címmel az 1944 utáni Kárpátalja első folyóiratát.

 – Ez 1989-ben történt és a Hatodik Sípnak 1993-ig voltam a főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-ban egy új kulturális lapot indítottam Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanachhá (UngBereg 1999; 2000; 2001) alakult (itt jegyzem meg, hogy ezek megjelenéséhez a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága többször is nyújtott segítséget).  Újabban pedig a Pánsíp az Interneten elérhető és havonta frissülő NetPánSíp digitális iratfolyamban találta meg folytatását. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részletezve célszerűbb szólni.

 A 80-as 90-es évek fordulójára tehát adottak voltak a publikációs lehetőségek.

 – Annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással). Ennek a „könyvrobbanásnak” sajnos negatív következményei is vannak: mindenki számára nyilvánvaló, hogy Kárpátalján nem volt 300 nívós, megjelentetésre érdemes kézirat, így – S. Benedek András képével élve – nemcsak az jelent meg, amit annak idején a fiók mélyére tettek, hanem az is, amit mellé: a szemétkosárba.

   A lehetőségek kitágulása azonban bizonyára közrejátszott abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, ha eddig nem említettem volna, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló”, alkotók léptek a színre. Újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tízen- és huszonéves fiatal is.

  Ez hogyan történt: voltak-e támogatóik, hol találtak publikációs fórumra?

  – Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjukra őket – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával. Ők azok, akiket – bizonyos megszorításokkal – harmadik nemzedéknek nevezhetünk. Indulásukban jelentős szerepe volt annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be nem töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia c. ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre. Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). Ám nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él!***[*** Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező, de rendszeresen publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti lakos.] Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás elmaradt: a lakhe­lyük szerint is kárpát­aljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!

  Ha el is költöztek valamennyien Kárpátaljáról, még otthoni publikációikkal (és azóta is visszaható működésükkel) mintha új színt, új hangot hoztak volna a régió szellemi életébe…

  – Feltétlenül! Jelentkezésüknek és néhány éves itteni szereplésüknek jelentős a hozadéka. Kezdeném azzal, hogy ezek a fiatalok írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgard (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvízét, egyszersmind önvizsgálatra késztették az idősebb pályatársakat is, akik a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a moderni­tást elvető, e tájékon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodkad. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – nagyban hozzájárul ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk talán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe.

  Ez mintha meg is történt volna… Az Ön művei rendszeresen feltűnnek a Mozgó Világban, Holmiban, Lyukasórában; Penckófer János egy erdélyi irodalmi pályázaton aratott sikert, írásai a Magyar Naplóban, Hitelben, Bárkában jelennek meg; Berniczky Éva novelláival többször találkozhattunk az Élet és Irodalom és a Bárka hasábjain, újabban pedig Zentán és Budapesten szerkesztett internetes folyóiratok honlapjain (zEtna, Szabad Formák); Nagy Zoltán Mihálynak könyvét adta ki a Magyar Napló, Vári Fábián László a Hitelben, a Kortársban publikál…

  – Igen, de ezzel majdnem ki is merítettük aktív és megfelelően magas nívón alkotó szerzőink sorát. Ugyanakkor feltűnhet, hogy éppen a felsoroltak idehaza szinte egyáltalán nem publikálják friss írásaikat…

  …Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma (ha egyáltalán indokolt még ezt a kifejezést használnunk) nem szerves egészként működő élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék. Ez a megfigyelés késztetett engem arra a kijelentésre, hogy szellemi produktumunknak az a része, amely valóban irodalom, az mára már nem tekinthető kárpátaljainak, az a része pedig, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom. Így esetünkben, úgy tűnik, mégis megoldódik az egyetemesség vagy regionalitás kérdése.

2001.