A Terasz .hu az egyik első magyar kulturális portál volt a 2000-es évek legelejétől, sok izgalmas kezdeményezéssel, erős rovatokkal, rengeteg aktuális publikációval. Aztán valahogy leült. Aztán újjáalakult. Aztán megszűnt. Én is sokat szerepeltem benne. Említése blogomban jól jött nekem akkor, amikor a terasz beépítés kulcsszó honlap-seo projektjeim fontos elemévé vált.
Terasz: Interjú Balla D. Károllyal
Japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereséget
Szép a tél Kárpátalján?
Kárpátaljával még csak-csak, de a téllel már nem tartok semmilyen fizikai kontaktust azon túl, hogy néha bent az infrasugárzók fűtötte szobában is érzékelem a kinti hideget. Viszont az írásaimban folyton megjelenik a fagy, a hó. Ez a szűzies, de egyben gyilkosan szigorú évszak fontos nekem, fontosak a jelentéstartalmak, amelyeket révén megjeleníthetek. Így hát a tél – mint metafora – nagyon-nagyon szép. Kárpátalján is.
Tavaly láttam egy portréfilmet rólad, nem hízelgés, de a Manzárd-őr feljegyzései-t nagyon lehet szeretni. A főszereplő miképpen viszonyul a műhöz?
Minden magammal szembeni negatív előítélet ellenére nagyon tetszett ez a film, a DunaTV munkatársai (Medgyesi Gabriella rendező, Virág Anita szerkesztő, Sibalin György operatőr) igazán kitűnő munkát végeztek. Magam a nyilvánosság előtt olykor feszengő, máskor meg pózoló alkat vagyok, nehezen jutok el addig, hogy ne csak szavaimban (abban könnyebb!), hanem viselkedésemben is őszinte legyek – de ezeken a képsorokon mintha sikerült volna. A film végére már én is majdnem megkedveltem magamat, főleg, hogy ha szebbnek nem is, de okosabbnak látszottam a valóságosnál.
Mennyire összegzés ez az új kötet? Mi fűzi össze a benne szereplő verseket? Elmúltál ötven éves, ez már az önföldolgozás időszaka, vagy valami más az oka? Ha elkészül a könyv, végigolvasod?
Összegzés, de csak az elmúlt 10 évé. Illetve annyiban az, amennyiben az utóbbi évtizedem eddigi életem összefoglalásának mondható. Verseim első húsz évét a Halott madárral c. válogatott kötetem foglalta egybe, a mostani azt mutatja, azóta, 1999 óta hová jutottam. Az ív, a vonulat, a főbb motívumok és a formai-tartalmi jegyek, azt hiszem, nem sokat változtak, talán a műgond, a magammal szembeni szigor vált fontosabbá – de azt már nem tudom megítélni, hogy ezáltal verseim nem lettek-e manírosabbak, kimódoltabbak.
Az egyes darabokat az írói látásmód és a remélhetően egyéni nyelvezet azonosságán túl bizonnyal összefűzik az ismétlődő és vissza-visszatérő motívumok, az önkeresés, a hit és hitetlenség, az önfeladás, a halál, a pusztulás, a lemondás, az elmenés-maradás. Ezek a versek, ha tetszik, valóban egyfajta lírai-gondolati önfeldolgozás epizódjai, sokuk mintha már be is tetőzne, le is zárna valamit – de úgy, hogy közben mindig nyitva marad a lehetőség az új, a váratlan sarjadására.
Mint minden új könyvemre, ennek példányaira is mohón vetettem rá magam, amikor Szombathelyről megérkeztek a tiszteletpéldányok. De a módszeres végigolvasás helyett inkább a kapkodó bele-beleolvasás a módszerem, holott elég nagy súlyt fektettem a ciklusok összeállítására, a sorrendre. Talán éppen azért, mert az egymásutánisággal jó sokat bíbelődtem, most kényszeresen letérek a szerző kínálta útról, talán hogy ne írónak, hanem autonóm olvasónak érezzem magam.
Szerinted ki olvas ma verseket? Kinek írsz?
Szeretném hinni, hogy többen és gyakrabban olvasnak verset, semmint a szkeptikus vélemények sejtetik. De illúzióim persze nincsenek, vagy ha lennének, a köteteim példányszáma és fogyása kiábrándítana. Mégis hiszek abban az erőben, amelyet csak a költészet közvetíthet, s amely attól függetlenül roppant fontos, hogy hány költő áll az egyik, és hány olvasó az erővonalak másik oldalán. A „kiknek írok” kérdést pedig – nemcsak itt az interjúban, hanem írás közben is – igyekszem megkerülni, igyekszem valamilyen (kijelölhetetlen, de mégis:) nyugvópontot találni a „magamnak” és a „mindenkinek” között. Mivel úgynevezett célokat (az öncélúságon túl) nemigen tűzök magam elé, így célközönségem sincsen. Illetve hát, ha akarom, rövidre tudom zárni azt a felvetést azzal a banalitással, hogy annak írok, aki olvas.
