Tegnap a DunaTV különleges csemegével szolgált, Arsen Anton Ostojić különös hangulatú filmjét vetítették, a Ta divna splitska noć címűt (Az a csodálatos spliti éjszaka). A horvát rendező világa egyszerre kegyetlenül durva és emelkedetten költői, brutális és mégis nagyon érzékenyen, finoman megrajzolt.

A szilveszter éjszakán Splitben játszódó történet háromszor kezdődik újra, mindhárom eseménysor ugyanarra a kulminációra fut ki: pontban éjfélkor valaki meghal. Az átejtő és áteljett kisstílű drogdílert szeretőjének a kisfia lövi le, a szerelmi csalódásában vigasztalhatatlan, és az épp most prostituálódó drogfüggő lányban örömét nem lelő színesbőrű amerikai matróz légyott helyett szájbalövi magát, a szerelmeskedésre ajzószerrel rásegítő párocska pedig a tetőre mászik fel, s a fiú onnan "száll el". Ezt az utolsó halált a rendező már nem mutatja be a maga nyersességében, a fiú mámorában azt hiszi, hogy repülni fog, és a néző sem lát mást, mint a tűzijátékos eget.

A történet három szála szépen össze van szőve, események, szereplők és helyszínek időről időre érintkeznek, miközben minden halad a maga elkerülhetetlen, végzetes útján, hogy amikor a város főterén zajló rockkoncert csúcspontján az énekes sztár (egyben a drogfőnök) visszaszámolja a másodperceket, akkor éjfélkor mindenütt bekövetkezhessen a tragédia.

A motívumok a zseniális szerkesztésnek köszönhetően túlmutatnak magukon, a konkrét helyen és időben zajló történések kiemelkednek primér közegükből, a filozófiai értelemben vett élet bonyolult kegyetlenségét példázzák. Kis csalásokból épülnek fel a nagy hazugságok, apró csínyekből lesznek a végtelen bűnök, ártatlannak látszó apróságokból  áll össze a visszavonhatatlanul hatalmas halál. Térben és időben minden ugyanabba az éhes és jóllakathatatlan, mindent elemésztő garatba torkollik, szerelmet és élvezetet, örömöt és boldogságot egyaránt ledarál a kikerülhetetlen bekövetkezés, hogy végül megmutatkozzon a csalárd módon kicsikart, droggal vagy lopott szerelemmel megszerzett mámor érvénytelensége, üressége, látszat-volta: boldogság helyet halál, átélhető öröm helyett a semmibe pöffenő színtelen petárdák.

Holnap reggel blogomban és a BárkaOnline-magazinban egyszerre indítunk vitát nyomtatás és/vagy internet témában. Elek Tibor örömömre ugyanis megválaszolta legutóbb neki címzett nyilvános levelemet, ők is felteszik mindkettőt, nálam megjelenik a válasz, a hozzászólásokat pedig kölcsönösen átvesszük egymástól. Érdemes hát ide is, oda is ellátogatni, és lehet kérem kommentelni - erről alighanem mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Bízom abban, hogy sokaknak érdemi mondanivalója is.

Amikor reflexszerűen lefújta a fekete korongról a port, a szilveszteri látogatás jutott eszébe. Egykori tanítványai jöttek el boldog újévet kívánni, teljesen váratlanul. Előzőleg kicsit már valahol felöntöttek a garatra, harsányak voltak és szertelenek, talán ez az önfeledség adta az ötletet és a bátorságot is, hogy hozzá, az elmagányosodott, elvált, leszázalékolt és nyugdíjba küldött tanárhoz bekopogtassanak szilveszter éjszakáján. Kis híján az ágyból verték ki, éppen beleunt a tévézésbe, kikapcsolta a készüléket és vetkőzni kezdett, amikor tizenegy táján erőszakosan megszólalt a csengő. Tétovázott, ajtót nyisson-e. Talán valami koldus vár alamizsnát a jókívánságokért cserébe, netán a szomszédokban csordult túl a részvét és jóakarat, és ezért szánta rá magát valamelyikük, hogy magánosan ünneplő embertársának üveg pezsgő kíséretében kívánjon sok szerencsét. Előbbi még csak-csak, de az utóbbiból nem kér, mint ahogy utcán, buszon, kocsmában is kerüli azokat, akik szánalomból közelednek hozzá, valójában önzésből, pusztán azért, hogy saját lelkiismeretük előtt szerezzenek maguknak jó pontot.

