Most ugrik a kisebbségi majom az új magyar nemzetstratégiába!

A magyar-magyar intézményrendszer nagy átalakítása óta Gyurcsány Ferenc holnap találkozik először a határon túli magyar szervezetek vezetőivel.

Az aránylag részletes hír ellenére nehéz megjósolni, mi és hogyan zajlik majd, sikerül-e a kormányfőnek megszereznie a külhoniak bizalmát, tudja-e olyasmivel kecsegtetni őket, ami feledteti a legtöbbek részéről keserűen megélt tapasztalatokat.

A belmagyar kormánypolitika és a külmagyar szervezetek közt a kettős állampolgárságot érintő 2004-es népszavazáskor éleződött ki a feszültség. A Fidesznek lekötelezett és a nemzeti demagógiát a szorgosan gyakorló szervezetek érthető módon szembefordultak a kettős állampolgárság ellen kampányoló kormánnyal, de a magyar jobboldallal különösebben nem szimpatizálókat is kellemetlenül érintette a negatív propaganda és a végeredmény: nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a NEM egyáltalán nem rájuk vonatkozott, hanem a Patrubány által kiagyalt és Orbán részéről felkarolt belpolitikai aktusra, az érzelmi zsarolással és alkotmányos aggályokkal kiváltó csapdára mondott nemet. A 2006-os választások során sokan megérthették volna, miért is szeretne a jobboldal határon túli magyar állampolgárokat a szavazótáborában tudni (Mikola emlékezetes kiszólása), s ha ez kijózanodásnak nem volt elég, a Fidesz választási programjába belekukkantva bárki érzékelhette, hogy a nagy szavak ellenére abban egyetlen betű sem foglalkozik a kérdéssel.

Újból hatalomra kerülve aztán Gyurcsány Ferenc alaposan belecsapott a nemzeti lecsóba, sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy itten most alaposan rá lesz lépve a megélhetési külmagyarok tyúkszemére, így nem csupán a korábbi Fidesz-klientúra kezdte szívni a fogát, hanem a baloldali kormánnyal lojális szervezetek is. A HTMH és az Illyés Közalapítvány megszűnése akkor is nagy érvágást jelentett mindenki számára, ha a Szülőföld Alapból a kedvezményezetteknek még szép milliókat sikerült is megpályázniuk.

Nem mondható tehát, hogy tavasz óta Gyurcsány Ferenc és intézkedései nagy népszerűségnek örvendenének a határokon túl, s ezen a helyzeten sokat rontott a Nagy Öszödi Böszmeség, meg mindaz, ami utána következett. A kormányfőnek nyilván az lenne az érdeke, hogy megingott (de kemény kézzel megtartott) belpolitikai helyzetét megerősítse, legitimizálja a határon túli magyarok egyetértő magatartásával, ám ez az érdék aligha érvényesíthető a határon túli vezetők szándéka ellenére, akik viszont leginkább pénzt, sok, vagy legalábbis az eddiginél nem kevesebb pénzt-paripát-fegyvert, befolyást és kiváltságot várnak a mindenkori Magyarországtól, leginkább bármiféle ellenszolgáltatás és partneri együttműködés nélkül.

A kérdés tehát az, hogy Gyurcsány Ferenc képes-e az elképzelt új elosztórendszert lenyomni a határon túli vezetők torkán úgy, hogy azok ne forduljanak egyértelműen a magyar kormányzat ellen. Egy ilyen mutatványnak kicsi a bekövetkezési valószínűsége, így a miniszterelnöknek valószínűleg vagy azt kell választania, hogy következetes marad saját elképzeléseihez, vállalva a külhoniak oppozícióját, vagy azt, hogy valamilyen módon megvásárolja lojalitásukat.

Végül ott lenne még egy, az előzményeket ismerve teljesen ki nem zárható lehetőség, hogy Gyurcsány jól árdobja tárgyalópartnereit a palánkon, elkábítja őket az új nemzetstratégia tömjénjével, hogy mindenre rábólintsanak és csak hazaérkezve döbbenjenek rá arra: zsíros támogatásokból igen, de száraz támogatáspolitikából nem lehet megélni. 

