∞ perc az örökkévalóságból

Az És kritikusa nem érti, miért Nyolc perc Farkas Péter új könyvének a címe, a Literáé pedig rosszul emlékszik, amikor »reminiszcenciákra kapja fel a fejét: „Nyolc perc, míg a Földre ér a fény”, a hetvenes évek kívánságműsoraiban oly gyakran kért, ki tudja már, melyik zenekartól származó szám refrénjét hallja a belső fül«. A fül, még ha belső is, tévedhet, ugyanis nem zenekar, hanem Katona Klári énekelte, nyolc helyett azt, hogy "Tíz perc, míg a földre ér a fény", ez ellenőrizhető.

Nagykovácsiban, a Teleki-Tisza-kastélyban kerül sor a József Attila Kör Műfordító-táborára. Keretében június 28-án, csütörtökön "este Berniczky Évát, Bódis Krisztát és Grecsó Krisztiánt Rácz I. Péter faggatja." A Tábor részletes programja » »

Az És-beli után most a Könyvesblogban jelent meg kritika Éva Méhe nélkül a bába c. új könyvéről Nagyon női regény címmel:

"Berniczky Éva nem tartozik a mainstream prózairodalomhoz. Nem sztáríró, lépéseiről és irodalompolitikai elképzeléseiről semmit sem tudunk. Nem szerepel állandóan a nyilvánosság előtt, gyakorlatilag nem vesz részt az irodalmi életben. Bár írásai általában elismerő kritikákat kapnak, komolyabb figyelem nem kíséri munkásságát. Pedig ritkán találkozni olyan meggyőző írói képességekkel, mint az övé.

Általános gyakorlat a recenzió írásban, hogy a recenzens próbálja megfejteni a szerzők bűvésztrükkjeit, azt, hogy mitől..." »» tovább a könyvesblogba

Mint korábban megírtam (VersMegálló), 2 versem és 2 montázsom felkerült arra a 100 poszterre, amellyel Pécs legforgalmasabb buszmegállóit és néhány egyéb helyet díszítenek a rendezők. Most, hogy az összes plakát kicsinyített mása letölthető a versmegallo.hu honlapról, be is mutatom őket.

Mivel Csoóri Sándor levele ügyében írt kis szösszenetem meglehetős indulatokat kavart és kisebb vitát indított a hozzászólók körében, így, részben a témát is lezárandó, egy személyes történetet mesélek el (újra): miért ajánlottam verset 90-ben Csoórinak, és később miért változtattam meg az ajánlást.

2-án, szombaton sem a Vörösmartyn kezdünk - Kende Péterékhez vagyunk hivatalosak villásreggelire. Hanna és Péter szokás szerint nagyon kedves, szűk két órát töltünk náluk kellemes beszélgetéssel. Éva dedikálja a regényét, Péter két legutóbbi könyvével viszonozza a gesztust. Közben megered az eső, telefonálok Szirtes Gábornak, hogy csak akkor indulunk a térre, ha elállt, zuhogóban amúgy sem lehet dedikálni.

Hivatalosan még csak egy hét múlva, május 31-én, az Ünnepi könyvhét nyitó napján jelenik meg Éva új könyve, de több internetes, azaz online könyvkereskedőknél már most előjegyezhető, így pl. a Bookline portálján (lásd itt). A borító a sötét tónusai miatt nehezen reprodukálható, de a kiadó emberei és Csönge egybehangzó véleménye szerint a könyv nagyon szépen mutat. (Mi még nem láttuk. Éva tiszteletpéldányai már Csöngénél vannak, az anyja kérésére ő ment be érte a Magvetőhöz, így most eggyel több ok, hogy nagyon várjuk a hazaérkezését.)

Különös évforduló: tíz éve tekinthetem magam kívülállónak a kárpátaljai magyar irodalomban. A folyamat persze korábban kezdődött és később tetőződött be, mégis éppen egy évtizede annak, hogy végképp elmélyültek az ellentétek énközöttem és irodalmunkat képviselő kollégáim között. De mi is történt 1997 májusában?