Harmadik csengetésre azonban mégis visszadugta lábát a nadrágszárba, hamarább szabadul, ha enged az erőszaknak, gondolta, eléggé elszántnak tűnik a látogató ahhoz, hogy a gombot akár félóráig nyomogassa. A bejárat felé menet szerencséjére még hátrafordult, és meglátva a reggel óta vetetlen ágyat, gyors mozdulatokkal bevágta a gyűrött ágyneműt a rekamié aljába. Nem mintha gusztusa lett volna bárkit is az előszobánál beljebb invitálni.

Titkon persze azt remélte, talán mégis Ica szánta rá magát, hogy előkelő új társaságából röpke negyedórára elszökjön, megnézze, hogyan is mulat ő nélküle, valóban egyedül tölti-e a szilvesztert vagy felhozott valami nőcskét, jobb esetben néhány ivócimborát. Hát csak hadd lássa, nincs itt senki, egész nap ember rá nem nyitotta az ajtót. A frigóban ott a behűtött pezsgő, direkt nem akarja kinyitni, legyen ő csak tökéletesen józan, ne legyen itt se nő, se haver, hadd hiányozzanak mind a válókereset indokai. Pedig igazából nem számít Ica megbánására, az ő szánalmára sem tart igényt, inkább az elhagyott férfi sértett büszkesége tartja vissza attól, amit házasságuk évei alatt egyáltalán nem vont meg magától.

Tanár úr, valami zene nincs? Ez a kérdés már kicsivel később hangzott el, és most éppen ez a pillanat idéződött fel benne, akkor is lefújta a korongról a port, tanítványai pedig nem győztek csodálkozni: nahát, valódi bakelitlemez, ilyet is csak ilyen csudamókusoknál látni, akik az összes latin közmondást tudják eredetiben. Meg is sértődhetne ezen a csudamókuson, de a kis Evelin olyan kedvesen mondta, nem volt benne bántó él, inkább furcsálló tisztelet. Még csak az kéne, hogy lefitymálják a gyűjteményét, a másfél méter Bachot, a Mozart összest.­ Ha akár csak cseppnyi gúnyt érezne a hangjukban, most feltenné a Rekviemet, hadd kotródjanak el mihamarabb, de nem akarja letörni jókedvüket, voltaképp örül nekik, még ha kicsit fel is borítják az estéjét. Abból a kellemes, picit önsajnáló rezignációból, látja, nem lesz már semmi, de bánja a fene, mulatni mégis jobb, mint elhagyatva gubbasztani. Jófajta dixit tesz fel, nem lehet neki ellenállni, minden láb egyszerre mozdul, félrehúzzák az asztalt, fal alá teszik a fotelokat, két szék kiszorul a konyhába.

Szabad, Tanár úr? Persze, hogy szabad, haha, amúgy is ő itt az egyetlen, akinek fogalma van a charlestonról. Belemelegszik a térdrázásba és lábemelgetésbe, érzi, ahogy a verejtéktől hátára ragad az ing. Na, most kell a pezsgőt kinyitni, dehogy várja meg az éjfélt.

Valami érzelmesebb blues következik, Evelin meg sem várja, hogy a koccintás után letegye a poharát, átkarolja, és már ringatja is a ritmusra. Most kellene Icának rajtaütnie, kezében a pia, arca egy harminc évvel fiatalabb csajocska nyakában, látja, bíró úr, ugye igazam volt.

Persze a kocsmában kötött ki. Bármilyen jól is érezték magukat a tanítványai, éjfélre már a nagy iskolai buliban kellett lenniük, hívták őt is, na még csak az kellene, az elhagyatott, elvált, leszázalékolt és nyugdíjazott tanerő megjelenik dicsősége és csúfos bukása helyszínén. Jó lesz neki a kocsma, megiszik egy pohárkával, koccint a hasonsorsú cimborákkal, Tóni amúgy is zokon vette, hogy nem akarja vele köszönteni az újévet.

