Az orosz ember két dologra érzékeny. A hazájára és a vodkára. A nagy orosz lélekben ez a kettő nagyjából ugyanazt jelenti: a haza ott van, ahol a vodka – és fordítva. Vodkában az otthonosság, otthonban a vodka; hogy is lehetne másképp!

Az abszcinens orosz ember nem is igazi orosz, eleve gyanús, megbízhatatlan figura, idegenszívű, idegenlelkű, kiközösítésre érdemes. Aki nem iszik vodkát, az hazaáruló.

Most, hogy újra versfordításra adtam a fejem (Alberd Yollaka, finn levelező- és költőtársam kért meg erre), eszembe jutottak Ivan Kricsfalusij-fordításaim. Éppen tíz éve ültettem át oroszul írt költeményeiből vagy félszázat, a negyven legjobb kis könyvecskében is megjelent a szerző költségén - magam azonban nem igazán dicsekedtem ezzel a munkával és a verseket se igen népszerűsítettem sehol, bár néhányat talán megjelentettem valahol. Visszafogottságom egyik oka, hogy a fordításokat bérmunkában végeztem a szerző megbízásából, a másik pedig az, hogy jószerével átköltésekről volt szó: az orosz eredetiket eléggé gyengének találtam, a szöveghű tolmácsolások magyarul roppant szegényesnek tűntek volna, puszta önbecsülésből hozzátettem tehát majd mindegyikhez valamennyit a saját költői invenciómból - de az eredmény ennek ellenére sem becsültem túl sokra. Most azonban, hogy tíz év távlatából beleolvastam az anyagba, néhány adaptációmat egészen tűrhetőnek találtam. Például ezt:

Az ötvenedik pajzán versike (Férfiöröm Csapon) közlésével egyelőre lezártnak tekintem apró ötletből keletkezett irodalmi projektumomat. Keretében 50 kárpátaljai helységnevet foglaltam limerikbe, igyekezvén megfelelni a műforma főbb követelményeinek. Remek játék volt, és miközben próbára tette verselő-rímelő készségemet, önfeledt szórakozást is jelentett. A nyelvi és tartalmi ötletek keresése remek fejtornának bizonyult, a jónak gondolt megoldások pedig kaján  örömmel töltöttek el. Hab a tortán, hogy minden csatornán szinte kivétel nélkül pozitív visszajelzéseket kaptam. Mindössze két hölgy fejezte ki eddig határozott rosszallását, bizonyítva ezzel, hogy limerikjeim bizonyos tárdadalmi elvárásoknak maradéktalanul megfelelnek. -- A projektum leírása az összes kattintható helységnévvel: Kárpáti limerikek.

Leghosszabb novellám. Elbeszélésem. Kisregényem? Talán az mégsem, de félregényem mindenképpen, lévén Az Agnosztosz-rejtély szolgált első megjelent regényem keretjátékául, és egyes kritikusaim szerint ez a keret jobb szöveg, mint az, amit bekeretez. Hasonlóképpen gondolom én is. Amikor az Agnosztosz mondatait írtam, angyalok repdestek a szobámban, zakatolt az agyam, zúdította az ötleteket. Éreztem, hogy érdekesre sikerült. A Holmi novellapályázatán díjazott lettem vele, szép emlékű Domokos Mátyás a díjátadáson elismerő szavakkal illette, talán lebilincselő filológiai kriminek nevezte. Most pedig felkerült írói oldalam archívumába - aki még nem ismerné, annak ajánlom szíves figyelmébe. > tovább > Az Agnosztosz-rejtély További érdekességek:

Miközben a kárpátaljai helységnevekre írt limerikjeim sorából természetesen nem hagyhattam ki sem Ungvárt, sem Munkácsot, aközben írói archívumom webre vitele közben feltűnt, hogy legutóbbi kötetembe Ungvár című szonettemet felvettem, ám a Munkács címűt nem, holott utóbbi semmivel sem tűnik gyengébbnek az előbbinél. Nem igazán tudok rá magyarázatot. Egyébként mindkettőt 1999-ben írtam, és szerepeltek az UngBereg 2000 c. almanachban. Az ungvári szonett pedig nemcsak kötetbe került, hanem elhangzik a 2007-ben velem készült riportfilmben is. A munkácsi azonban mindenünnen kiszorult, így itt mostani közlésével szerzek kis elégtételt számára:

Úgy tűnik, nem lazsáltam végig az elmúlt 10 évet. Összeállítottam a 2001-2010-es időszak publikációs listáit, s magam is meglepődtem, hogy 500-nál több tételből (!) áll. Az átláthatóság kedvéért írói honlapomon évekre bontva helyeztem el kattintható linkek formájában. És még csak nem is teljes a lajstrom, jópár apróság kimaradt, no  meg hiányoznak a saját webhelyeken közzétett ilyen-olyan írások, a sokszáz blogbejegyzés vagy a most már 30-nál több limerik. Nem szerepelnek a csak a könyveimben megjelent művek (lévén a jegyzék a nyomtatott periodikákban, antológiákban és a fontosabb "idegen" webhelyeken megjelenteket veszi sorra). Hiányoznak a tv-ben és rádióban elhangzott írások is - no meg azok, amelyekről nem tudok, vagy amelynek az adatait elmulasztottam feljegyezni. Mindezeket hozzágondolva aligha lehet kétséges: egy grafománnal van dolga a kedves olvasónak... A kattintható éves listák linkjei:

2010  2009  2008  2007  2006  2005  2004  2003  2002  2001

Három olyan blogot is találtam, amelynek címe (!) vagy mottója az én aforizmám. Ami persze nem lenne baj, ha a nevemet is feltüntették volna - ezt azonban a blogok tulajdonosai elmulasztották megtenni, akad, aki még idézőjelbe sem tette. Bosszankodni persze fölösleges ilyesmin, jobb tudomásul venni, hogy elindultam a folklorizáció útján... De azért reklámot csak nem akarok csinálni az említett blogoknak, linkjüket nem, csupán a fejlécük kicsinyített mását mutatom meg:

Archívumomból

Az alábbi írást eredetileg kifejezetten nem szakmai,  ámde kifejezetten szolgálatos, sőt: egyházi orgánum számára írtam. Nem lehetett kétségem afelől, hogy a lap olvasóközönsége az irodalmat a vallásos misszió részének tekinti, mint ahogy arról sem: tőlem, kisebbségben tipródó, nyelvőrző és nemzetmentő írótól ebbéli hitük megerősítését várják. Az érezhető elvárásnak úgy igyekeztem eleget tenni, illetve eleget nem tenni, hogy sem őket érzületeikben meg ne sértsem, sem a magam nézeteit el ne hallgassam, hanem őszintén írjam le azt, amit a szerkesztőség által feladott téma - szolgálat és irodalom - okán leírni fontosnak gondolok. Hogy igyekezetem nem lett sikertelen, azt talán mutatja, hogy a bécsi székhelyű egyházi kiadvány friss számát kezébe kapva egy bukaresti szerkesztő azonnal elkérte másodközlésre az anyagot, amely így a kifejezetten liberális beállítottságú romániai magyar hetilapban is megjelent. (Az írás az interneten eddig nem volt elérhető.)

Tartalomjegyzéke sajnos nincs annak a Verstestvérek c. antológiának, amelyet a mai postával kaptam Balatonfüredről - és ez nem egyetlen furcsasága. Az előszót kétszer is elolvasva sem sikerült pontosan megértenem, miért ezek a költők és versek szerepelnek benne. Egyedül a "magyar szekció" világos: a balatonfüredi Quasimodo Költőverseny díjnyertes művei kerültek bele eredetiben, továbbá olasz és német fordításban. Azt azonban nem sikerült világossá tenni, hogy az olasz szekciót képviselő  Arpino város és a számomra ismeretlen s meg nem magyarázott Kőkönyv projektum miért ezeket a szerzőket és műveket juttatta a kötetbe, s úgyanígy homály fedi a bécsi Quasimodo Baráti Klub részlegének a mibenlétét. Végképp nem világos, mi okból szerepelnek a kötetben svéd, orosz, kínai, lengyel, japán szerzők (s miért pont ezek), az persze érdekes, hogy verseik magyar, olasz és német fordításban is olvashatók.

A jó ötletek véletlenül születnek, s kezdetben nem is feltétlenül tűnnek igazán annak. Aligha tudnám megmondani, miért és hogyan merült fel bennem, hogy limerikek írására adjam a fejem, s ez miként párosult a ötlet voltaképpeni lényegével, tudniillik hogy kárpátaljai helységneveket rímeltessek ezekben az ötsoros pikáns versekben. A műfajt persze ismertem (ha behatóan nem is tanulmányoztam), de korábban soha nem éreztem késztetést, hogy magam is írjak ilyeket. Kicsit úgy jártam, mint a haikukkal, hogy az első spontán, szinte akaratlan próbálkozás után azonnal rákaptam az ízükre. Az első pár limerik is jószerével amolyan tollpróbaként született - most meg napról napra népszerűbbé váló blog kerekedett belőlük. Aki nem ismerné, kattintson a linkre: LIMERIKEK - de ízelítőül alább is következik néhány.