Vizuális munkákat, hagyományos értelemben vett verset és prózát, esszét, blogot is írsz, rendszeresen meghökkentő kezdeményezésekbe fogsz a neten - néha már azt gondolom, hogy megtöbbszörzted magad, az egyik Balla D. verset ír, a másik regényt ír, a harmadik kinn a padon a dudáját fújja nagyon... . Hogy fenébe lehet ez?
Hát még ha szorgalmas is lennék!...
Nem tudom, ez a sokféleség valahogy adódik nálam. Nem szándékosan teszem – igaz, nem is állítok akadályokat elé. Jön. Hol ez, hol az. Ami belülről fakad – vagy amit éppen megrendelnek. De nem feltétlenül gondolom ezt erénynek, sőt, azt tartom, hogy sokkal értékesebb teljesítmény lenne egyvalamit igazán jól csinálni, egyvalamiben igazán jelentőset alkotni. De van, akinek ez nem megy, inkább felaprózza magát, azt remélve, hogy a mozaikcserepekből majd mégis összeáll valami nagyobb egész.
Nemrég kezdeményeztél egy kritikaírást Esterházy nemlétező regényéről, hogy áll az ügy?
Odáig már eljutottunk – tanúsítja bloghozzászólás, és tanúsítják szerzőtársaim – hogy a (figyelmetlenebb) olvasók már könyvesboltokban keresik a fiktív könyvet, illetve a recenzenstől akarják kölcsön kérni. Valóban ők a figyelmetlenek, mert aki egy kritika olvastán plusz egy-két kattintásra még rászánja magát, azonnal rájön, hogy Esterházy soha nem írt Tompaszöglet címmel regényt – viszont ez a tény bennünket, játékostársakat egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy beszámoljunk a könyv bemutatóiról, hogy részleteket adjunk közre belőle, kritikát, ismertetést írjunk róla, illetve megtervezzük új és újabb kiadásainak a borítóját.
Ahhoz képest, hogy az akció az én blogom olvasói körének nem túl széles táborára korlátozódik, szép eredménynek gondolom a tízegynéhány külön publikációt és azt, hogy a Gooogle már több ezer találatot jelez a címül választott szókreációra.
Maga Esterházy Péter egyébként nekem küldött levelében a projektünket még az elején – és látatlanban – mulatságosnak és megtisztelőnek nevezte.
Mit írsz mostanában, mi foglalkoztat?
Hosszabb ideje harmadik regényemen dolgozom. Mivel az első kettőt a kritika posztmodern trükkregényeknek titulálta (Tarján Tamás alkalmazta rájuk Milosevits Péter műszavát), azt gondoltam, ideje komisz próbák elé állított, filológiai mutatványokkal eltévelyített olvasóimon megkönyörülni, vagyis ezúttal egy történet-centrikusabb, a szövegtípusok váltogatásában nem tobzódó, önreflexiókkal túl nem terhelt írásművet megalkotnom. Amely azért – vallom itt be – keletkezésének körülményeiben egyáltalán nem mentes bizonyos posztmodern gesztusoktól, és hát bizony arról ezúttal sem tudtam lemondani, hogy regényem hőse is ne éppen regényt írjon, és ne annak milyenségén tépelődjön néhány bekezdés erejéig.
Most ez a regény, illetve ennek központi témája – ha van ilyen – foglalkoztat: az apa-fiú kapcsolat (ezúttal nem életrajzi ihletésű) összetettségének a bemutatása. Illetve hát vannak örök témáim, amelyeken soha nem tudok eleget morfondírozni: a valóság és fikció viszonya, a Valamivel körbeírt Semmi, a komplex létezés, amelynek van valós és van képzetes összetevője. No meg persze a halál, amelyről éppen most állapította meg a regényemben hősöm apja, hogy nem egyéb, mint azon hiányoknak a tudomásulvétele, amelyek külön-külön az életben is megvoltak, épp csak nem tudtuk, hogy minek az alkatrészei, hogy micsoda roppant konstrukció áll össze belőlük életünk végére.
De mielőtt személyes tapasztalatokat szereznék a meghalásról, sokat sakkozom mostanában. Az interneten találtam egy remek helyet, ahol online-játékra van lehetőség, azaz képernyő előtt ülő hús-vér partnerekkel mérkőzhetem meg úgy, hogy közben csetelni is tudunk. Magam is meglepődöm, mennyire élvezem ezt a játékot, amelynek – állandó partner hiányában – kamasz korom óta nem tudtam hódolni. És ha meguntam a több száz játékossal zsúfolt magyar sakk-szobákat, akkor átlépek a GO rendszerébe, ahol is ezt a remek, de nagyon nehéz keleti játékot űzhetem, cseppet sem bosszankodva azon, hogy 8-10 éves japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereségeket.
Kérdezett: Balogh Robert
Megjelent: Terasz, 2009. febr. 20.
