Egy ízben (mint egyik rangidős, megbecsült művészünket) Glück Gábort kérték fel arra, hogy a festőszövetség nagy őszi tárlatának ünnepi megnyitó beszédét megtartsa. A különc hírében álló művész elég lazán állt a roppant megtisztelő feladathoz, nem írt meg előre semmit, még vázlatot se készített. Záró mondatát mégis évtizedekig emlegették.

Az 1980-as évek elején jártunk, ekkorra látványosan megmerevedett a szovjet ideológia és kultúrpolitika, a művészeken már-már az 50-es évek szigorával kezdték számon kérni a szocialista vívmányok dicsőítését, megszaporodtak a sematikus ábrázolások, a 60-70-es évek szabadabb levegője után újra a szocreált célozták az elvárások. Különösen így volt ez Kárpátalján, ahol a pártbizottság és a művelődési osztáj kiskirájainak zabszem sem fért a megfelelő testnyílásába egy-egy nagyobb művészeti esemény előtt: jaj, csak nehogy dorgálást kapjanak fentről valami burzsoá elhajlás, modernista kilengés miatt. Így aztán nagyon odafigyeltek arra, mit játszhat a színház, mijen könyvek jelenhetnek meg – és mi kerüljön a nagy összegző tárlaton a közönség elé. Kaptak is zöld utat munkásportrék, a termelés hősi jelenetei, idilli falusi zsánerképek, leginkább pedig unalomig sorozatgyártott tájképek.

Tudni kell még, hogy bár ekkor már több mint harminc éve Ungváron élt, Glück sosem tanult meg rendesen oroszul beszélni. Szókincsével, mondatfűzésével nem volt gond, de például magyarosan hangsújozta a szavakat (mindig az első szótagra hejezve a nyomatékot), nem sokat adott az igeidőkre és -módokra, el-eltévesztette a ragozást és néha még a grammatikai nemeket is felcserélte. Aki először hallotta, akár azt is hihette, mindez csak humor, a mester az oroszul rosszul beszélőket parodizálja. Tisztelői persze tudták, erről szó sincs, néha mégis kuncogtak egy-egy komikusnak tetsző kijelentésén.

Amikor Koczka Andrást, a kárpátaljai festőiskola nagy öregjét egy ízben műtermében meglátogatták a fiatalabb kollégák és képzőművész-növendékek, feltűnt nekik egy frissen befejezettnek látszó festmény.

Azt a hegyvidéki ruszin falut ábrázolta, amejet a kollégák számtalanszor megfestettek, és szinte versengtek abban, mejikük talál jobb rálátást fatemplomára, házaira, egyetlen utcájára. A diákok pedig a kötelező plein air túrákon maguk is megmászták az összes környező hegyet, megfestették innen és onnan, magasabbról és alább ereszkedve, tisztásról és erdőszélről nézve, ahonnan csak rálátni lehetett.

De Koczka képe mindtől különbözött. Csodálkozásukban rá is kérdeztek: mondaná meg a nagy piktor, honnan látta ijennek ezt a falut.

- Honnan-honnan... Hát erről a sezlonyról! - mutatott kedvenc műtermi heverőjére a mester.

<< kép - Koczka András Múzeum (emlékház), Ungvár, 2021.

KOCZKA András festőművész, 1911 - 1987

Az ungvári alapiskola elvégzése után 1932-ben az ungvári tanítóképzőt fejezte be, majd polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Az ebben a tanintézményben rajzot oktató Erdélyi Béla hatására kezdett festeni, aki később a következőket írta róla: "Koczka a nagy felülettel és a szürke színeknek lágy analízisével tűnik fel. Nagyméretű vásznaiban Kárpátalja iránti rajongása, a ruszin nép élete mutatkozik. Színeiben egyéni ízesség és zamat ragyog."

Tehetségére széles körben felfigyeltek, a budapesti Nemzeti Szalonban kiállított egyik képét Móricz Virág 1940-ben a következőképp méltatja: „A nagyterem közepén pompázik Koczka András perecsényi festő ragyogó téli ruszin földje. Szépséges hucul lányok jönnek a vásárról, mennek havas utakon, ragyogó napfény süt a kékesfehér téli hegyeken. Süvegtetős faházak süppednek a hóba. Biztos kezű festő meséje.”

Ungváron volt polgári iskolai, tanár, vidéki falvakban beosztott tanító. 1944-45 után fontos posztokat is betölt. 1946-tól az Ukrajnai Képzőművészek Szövetségének tagja, majd a később a képzőművészeti szövetség főtitkára, beválasztják a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének vezetőségébe.

Balla László ezt írja róla monográfiájában, hogy országos elismertsége ellenére: "...a kárpátaljai politikai vezetés szemében fekete bárány, az évek során semmiképp nem hódol be, kitart (nem épp „szocialista realista”) stílusa mellett, politikai tendenciájú képeket nem fest, roppant büszke ember lévén, a hatalom képviselőinek nem gazsulál, egyenrangúként, sőt néha talán kissé felülről beszél velük (mélyen lenézi a szellemi törpéket)… (...) A tájképfestő Koczka erősségei kétségtelenül a szürkék. És érdekesmód épp ebből a szürke alaptónusból bontja ki nagyon festői, nagyon dekoratív színvilágát… A tájban fogant portréval mutatnak szoros rokonságot Koczka többalakos kompozíciói is, legtöbbnek témáját a népéletből veszi, a táj és az ember szinte elemi erejű együvétartozását fejezi ki újra és újra, más és más eszközökkel.” (Balla László: Erdélyi
Béla és kortársai. Galéria Kiadó, Ungvár– Budapest,1994.)

Immár 15. alkalommal került sor az ARC kiállításra, amely az Ötvenhatosok terén nyílt meg Budapesten szeptember 11-én. A szabadtéri vernisszázs egyik óriásplakátján Csönge munkája szerepel. Orbán Viktornak abból a leveléből kreálta, amelyet a Nemzeti Konzultáció címén folyó kormánypropaganda legutóbbi űrlapjához volt szíves mellékelni a szeretett vezér, megerősítendő a magyar lakosságban a xenofóbiát. Közelről jól felismerhető ez az újabb nemzetmegosztó üzenet, amely nyilvánvalóan hozzájárult mindahhoz a borzalomhoz, ami ma Magyarországon menekültügyben történik. | A Facebookon az összes kiállított plakát megnézhető (nem meglepő, hogy több ugyanezt a témát érinti) és >> szavazni is lehet << a legjobban tetszőre.

A fenti a HVG felvétele innen | az alábbit Csönge készítette a megnyitón:

Tereskova - Orbán Viktor portrék - Portréfestést vállalok | + Tóth Krisztina kritikája és Tereskova ragyásozása

Frissítés. A történet újabb fordulatot vett azzal, hogy Tereskovát egy igen erős, személyeskedő bírálat érte Tóth Krisztina költő részéről. Az intellektuális szellemességgel, de az aljasságig vitriolosan megfogalmazott gúnyiratra a képzőművész, énekes és performer Tereskova egy pszeudó-dalszöveggel válaszolt a maga alpári - mondhatni bunkó - stílusában. A két Kriszta összecsapását felkapta és agyoncsócsálta a sajtó. Én két írást gondolok e tárgyban magamhoz közelállónak, úgy értve, hogy miközben finnyás közéleti ízlésem alapján az elsővel szinte maradéktalanul egyetértek, aközben ez ellen a finnyásság ellen fellépő antisznob énem a másik írás igazsága felé húz, többek között azon az alapon, hogy Tereskova szereplését ebben az egész történetben szerepnek, pörformansznak gondolom, amely ráadásul az utóbbi évek talán legnagyobb hatású közéleti és művészeti akciója onnan kezdve folytatólagosan, hogy "Orbán-képeket kell festeni". | A két írás pedig ez:

Hiába a tiltakozás, hiába a negatív szakmai vélemények: az Orbán-rezsim lenyomta Budapest torkán a német megszállás emlékművét sasostul, angyalostul, országalmástul. A történelmi tényeket hamisan beállító, a magyarság felelősségét az 1944-es eseményekben elmosó (kétes művészi értékű) monumentum  ugyan hivatalosan a megszállás áldozatainak emlékműve, de ezt a hazug címet valószínűleg még azok sem gondolják komolyan, akik tűzön-vízen át, a tényleges áldozatok emlékét meggyalázva véghezvitték ezt a szégyenletes és gyomorforgató történelemhamisítást, egyetlen angyalalakban gyúrva össze az ártatlan áldozatokat és a vesztüket okozó, a német nácikkal lelkesen együttműködő magyar pribékeket.

Az emlékművet július 20-ára virradólag, azaz az éj leple alatt, a fél Szabadság-teret kordonnal lezárva, erős rendőri biztosítással állították fel - igen elegáns gesztus a hatalom részéről. Vasárnap délelőtt a tüntetők már reagáltak is az agresszív kismalac akciójára.

- Nyuszika, állítok neked egy szép emlékművet.
- Malacka, nekem nem kell ez az emlékmű.
- De kell!

És lőn. Orbánisztán, 2014.

A német megszállás emlékművét rendőri biztosítás mellett, éjszaka állították fel a budapesti Szabadság-téren.

Frissítés: és még a héber szöveget is alaposan elszúrták... 

A magyarul nem túl jól, de ukránul remekül hangzó Szobor 2014 címmel rendezték meg az ukrajnai szobrászművészek idén esedékes triennáléját. Ez már a hatodik olyan seregszemle, amely háromévente egyfelől lehetőséget ad az országban élő szobrászművészek számára, hogy bemutatkozzanak a főváros érdeklődő és szakmai közönsége előtt, másfelől díjak átadásával, így bizonyos szakmai rang megszerzésének a lehetőségével is kecsegteti azokat, aki beneveznek.

A vernisszázst néhány napja nyitották meg ünnepélyes keretek és élénk érdeklődés mellett az Ukrán Képzőművészeti Szövetség termeiben (Kijev, Artem u. 1-5, illetve Lembergi tér). Mintegy 150 szobrász és keramikus kapott lehetőséget a részvételre.

Kétségtelen, hogy Tereskova Orbán-sorozatának eredetisége - legalábbis mint ötlet -  kis csorbát szenvedett sokak szemében, miután DrMáriás emlékeztetett arra, hogy ő már évek óta dolgozik egy hasonló projekten és volt is kiállítása saját sorozatának, amelynek megnyitóját Tereskova is ott volt, így hát feltételezhető, hogy egyszerűen lenyúlta az éceszt. Kétségtelen, hogy dMáriás a munkái több művészi invenciót mutatnak, bár talán nem annyira mulatságosak, mint a sorozatgyártott egyenportrék.

Előző posztomban a NEMIgaz munkacsoport akciójáról adtam hírt és mutattam be az eseményt dokumentáló fotókat: hogyan lett a Magyarország miniszterelnöke feliratú óriásplakátból Puszi Orbán. Úgy tűnik, a szeretett vezér arcmásának ironikus célzatú kidekorálása nemcsak a szakkollégista team tagjainak jutott eszébe. Megtette ugyanezt az extrém művészeti megnyilvánulásairól híres (olykor hírhedt) Tereskova, azaz  Nagy Kriszta is. Nem kevesebb mint 57 piktúrát készített Portré festést vállalok c. kiállítása számára (érdekesség: a vernisszázst a Godot galériában a hajdani első, egyetlen és utolsó kárpátaljai avantgárd költő, manapság inkább fotós, kritikus, esztéte Cséka György fogja megnyitni).

Tereskova képein a jóságos mosolyú nemes arcél mindenütt ugyanaz, a kipingálás meg mindenütt más eszközökkel csal mosolyt a szemlélő tekintélytisztelettől nyúzott arcára.

Látva a magyarországi nagypolitika alakulását, azt hiszem, nem is nagyon maradt más eszközünk magunk mentésére, mint az, hogy képébe vigyorgunk az összes álszent hazudozónak, ráröhögünk a horthysta restaurációt nyíltan hirdetőkre és sunyin életünkbe csempészőkre. Mi más maradt hátra, mint Madách Liciferével szólni:

Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s múlattatni fog.

Közmondás - rizshímzéssel... Csönge írja design-blogjában:

a Magyar Képzőművészeti Egyetemen azt a feladatot kaptuk, hogy manuális eszközökkel készítsünk plakátot egyes magyar közmondásokhoz úgy, hogy a közmondás szövegével alkotunk képet. "A szertefoszlott pletykát össze nem szedheted" közmondást rizzsel írtam ki, hiszen a rizs szapora, s kifolyik a kezünk közül, mint ahogyan a szóbeszédek is.

Egy angol nyelvű weboldal Facebook-megosztása nyomán indulva fedeztem fel azt a különlegesnek mondható, 36 akvarellből álló sorozatot, amely egy jelentős szovjet monumentalista szobrász „kevésbé ismert” munkáit tartalmazza. A Lenin- és Sztálin-szobrok legavatottabb mestereként számon tartott és több állami díjjal és kitüntetéssel elismert alkotó egy spéci ábácét készített - a cirill betűket nem éppen a kincstári szovjet prüdériának megfelelő módon festette meg... Megismerve a teljes anyagot és a művész életútját, pár bevezető sor kíséretében feltettem az ábécét Vipera-blogomra Szovjet erotikus ABC 1931-ből címmel - és ugyancsak megosztottam a Facebookon.