Igen, még mindig megtörténik, nem is túl ritkán, hogy verseket, novellákat kapok elbírálásra. Épp a minap kért meg P. Pisti barátom, hogy hosszú hallagatás után elsőként írt kis prózáját - egy MSN-kapcsolat történetét - véleményezzem. A a szerkesztőt is gyakran látják még bennem: publikálásra küldenek írásokat, holott nekem már sem lapom, sem kiadóm. Csak ez a blogom. De hogy valaki épp ebben akarjon megjelenni, szó se róla, az elég fura kívánságnak tűnt. Első olvasásra mégsem kételkedtem Selmeczi Anna levelének a valódiságában.

Egy bizonyos ügyben meg kell követnem Öcsit. 2004. január 23-i naplómban igaztalan váddal illettem. Azt állítottam, hogy egy idézetem poénját elharapta, holott a csonkítást nem ő, hanem az elsődleges idéző követte el, az, akitől Penckófer idéz.

A történetet nem akarom újra elmesélni, minden részlet olvasható akkori naplójegyzetemben.

Amit itt hozzáfűznék: Miklós Elemér jóindulatú, de szakmailag roppant dilettáns munkája most, régi irattáram felszámolása során keveredett elő. Én azt hittem, rég kiselejteztük, nem is gondoltam, hogy ellenőrizhetném az idézet idézetét. Most, hogy előkeveredett, azonnal megtettem.

Nos, mint az eredeti jegyzetben is írom: Miklós Elemér egy teljesen szakszerűtlen, összelapátolt anyagot közöl rólam-tőlem. Ennek gerincét egy álmos reggelen felvett, magnóba mondott interjú alkotja, amelynek a szövegét utólag nem hagyatta velem jóvá, még a félrehallásai is benne vannak. Ebbe montírozta bele különböző helyen és időben megjelent néhány írásom részleteit, verset, publicisztikát vegyesen. És ebben idézi az ott, Vásárosnaményban elmondott előadásom egy részletét - a poén nélkül. EZT idézi tizenhárom évvel később Öcsi. Máshonnan nem is idézhetné, mert ennek az előadásnak a szövegét soha nem jelentettem meg nyomtatásban - azt kis epizódot még poénnal együtt is gyengének tartottam. Kritikusomnak viszont jól jött ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le belőle.

A gépiratról másolt könyvben egyébként más baj is van a szöveggel: az interjúba beletűzött Miklós Elemér-megjegyzések, átvezető szövegek számos esetben nem különülnek el az én szavaimtól, így ezeket Öcsi is úgy idézi, mintha én mondtam volna.

Ezzel együtt a tény az tény: bár a kárpátaljai irodalomról szóló, első igazinak szánt monográfia szerzője egy vidéki könyvtár pár száz példányban megjelent stencilezett kiadványát használja a legfőbb forrásnak munkásságom elemzéséhez, ám az ott tőlem idézet mondatok végéről nem ő csalta el a slusszpoént. Mivel ezzel vádoltam, ezennel megkövetem, elnézését kérem.

Véleményem további pontjait azonban fenntartom: munkája tendenciózus, szakmaiatlan, sok helyen rosszindulatú. Esztétikai értékelés helyett inkább erkölcsi ítéletekre épül, ráadásul eközben kettős-hármas mércével mér. (Egyébként ez, több évvel a megjelenése után, már alig kelt bennem rossz érzést. Még az sem, hogy  miközben már írta a  monográfiáját, magánbeszélgetéseinkben nagyjából az ellenkezőjét vallotta annak, mint amit a könyvébe beleírt.)

Visszatérve még az 1990-es Tisza-parti interjúra. Újraolvasás közben tanulságos volt saját akkori nézeteimmel szembesülni. Egyben meg is lepődtem, hogy milyen határozottan állítom például azt - akkor úgy gondoltam -, hogy Kárpátalján, ahol az irodalomnak pótlólagos feladatai is vannak, a kevésbé színvonalas műveknek is van létjogosultsága, szemben az olvasót elriasztó avantgard kísérletekkel. Öt évvel később aztán már teljes mellszélességgel kiálltam a modernitás felé tájékozódó, a kollektivista "kárpátaljai hagyományokkal" szembeforduló fiatalok mellett.

---