Csönge tegnap a barátaival Nevickén, ifjúkorom kedvenc kirándulóhelyén járt. Ungvártól csupán 12 km-re van, de a hegyek közelsége és a magasabb tengerszint miatt ott még csak most kezdődik a tavasz. Nagyon szép fotókat készített erdőről, várról, tájról, a legsikerültebbek itt következnek.

Kedves, egyben kultúránk helyzetét jól jellemző gesztusról olvastam a Kárpátinfóban. A Beregvidéki Múzeum egyik munkatársa saját költségén felújította, újrakereteztette Garanyi József harmincegynéhány festményét. A múzeumnak nyilván nincsen kerete a keretre. De nem volt arra sem, hogy a képeket megvásárolja.

A szép kollekciót ugyanis maga a művész bocsátotta húsz esztendeje a város rendelkezésére azzal az egyetlen feltétellel, hogy művei méltó elhelyezést nyerjenek. A méltó felújítást,  újrakereteztetést, beüvegezést azonban, lám, a múzeum egy művészetpártoló munkatársnak saját zsebéből kellett fedeznie.

Pedig a most 86 esztendős mester munkái komoly művészi (és anyagi) értéket képviselnek, tarthatná nagyobb becsben a város, a múzeum, hiszen a gyűjtemény jelentősége, súlya épp itt, helyben a legnagyobb.

Garanyi József Beregszásznak és a beregi tájnak a festője, nagysága ebben mérhető és mérendő akkor is, ha általánosabb viszonylatban valószínűleg nem tartozik a nagy formátumú, sodró tehetségű alkotók közé, és képei inkább finom ízlésről és szakmai tudásról tanúskodnak, nem pedig átütő művészi invencióról. Beregszászban mégis kijárna neki és munkáinak az élő klasszikust megillető megbecsülés.

Két sajtótörténeti adalék: 1) amikor a KMKSZ lapjában még lehetett bírálni a KMKSZ-t; 2) miről beszéltem 10 éve a magyar újságírók kárpátaljai  szövetségének alakuló ülésén.

A zöld Kárpáti Igaz Szó továbbra is identitászavarral küzd, két jeles költővel ékes szerkesztői kara pedig képtelen egy versrészletet híven visszaadni.

Mint én is írtam róla, a múlt hét péntekén Kárpátalján járt Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára. Hétfőn nem jelennek meg nálunk lapok, hétfőn az újságírók dolgoznak verejtékező homlokkal, hogy a keddi - hetilapok esetén a hét második felében megjelenő - újságjaikba megírják beszámolóikat.

Kolos tegnap nagyon érdekes videót talált a neten. A "klipp" korabeli (valószínűleg amatőr) némafilm alapján készülhetett, és címe szerint az ungvári "zsidó életet" mutatja be, állítólag kb. 1934-ből.

Akkor most először is jóindulatúan, bár pici kajánsággal ezúton gratulálok Nagy Zoltán Mihálynak abból az alkalomból, hogy lovaggá ütötték. A dologban az a megnyugtató, hogy magam nem rendelkezvén semmi hasonló titulussal (még ama fránya vitézségtől is elzárkóztam), így mostantól kezdve NZM számára vélhetőleg nem vagyok párbajképes.

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar pártpolitika exportcikké vált - és a határon túli magyar közösségek vevők voltak erre az áruféleségre.

Nem tudom, sikerül-e valaha is a kárpátaljai magyar sajtó illetékeseivel megértetnem: szerzői mű a jogtulajdonos engedélye nélkül nem közölhető. Azt hittem, legalább azok a szerkesztőségek, amelyekkel ezt egyszer már lesakkoztuk, tisztába jöttek a helyzettel. De nem. 

Tegnap koraeste telefonhívást kaptam Budapestről Új dimenzió vagy útvesztő? cikkem okán. Sajnos újraolvasva sem mondhatok mást: aki ebben a témában valamennyire elmerült, az nem sok új információt kapott (illetve amit igen, az nem került kellő kifejtésre), aki pedig soha nem hallott a problémakörről (beszélgetőtársam szerint ők vannak többen), az kapkodhatta a fejét, és amit eddig nem értett, ezt ebből bizonyosan nem értette meg. Szerintem akinek pontosabb ismeretekre, árnyaltan kifejtett gondolatokra van igénye, az érdeklődésének megfelelő mélységben inkább cikkekből, tanulmányokból tájékozódhat - egy rosszul levezetett beszélgetés inkább összezavarja, semmint tisztázza számára a bonyolult helyzetet.

Egy újabb cikket is elolvasva beszélgetésünk folytatásaként levélben foglaltam össze véleményemet arról, miért nem hiszek abban, hogy a mai magyar politika képes megoldani a határon túli magyarsággal kapcsolatos azon gondokat, amelyek egy részét maga állította elő.