Legjobb barátja mindenben kicsivel előtte járt és mindenben kicsit mélyebbre süllyedt. Vagy csak alaposabban mártózott meg? Elszántabban merült alá? Tóni nemcsak elvált, de lakását is elvesztette, nemcsak piált, de idültté küzdötte magát, nemcsak leszázalékolták, de "kivették a torkát”. Az ital gond nélkül lemegy rajta, de beszélni nem tud vele, az érthetetlen hangok a hasából jönnek. Még szerencse, hogy törzshelyén mindenki pontosan ismeri a repertoárját, szavajárását, az összes mondókáját és sztoriját, azt, hogy milyen zseniális találmányai és újításai voltak gépészmérnökként, de a hülye igazgató nem vette komolyan, így a japcsik megcsinálták hamarább, hogy mit tart arról a cafkáról, aki vagyonából kiforgatta, és persze szóról szóra ismerik az Ady-verset is, amelyet közvetlenül azelőtt szokott volt elszavalni, mielőtt feje a pultra koppanna.

Nagyon szerette Tóni versmondását, úgy találta, a költő ősereje ezen a delírium közeli interpretáción maradéktalanul átjön, soha sehol nem ömölhetne szét igazabbul "Boros, bolond szívemnek vére”, és igencsak sajnálta, hogy barátja torka többé nem képes a lélek mélyéről felbugyborékoló érzelmeket érthető szavakká formálni.

Ezt az elmaradt élményt szerette volna pótolni, amikor újév másnapján lefújta a port a nagy előadóművész lemezéről, hogy meghallgassa azt a bizonyos verset. A színészkirály azonban affektált, tele volt csináltsággal, manírral, túljátszott átéléssel. Pokolba az ilyen művészettel, lökte félre a korongot, visszatette az elöl hagyott dixit, és megpróbálta felidézni, hogyan is szólt tegnap "A fekete zongora” a kocsmában, közvetlenül a kivett torkú barát hasából.

__________
megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. jan. 06.

honlapoptimalizálás - seo

Évi felkérésére. Egy újabb MÉM-játék... Gyerekek, azért ebből nem csinálunk ám rendszert! Az elsőnek örültem, a másodikat, ha ki is forgatva és csak részben is, de teljesítem, ám a harmadikra nemet fogok mondani. Én szóltam!

Nos. Életem 5 eltitkolt epizódjáról szívesebben vallottam, az olyan jópofa dolog volt, valóban inkább csak játék, ez már kevésbé az, így bármiféle sikerlista helyett inkább felsorolom azt az 5 indokot, hogy miért nem válaszolok érdemben.

1) Az öt sikertől már egyenes út vezet az 5 kedvenc ételed vagy 5 legjobb éjszakád felé, és én ilyen bulvársajtós kérdésekre nem szoktam válaszolni, így nálam ez a lánc most megszakad.

2) Tíz éve tartó folyamatos naplóírásommal én már kirakatba tettem az életemet, folyamatukban  és bonyolultságukban érzékeltetett dolgokat nem tartok szükségesnek száraz tömörséggel, leegyszerűsítve megvallani.

3) Amit legnagyobb sikereimnek tarhatok, azok egyfelől magánéleti, családi, szülői, párkapcsolati örömök, elégedettségek, ezekről nem tudok és nem is akarok programszerűen beszámolni; mint ahogy felszólításra szerelmet sem vallanék soha.

4) Másfelől a sikernek vallható egyéb pontok meg inkább szakmaiak, azokat, ha fontosak, időben rögzíteni szoktam, most miért listáznám ki őket kampányszerűen?

5) Amit pedig életem folyamatában, annak egészében fontos momentumoknak gondolok, azok voltaképpen nem sikerek, hanem inkább kudarcok, ezek együttesen tettek azzá, ami vagyok. Azt szoktam mondani, hogy kudarcaim sorozatából építettem fel a magam sikertörténetét. Ezt az összetettséget pontokba szedni nem tudom, ha valaki utána akar járni, talán benne van könyveimben, írásaimban.