________________

Tíz évvel későbbi cikkem: Gyurcsány Ferenc és a böszmeség diszkrét bája

Eltemették Puskás Ferencet, a nemzet Öcsijét. Azt hiszem, ezúttal is sikerült átesni a ló túlsó oldalára. A magyarság vagy elüldözi a tehetségeit, vagy nem vesz tudomást róluk - vagy pedig túlajnározza őket. Leginkább haláluk után. Parlament + Stadion + Hősök tere + Bazilika, beszél az összes méltóság, szinte egésznapos műsor a közmédiákban... Meg ez a nevetséges dandártábornokság... Túlzás! Túlzás! És kontraproduktív. Aki nem kifejezetten Puskásfan vagy focimániás, azt szerintem inkább zavarta ez a nagy felhajtás, semmint megrendítette. Még azt is felteszem, hogy akadt, akivel sikerült megutáltatni ezt a valóban zseniális focistát. Két napon belül én sem hallgatom meg szívesen háromszor vagy négyszer a Nótás kedvű volt az apám című magyarnótát - még az ő előadásában sem. Na és Demjén Rózsi, meg pláne a Kormorán a gagyisláger-miatyánkkal... És katonai tisztességadás, sortűz és ágyútalp - egy vércivilnek... 

Kevesebb több lett volna. Meg talán inkább életükben kellene nagyjainkat... Hadd idézzek egy mondatot Szepes Mária Levél a fociról c. írásából:

Nem tudom, mennyire tartja számon a sporttörténetem azt a forrongásba torkoló eseményt, amikor az Aranycsapat vesztett egy világversenyen, s a dühödt tüntetők betörtek Sebes Gusztáv edző házába, és félholtra verték szegény fiát.

Ez az 54-es VB után történt, s ha jól tudom, az Aranycsapat nagyszerű edzőjének a fia maradandó károsodásokat szenvedett. Akkor hol volt ez a rohadt nagy össznemzeti megbecsülés?

Szepes Mária így fejezi be írását: "Ennyi mondanivalóm van a labdarúgásról..."  

Nekem se sokkal több.

Pechünkre Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) az elnöke már megint szót emelt a határon túl élő több millió magyar érdekében és újabb referendumra készül, szerinte eljött az ideje a kettős állampolgárságot érintő második népszavazásnak.

Ó jaj! Nincs még elég baja a magyarságnak, lehet fokozni a megosztottságot és a feszültséget, íme, hogyan kell ostoba elszántsággal tenni azért, hogy az ellenszenv gyűlöletté fokozódjon. Ha bejött egyszer, két éve, miért ne jönne be újra! Ebben a pattanásig feszített hangulatban csak ki lehet valami nyálfreccsentő vicsorgást provokálni a határon túliság amúgy már döglődő kutyájából.

Hogy a helyzet még cifrább legyen és valamivel kellemetlenebbül érintsen, az eddig kevésbé eszementnek gondolt kárpátaljai magyarságszervezet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) éppen most szűrte össze a levet Patrubánnyal. Előbb az UMDSZ-közeli Kárpáti Igaz Szó közölt terjedelmes interjút az MVSZ-elnökkel, aki sok egyéb ostobaság mellett még a magyarok őstörténete ügyében is állást foglalt, nem kevesebbet állítva, mint hogy "ma már tudjuk: Itáliában 3000 évvel ezelőtt az etruszkok magyarul beszéltek, s felfedeztük a madjar törzset Kazahsztánban". Majd 2 nappal később arról olvashattam tájékoztatást, hogy új MVSZ-vezetőket választottak Kárpátalján. Ennek az a lényege, hogy az Országos Tanács elnöki posztjából kiakolbólították a KMKSZ-es Soós Kálmánt, aki tétlenkedésével "a szervezeti élet pangását" okozta, helyette az UMDSZ-es Ambrus Pál került, és maga a Tanács csupa UMDSZ-legénnyel töltődött fel, Pirigyi Béla lett az alelnök, az elnökség további tagjai pedig Zubánics László, Dupka György, Kincs Gábor (valamennyien az UMDSZ Országos Tanácsának tagjai). A két szervezet összeszövődése immár nem lehet kétséges. Faramuci azonban annál inkább!