Új kötetem bemutatása a Teraszon: Harmadvalaki
Könyvemről blogomban (megrendelhetőség)
Terasz infrasugárzók - tél
Összes Tompaszöglet
terasz építés és fűtés télen, budapesten
Hogy napra pontosan mikor jelent meg, nem tudom, ám bizonyíthatóan éppen ma van 30 éve annak, hogy a Kárpáti Kiadó illetékese imprimálta első könyvemet, amelynek impresszumában ez szerepel: Подписано к печати 27. 3. 79. (Azaz „nyomtatásba aláírva” 1979. március 27-én.) Az akkori nyomdai átfutási időket ismerve úgy gondolom, a verseskötet leghamarább nyáron kerülhetett kereskedelmi forgalomba az akkor szokványosnak mondható 1500 példányban (egy röpke év leforgása alatt el is fogyott). Az Álmodj zenét megjelenése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy életemet radikálisan megváltoztattam: hét befejezett szemeszter után otthagytam az egyetemet (fizikát hallgattam) azzal, hogy majd inkább magyar szakra fogok felvételizni, és a munkahelyemtől is megváltam (technológia labor az egyetem keretében), mert inkább humán területen kívántam elhelyezkedni. Egyszersmind az is tudatosult bennem, hogy a versírást, amit addig játékból, hobbiból űztem, illene komolyabban vennem. Talán az életemet is érdemes rátenni az irodalomra.
Már puszta látványában is figyelemre méltó a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kiadói műhelyéből 2008-ban kikerült azon könyvek sorozata, amelynek jónáhány darabját minapi látogatása során Csernicskó István hozta magával és adta át. Tanulmány- és interjúkötet, monográfia, időszaki tudományos gyűjtemény egyaránt akad a kétség kívül értékes munkák között. A teljesítmény akkor is tiszteletet érdemlő, ha tudni lehet, hogy olyik kiadvány megjelenését nem is egy, hanem több kutatói és kiadói pályázat tette lehetővé, s némely esetben a szerkesztői-szöveggondozói munka némi kívánnivalót is hagy maga után. A főiskola tudományos műhelye mellett illesse dicséret a könyvek kivitelezőjét, a PoliPrint kiadót is. Sajnálatos azonban, hogy ezeknek a kiadványoknak nemhogy az ismertetőjét, de még puszta felsorolását is hiába keressük a beregszászi főiskola 
Deák-Takács Szilvia:
A 
A Hungarológiai Közleményekben (Újvidék) Szabó Szilvia tollából tavaly megjelent dolgozat Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című regényét értelmezi úgy, hogy a szüzsé nyomozás- /fordítástörténetét állítja centrális helyzetbe. Az interpretáció során felmerülnek a napló és az önéletrajz műfaji kérdései és a női identitás problematikája is. A fellelt, a fordítás tárgyát képező (a törzsszövegbe szubtextusként ágyazódó) napló- szövegek felülírják a preskriptív nemi szerepeket, de a fordítástörténetben is dominánssá válik az elnyomott feminin beszédmód. A fordítás ön(re)konstruk- ciós folyamatként is interpretálható, melynek eredménye a fordító én-elhasonulása lesz. >> 
Utazás Esterházy koponyájának mélyére. S még azon is túl. Kezdő pozícióban, mint modern hamletek, tartjuk kezünkben az Esterházy-főt. ... Esterházy Péter új műve három dimenziós virtuális formában, számítógépes játékként került a piacra. A szerző latba vetve minden matematikai és programozói tudását új könyvét programkódokba ágyazta, hogy azt ezen modern formában juttassa el olvasóihoz. Így hát az új mű CD-n jelent meg, cselesen könyvtokba csomagolva...
Nem friss publikáció, de én most bukkantam rá Cseke Péter kedves könyvajánló soraira a Korunk honlapján. Ezeket írja:
A szerző az elmúlt évtized költői termésének legjavát válogatta jelen kötetébe. Ha belelapozunk, előbb tárgyak és személyek többszörösen absztrahált mikrovilágában találjuk magunkat (Harmadvalaki), később az emberi viszonylatok, a megragadott pillanatok, az elesettség és a kiszolgáltatottság, az egyszerre tragikusan és ironikusan bemutatott élet és halál képei sorakoznak (A síklakó), majd a korábbi szabadversek világából a szigorúan kötött formák közé érkezünk, ahol az alaktani konzervativizmus egyfajta radikális tartalmi modernizmussal alkot feszes egységet (Fordul a föld). A kötet ívét a záró szonettkoszorú (Mélyek mélye) teszi teljessé: a legnehezebb verstani forma következetes alkalmazásával és az emberi szenvedés- és megváltástörténet igen újszerű, helyenként meglepő feldolgozásával a szerző kétség kívül egyik legjelentősebb költői teljesítményét tárja az olvasó elé.
Balla D. Károly (1957) szülővárosában, a kárpátaljai Ungváron (Ukrajna) él családjával. Harminc éve jelent meg első verseskötete, később a próza és a publicisztika is fontos műfajává vált. Húsz önálló könyvet tudhat magáénak, számos antológiában és almanachban szerepelt, művei rendszeresen megjelennek a magyarországi és határon túli orgánumokban. József Attila-díjas. (
