Most, hogy egyesével feltettem írói oldalamra 1999-es válogatott kötetem összes versét (Halott madárral), újra igazat kellett adnom a folyton fejemben járó, szép emlékű Bodor Béla nemrégiben tett megállapításának, miszerint: "mióta figyelem Balla költészetét, azóta ugyanaz a többarcúság jellemzi". Az persze nagy kérdés, hogy ez a sokféleség erény-e vagy gyengeség, vajon a sok hang képez-e valamiféle egységet vagy óhatatlanul széthullik "az életmű" (ha egyáltalán megengedhetem magamnak ezt a nagyképű kifejezést). Bárhogy is: bizonyosnak látszik, hogy legalább 4-5 különböző hangon szólalok meg verseimben. A két legtipikusabb: a szikár, egyszerűnek látszó, de bonyolult absztrakciókat rejtő modern szabadvers, és a kissé néha fennkölt, szómágiára hajló, kötött formájú, erős rímekre épített, általában jambikus vers (utóbbiak sorát mostanában sok szonett gyarapítja). Íme két tipikusnak gondolt - ráadásul egymással szomszédos - vers a szóban forgó kötet legvégéről: