Bő évtizede még jó hírnek számított, ha az újságok arról számoltak be, hogy csökken a csökkenés üteme. A Szovjetunió felbomlása után az önálló Ukrajnában az ipari termelés és a GDP mélyrepülésben volt, a negatív számok növekvő tendenciát mutatattak, és bizony annak is örülni lehetett, ha a zuhanás már nem gyorsult tovább. Azóta sokat javult a helyzet, az ország gazdasági helyzetét jellemző mutatók látványosan emelkedni kezdtek.

 

Akkor most először is jóindulatúan, bár pici kajánsággal ezúton gratulálok Nagy Zoltán Mihálynak abból az alkalomból, hogy lovaggá ütötték. A dologban az a megnyugtató, hogy magam nem rendelkezvén semmi hasonló titulussal (még ama fránya vitézségtől is elzárkóztam), így mostantól kezdve NZM számára vélhetőleg nem vagyok párbajképes.

Budapest. A magyar szocialisták nem tudnak meglenni bukott csinovnyikaik nélkül. Úgy mentik át őket bársonyszékből bársonyszékbe, mint a kutya cipeli a kölykeit egyik vacokról a másikra.

Először a Medgyessy-kormány első bukott miniszterének, Kis Elemérnek örülhettünk, amikor megtették a Szülőföld Alap főnökének, most januárban 5 volt koalíciós miniszter jutott pénzosztó államtitkári pozícióba, ma meg azt olvasom, hogy Bársony András nagyköveti bársonyszéket kap.

Ha szigorúan vesszük, akkor voltaképp lenyúlta a címemet. De mégsem, mert az enyém sokkal jobb, és sokkal többet is jelent. Ő csak szembenéz, de nem szembesül. Pedig ha az utóbbit is megtenné, akár hiteles is lehetne.

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar pártpolitika exportcikké vált - és a határon túli magyar közösségek vevők voltak erre az áruféleségre.

Nem tudom, sikerül-e valaha is a kárpátaljai magyar sajtó illetékeseivel megértetnem: szerzői mű a jogtulajdonos engedélye nélkül nem közölhető. Azt hittem, legalább azok a szerkesztőségek, amelyekkel ezt egyszer már lesakkoztuk, tisztába jöttek a helyzettel. De nem. 

A budapesti kiállítás alaposan ráirányította a figyelmet  munkásságára. Nemrégiben olvastuk, hogy furcsán csavarodó felhői voltaképpen tudományos hitelességgel ábrázolt turbulenciák, most meg arról értesültem, hogy égi objektumokat csillagászi pontossággal rögzített képein.

Ti megőrzitek e-mailjeiteket? Milyen rendszerességgel ürítitek a levelező lomtárát? Van archívumotok? Rászántok havonta néhány percet, hogy valamilyen formában lementsétek a bejövő és kimenő leveleket? Vagy hagyjátok örökre elveszni  őket?

Vajon mit tudhat Kárpátaljáról az, aki kizárólag magyarországi médiumokból szerzi információt, aki soha nem járt a vidéken, nem beszélt itteniekkel, nem olvasott tanulmányokat, felméréseket, hanem csupán a napi hírközlés szintjén tájékozódik? Már csak ott vannak igazi magyarok, már csak ott él a hagyomány, ott őrzik a nagy szegénységben is a lángot. Mennyi sorscsapás, mennyi sérelem – és mekkora hit, milyen nemes élni akarás! Ezt sugallja a híradások egyik része. A másik  folyton felfedezi a spanyolviaszt, naiv rácsodálkozással ámul el köztudott dolgokon. Ezt a magatartást a többször idézett, mint valóban elhangzott frázissal lehetne érzékeltetni: „És hol tetszett ilyen szépen megtanulni magyarul?”, de ide társítható az időkomplexus is, amikor az idegen meghökken azon, hogy  hivatalosan ugyan egy órával előrébb jár errefelé az idő, ám a helyi magyarok nem Kijev, hanem Budapest szerint orientálódnak.

A harmadik típust a szenzációs hírek, bombasztikus riportok képezik. Szó se róla, a valóságanyag adott ehhez, az egészségügyi ellátás tényleg botrányos, valóban vannak kéregető gyerekek, jelentős a munkanélküliség és a bűnözés, alacsonyak a fizetések, sokan élnek csempészésből és piacolásból, sok a rozzant kocsi és bizony látni dülöngélő részegeket is. Ha azonban mindezt túllihegik és feltupírozzák, ha a tudósítás hemzseg a tárgyi hibáktól és ha a riporter csak krumplin és kukoricán tengődő falvakat látva nem veszi észre a gazdaság dinamikus fejlődését, a vállalkozói szféra folyamatos erősödését, azt, hogy az utak mentén kilométerenként épülnek új benzinkutak, hogy a lepukkant Ladák mellett már több a nyugati kocsi és a terepjáró, hogy egyre-másra nyílnak az árutól roskadozó szupermarketek, akkor az ilyen riport bizony semmivel sem nyújt hitelesebb képet, mint a népi idillt megidézők.

A kárpátaljai embert sértik ezek a torzítások. Erről most aktuálisan értesülhetünk egyetlen internetes hírportálunk fórumából. Előbb a TV2-n sugárzott egyik riportműsor váltott ki heves indulatokat, majd a minap a budapesti Népszabadságban megjelent cikk keltett felháborodást. Előbbit nem láttam, utóbbit viszont olvastam, és magam is elcsodálkoztam azon, a leghitelesebbnek tartott országos napilap miért ad teret ilyen félrevezető írásnak. Az egyoldalú megközelítést szerencsére hiteltelenné teszi a sok pontatlanság és tévedés, de hát az itt élőkön kívül vajon ki veszi észre, hogy az újságíró még két sajtóorgánumunk címét sem tudta pontosan lejegyezni. Többek között azét sem, amelynek a fórumában az olvasók most róla szedik le a keresztvizet.

A szenzációkeltésről egy másik újság, a Magyar Hírlap cikke is eszembe jut. A Magyar Írószövetség szorult anyagi helyzetéről tudósító interjúból azt is megtudjuk, a tagság harmadát határon túliak teszik ki, az utolsó mondatában pedig arról olvashatni, hogy valaki kevéske fűtenivalót ajánlott fel a bajba jutott szervezetnek. Az inkább csak mellékes érdekességként említett jelentéktelen tény a lapnál annyira felértékelődött, hogy címbe emelték, hadd harapjon rá a gyanútlan olvasó: „Két mázsa tűzifa az írószövetségnek”.

Gondoltam, megtoldom az adományt fél zsák jófajta nagydobronyi krumplival. Sőt, címnek is ezt adom.

roma büszkeség napja