Nem kétséges, hogy ennek a nagy összeborulásnak a hátterében a közös ellenséggel szembeni szövetkezés áll, hiszen a KMKSZ mindkét szervezetnek igencsak a bögyében van. Patrubánynak jól jön, hogy a személyes ellenségévé vált Kovács Miklóst és klánját lecserélheti az ellenérdekelt csapattal, az UMDSZ-nek pedig jól jön az is, hogy valaki újra kiteregeti a sajtó nyilvánossága előtt a vereckei emlékműre szánt dollárezresek elsikófálását, de ennél is jobban jön, hogy folyamatosan megkérdőjelezett magyarságukat (emlékezzünk állandó jelzőjükre: magyarul beszélő szocdemek) most egy mélymagyar szervezet legitimálja.

Csak azt nem tudom, mindezt hogyan fogja a kárpátaljai magyarságot ukrajnai szinten képviselő UMDSZ összeegyeztetni a szocialista-liberális kormánykoalíció iránti hangsúlyos lojalitásával, és miként lesz képes úrrá lenni skizofréniáján például akkor, amikor a kettős állampolgárság ügyében tartandó népszavazáson két szögesen ellentétes nézetet egyszerre kell majd képviselnie.

Bár nem kell őket félteni, bizonyosan feltalálják magukat, magyarázatul talán eldünnyögnek pár keresetlen etruszk mondatot.

Nem mintha olyan nagy kár lenne érte!

Ha a magyar informatika kormányzati szinten ott tart, mint ez a portál mutatta hónapokon keresztül, akkor jobb, ha soha többé nem lesz elérhető. Kovács Kálmán és az IHM egykori nagy büszkesége ugyanis nagyjából olyan volt, mintha egy középiskola számítástechnika-szakkörének a tagjai ütötték volna össze önszorgalomból.

Az ePontok létesítésének a ukrajnai vonatkozásairól utoljára itt írtam nem éppen elismerő szavakkal, magáról a portálról meg ezeket állapítottam meg március 27-i naplómban:

... A minap ide visszalátogatva néztem meg, vajh mi található az Ukrajna link alatt. Mi lenne: természetesen Kárpátalja. Igaz ugyan, hogy az eMagyar pontok nagy többsége az (UMDSZ-nek köszönhetően) Kárpátalja határain kívülre esik, ám erről tudomást sem véve Ukrajna címszó alatt Ukrajnáról egy árva szó sem esik. Kárpátaljáról annál inkább.

Három dokumentum olvasható itt, az első magát Kárpátalját hivatott bemutatni. Mit mondjak, igen sajátos koncepciójú összeállítás. A kurta bevezető szakaszban 3 mondat (!) jut a történelemre, a többi földrajz, közigazgatás, éghajlat. A második, leghosszabb rész a természet leírásával foglalkozik (inkább túristacsalogató, semmint szakszerű leírás), majd a hegycsúcsok és a természetvédelmi területek után, se szó, se beszéd, rátér az irodalomra. Ami íróembernek persze jólesik, pláne, hogy a neve is leíratik benne vagy ötször. Bár azt, hogy én egy nagyon nagy író vagyok, azt az IHM nélkül is tudtam.