Először egy nyáron írt tanulmányomból idéztem:

 

„Nagy örömmel tapasztaltam, hogy ezen a téren Gyurcsány Ferenc erőteljes fellépésével radikális változások történnek, illetve fognak történni. De amilyen hamar fellelkesedtem, olyan hamar le is törtem. Ahogy az államháztartási-pénzügyi-gazdasági-egészségügyi-stb. reform is (amennyire meg tudom ítélni) teljesen felemásra, ellentmondásosra látszik sikeredni, ugyanúgy a nemzetpolitika és a határon túli magyarság ügyét is, az egészséges eredeti elképzelésekhez képest ügyetlen balkezével próbálja a jelenlegi kormánykoalíció levezényelni. Ahelyett, hogy azonnal megszüntette volna a rossz rendszert, felszámolta volna a rosszul (voltaképp károsan) működő intézményeket, közalapítványokat, bizottságokat és kuratóriumokat, elkezdte elmosni, elmaszatolni az egész átalakítást, a régi struktúra lebontása helyett újratákolgatás folyik, és még az is lehet, hogy a támogatási rendszer egyes intézményei (változatlanul vagy átalakulva) túlélik a reformot.

....

Ha eddig is kisajátította és saját érdekeinek rendelte alá a pártpolitika a támogatási rendszert, akkor ugyan miért hinném el, hogy most másként lesz: hiszen magasabb szinten ugyanúgy pártpolitikusok kerültek döntési helyzetbe. Ha a művelődés és a közoktatás minisztériuma eddig rossz könyveket, hitvány rendezvényeket,  látszattevékenységeket és „munkanélküliségképzést” támogatott, mitől lesz másként ezután? Ha az informatikai minisztérium nehéz milliókat pocsékolt el Ukrajna belsejébe telepített (!) nem működő eMagyar-pontokra, valamelyik utódminisztérium miért tartóztatná meg magát ugyanettől? Változik-e az elv, hogy a kárpátaljai magyarságszervezetek teljes költségvetését Mo-nak kell megfinanszíroznia? Változik-e a szülőföldön marasztalás hamis elve?

       Azt hiszem, a határon túli magyarság ügyét ugyanúgy sikerült hosszú évtizedekre kisiklatni, mint a magyar futballét. A belső érdekek olyan zárt köre alakult ki, amelyből egyszerűen nincs kilépés. És ahogy a legmagasabb szintű sportvezetők sem veszik évtizedek óta tekintetbe a szurkolók érdekeit, ugyanúgy a nemzetpolitikai döntéshozói számára is csak a szavak szintjén létezik a határon túli magyarság tényleges érdeke.”

 

Aztán még ilyesmiket fűztem hozzá:

 

... Szakmai szempontok? Ugyan! Amíg a határon túlról az elmúlt 16 évben pozícióba került és kinevelődött sötét politikai figurák közvetítik a szakmai szempontokat, addig erre semmi esély. Ameddig magyarországi független szakemberek széles, őszinte tényfeltáró szakmai vizsgálódásai át nem világítják a határon túli magyar szféra egészét, és amíg a politika ezeket maradéktalanul figyelembe nem veszi, addig nem lehet jó döntéseket hozni. Az egész rendszer túlpolitizált, független civileknek nincs helye a pályán: sem belső közreműködés, sem külső kontroll. Minthogy civilek nem is igazán vannak, vagy ha vannak, láthatatlanok, és eszük ágában sincs ebben a dologban részt venni: saját szakmai eredményességük, üzleti rátermettségük révén megengedhetik maguknak, hogy széles ívben elkerüljék az úgynevezett magyar ügyeket.

... 

Olvastam azt a néhány nem túl részletes sajtóanyagot, amely a Gyurcsány - határon túli vezetők találkozó után megjelent. Úgy vettem ki, kapásból sikerült egy nagy csúsztatást elültetni a fülekbe: összemosni a határ menti, és a határon túli támogatások összegét. Hogy valójában milyen ígéretek hangzottak el, nem tudom, de ha mindenki elégedetten távozott, akkor történtek ilyesmik. A határon túli szervezetek ugyanis csak pénz akarnak, dehogy akarnak együttműködő partnerek lenni: nem ehhez szoktatták őket. Most mitől lenne másképp?

Szóval: azt hiszem, amit a politika rontott el ennyire, azt most, ebben a mostani helyzetében, nem fogja tudni rendbehozni. Több okból is alkalmatlan erre: a belpolitikai ziláltság, a baloldal identitászavara és böszmesége (jó szó ez!), a jobboldal revolverező, destruktív magatartása, a gazdasági kényszerpálya erre alkalmatlanná teszi. Egyetlen megoldás lenne, ha teljesen kivonulna a probléma feletti felügyeletből, és utat engedne a politikamentes spontán civil szerveződéseknek. Akkor lenne esély arra, hogy újabb 16 év elteltével legalább a nullpontra visszaérkezzünk.

Végül még megköszöntem, hogy a címzett elviseli az őszinteségemet. Az ugyanis előfordulhat, hogy rosszul látom a helyzetet, előfordulhat, hogy hibás következésekre jutok. Csak az nem fordulhat elő, hogy ne azt írjam, amit éppen gondolok.