Ám beteges hiúság ide vagy oda, mégis azt gondolom, egy kárpátaljai összefoglaló egyharmadát aligha érdemli meg kis irodalmunk. Pláne, hogy az első két rész egyáltalán nem magyar, hanem általános vonatkozásban tárgyalja a régiót, így össz-kárpátaljai szempontból azért talán mégiscsak előbb az iparról, a mezőgazdaságról, a közlekedésről, aztán mondjuk a néprajzról, a vallásról, a festészetről kellett vagy lehetett volna írni. Ha a turistacsalogató után már csak a kárpátaljai magyarság szellemi életéről akartak szólni, akkor azért az oktatás és sajtó mégiscsak előbbre kívánkozott volna - ám az összeállításból nem lehet megtudni, vannak-e magyar iskolák, van-e magyar hírközlés, mint ahogy azt sem, hogy egyáltalán léteznek-e magyar intézmények, szervezetek. Ám a magyar írócsoportokkal és kiadványaikkal részletekbe menően foglalkoznak. Mondom: piszkosul jólesik ötször olvasni a nevemet, de azért nem gondolom, hogy a beregszászi színház vagy főiskola, a napilapok és hát persze a magyarságszervezetek ne érdemeltek volna említést. Büntiben vannak, vagy mi? Akkor legalább csupa kisbetűvel! (Még majd rám fogják, hogy az IHM-miniszter a haverom.)

Később aztán még felkerült, ha jól emlékszem, valami KMKSZ-jelentés, de odáig a honlap rövid, ám dicstelen pályafutása alatt nem jutott el, hogy akár Kárpátalját, akár Ukrajnát érdemben bemutatta volna. A rosszacska állandó szövegek mellé nagyjából válogatás nélkül átvették a Kárpátinfó híranyagait (mint ahogy a fent kifogásolt szövegeknek is ez a lap volt a forrása).

Nos, nagy-nagyritkán azért odakattintottam az eMagyar csodára - www.emagyar.net -, hátha történik valami változás, hátha kilép a honlap a teljes érdektelenségből és használhatatlanságból. Mostani ellenőrző körútam során azonban ezt az oldalt kaptam:

Ez azért szép! A magyar kormányzat elmulasztotta a lejáró domain-név előfizetését meghosszabbítani. A szolgáltató még függőben hagyta: megújítás vagy végleges törlés következik-e.

Ha nem egy ilyen gyöngécske honlap lett volna eddig ezen a címen, bizisten, rászánnék 2 ezer forintot és megvenném magamnak.

_________________

Frissítés este 10 után: megnyugtató, hogy a magyar informatikai kormányzat olvassa a blogomat! Sürgősen meghosszabbították a domaint: a remek portál újra elérhető. Így csak egy röpke héten át volt elérhetetlen...

A Kieselbach Galéria honlapján már hirdetik azt a december 15-i aukciót, amelyen elárverezik Csontváry Kosztka Tivadar most előkerült festményét, a Szerelmesek találkozása (Randevú) címűt. (Sajnos jó minőségű reprodukciót egyelőre nem közölnek, az itt láthatót másutt találtam). A licit 85 millió forintról indul.

Érdekes, hogy az utóbbi időben többször is felbukkantak azelőtt ismeretlen vagy lappangó Csontváry-művek. Nincs egy éve, hogy a Teniszező társaság előkerüléséről olvashattunk, aztán tavasszal A hídon átvonuló társaság hozta lázba a műkincspiacot, hasonló kikiáltási árral (erről én is írtam).

A mostani kép előtörténete meglehetősen kalandos, már-már izgalmas, még ha ez egészen másfajta izgalom is, mint amit egy Bond-film kiválthat (illetve belőlem az utóbbi semmifélét nem is tud kiváltani - még egyetlen Bond-filmet sem bírtam végignézni, megölt az unalom). Ezt a bondos párhuzamot az egyik hírportálon olvastam, más szamárságokkal együtt. "A szakemberek is csak egy elmosódott, 1931-es fotóról ismerték Csontváry Kosztka Tivadar egyik különleges képét, amelyen a látomásos világ Lázár Ervin-meséket idéző meghittséggel párosult. Tessék? A Csontváry kép idézi Lázár Ervin írói világát? Hát...  

Szerencsére a Galéria és Aukciósház tulajdonosa, Kieselbach Tamás ennél mélyebbre merül a festmény szimbólumrendszerét elemezve, mint alább is látható, sok lényeges motívumra rámutat:

Források: Index, Origó, Portfolio.

És hogy valami irodalmibb olvasnivalót is ajánljak, no meg hogy korábbi Pilinszky-posztomhoz is átkössek: Csontváry olvasásakor.

Számos tanújelét adtam az elmúlt években annak, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a rádiót. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt ebben az évben agyonjátszották a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

----------

Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven - Egmont nyitány

Később, kultblogomban:

• https://ungparty.wordpress.com/2014/05/16/beethoven-egmont-nyitany/

Ötven körül az ember már kevéssel beéri. A világmegváltásról régen letett, jó ideje arról is, hogy közvetlen környezetét üdvözítse. Saját magának, privát használatra még őrizgeti valami halovány mását a végső nagy megváltásnak, de azzal tisztában van, hogy sokkal jobban jár, ha apránként veszi magához az üdvösséget és nem vár az utolsó nagy katarzisra.

Őszintébb perceiben még felteszi a fölösleges kérdéseket: miért vagyunk a világon?, mit kerestél ezen a földön?, az élet célja a küzdés maga?, lenni vagy nem lenni? – de már nem gondolja, hogy gondolkodással, logikával, kauzális okoskodással olyan érdemi eredményre juthat, amelyet az előtte járó bölcsek meg ne fogalmaztak volna.

Mégis, írás közben néha teljesen váratlanul felbukkan egy-egy spontán felismerés. Olyan tiszta képzet, amely addig ismeretlen összefüggésbe helyez egészen egyszerű dolgokat, amelyhez nem az okok és okozatok végiglépkedésével jutunk el, hanem maga az alkotói folyamat avat be a titkok világába.

Igen, az írás számomra jó ideje a megismerést is jelenti. A beavatódás egyszerre keserves és felemelő folyamatát, az elhárítások és visszafogadások, tagadások és cáfolatok, szétválasztások és egybefűzések, oldások és kötések, hitek és kételyek nem annyira gondolati, hanem sokkal inkább lelki, érzelmi, hangulati, sőt stiláris egymásutánját, amelyek végén ott találom a csodálkozással vegyes megrendülést: igen, igen, amit most megtaláltam, amit jelzőimmel most körbeültettem, amin igéimmel átgázoltam, amit főneveimre felszúrtam – igen, alighanem ez lenne, ez lehetne a válasz a fel nem tett kérdésre, ez lehetne a súlyos kételyre magyarázatot adó felismerés, ha tetszik: ez lenne az a kis katarzis, amelyre a külső ingerek nem tudtak rádöbbenteni.

Az ember ilyenkor hátradől a székében, egyszerre rémült és elégedett (hasonló pillanatban írhatta József Attila, hogy Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!), egyszerre érzi magát üresnek a túltelítettnek, talán mint az asszonyok gyermekszülés után. Örül annak, hogy megismert valamit a világból, és elborzad attól, amit eközben önmagáról megtudott. Elégedett azzal, amihez eljutott, de kudarcként éli meg, hogy nem jutott többre.

Régóta kudarcom alkatrészeiből építem fel sikereimet – és elégedettségem darabjai állnak össze keserűséggé. Annyi hendikepet gyűjtöttem magamnak, hogy már fölénnyé kristályosodnak, és olyan erényekkel büszkélkedem, amelyek egyben legnagyobb hibáim. Emelkedem, miközben süllyedek, és aláhullok magasröptömben.

Akkor mégis: mit kerestem ezen a földön? Talán épp ezeket a pillanatokat, amikor anélkül, hogy ezt különösebben kutattam volna, valami feltárult előttem, hogy ezer másvalami rejtve maradjon. A pillanatok, amikor éreztem, hittem, tudtam, hogy kiemelkedtem a semmiségből, a közönyből, az elkoptatott hétköznapok szürkeségéből. Igen, ha érdemes, ha egyáltalán érdemes még bármit is, akkor ezekért a pillanatokért, amikor sikerül a szabadulási kísérlet, amikor lepattan kezemről a lánc, nyakamról a lakat, lábamról a kaloda. Amikor minden ellenkező jóslat ellenére szerencsés véget ér a mutatvány.