Rég játszottunk, nem? Megszokhattátok, hogy blogíróként időről időre előállok jó és kevésbé jó játékötletekkel, feladványokkal. Mióta eszemet tudom, mindig játszottam és játszítottam, és ezt a jó/rossz szokásomat a neten sem adtam fel. Először volt, ugye az identifikció, ígérem, hogy ez is folytatódni fog, aztán pécsi szereplésem apropóján zaklattalak titeket feladványaimmal, no és itt volt a pillangószív-őrület is.

Itt még nem számoltam be arról, hogy Csönge az ünnepekre hazaérkezve bejelentette, Szilveszterre nem megy semmilyen buliba és ő sem rendez ilyesmit, ellenben néhány barátját-barátnőjét meghívná beszélgetni, társasjátékokat játszani. Ötlete annyira szimpatikus volt nekem, hogy elvállaltam, egy óra hosszat elszórakoztatom a társaságot. Két "műsorral" készültem, bemutattam hajdani legjobb kártyatrükkjeimet és 3 feladványt vezettem elő. Utóbbiakat képernyőn, prezentáció formájában.

Az órából majdnem kettő lett, a fiatalok jól szórakoztak, a győztes kapott ajándékot. Csönge szerint a társaságában nagy csodálatra lettem érdemesítve. Már megérte! (De, mitagadás, én is élveztem a dolgot.)

Arra gondoltam, hogy nektek is megmutatnám ezt a három feladványt. Ebből egyet magam is mástól láttam (ez lesz az első), szerintem az egyik legszellemesebb ilyen típusú fejtörő. A másodikat és harmadikat magam találtam ki; talán nem is rosszak. Élvezetes kísérőszövegeimet és szellemem sziporkáit persze nélkülöznötök kell, kicsit így szárazabb a játék, de hátha így is tetszeni fog néhányatoknak. Hogy pillanatokon belül meg is fejtitek, abban nincs kétségem; de hát erre valók a feladványok.

*

Ebben a bevezető posztban még nincsen feladvány, de megmutatom, mivel igyekeztem egy kis hangulatot teremteni és a csavaros gondolkodásra előkészíteni a szilveszteri tinédzsertársaságot.

Bemelegítésként elmondtam azt a történetet, amelyről fogalmam sincs, hogy igaz-e (de szeretem mesélni), és akár megtörtént, akár nem, elég szellemes.

A történet szerint a rendszerváltás hajnalán, amikor Magyarországon megjelentek a nagy multik, így a

Levél Elek Tibor főszerkesztőnek
Bárka, Békéscsaba + BárkaOnline - világháló

Az internet le van szarva. Ezt a sommás véleményt te fogalmaztad meg, kedves Tibor barátom, néhány éve egy beszélgetésünk során. Talán akkor is épp arról győzködtelek, hogy a nyomtatott megjelenés mellett a web nyilvánosságáról ma már nem lehet lemondania egy folyóiratnak, te azonban akkor még egyértelműen azt vallottad, az irodalomnak papíron a helye. Ami a könyveken, lapokon kívül történik, az követhetetlen és nagyrészt érdektelen. Legalábbis számodra.

Ez a vélemény tisztelhető, épp csak tarthatatlan. Bölcs ember lévén erre magad is rájöttél. Amikor legutóbb Hévízen találkoztunk, már megmosolyogtad korábbi kijelentésedet, és elújságoltad, hogy a Bárka rövidesen valódi honlappal fog jelentkezni, s ebben szerepe lesz a társaságodban lévő, általunk akkor megismert fiatal munkatársatoknak, Szabó Tibornak.

Ennek már akkor nagyon megörültem. Egyik nagy bánatom, hogy nem minden magyar irodalmi orgánum érhető el a neten naprakészen, a legjobbak közül is egyeseknek egyáltalán nincs online megjelenésük (pl. az Alföld), mások elég nagy késéssel teszik fel anyagaikat (pl. a Holmi), több is akad, amelynek a formája alkalmatlan: ilyen volt a Bárka, amely csak a nehézkes .pdf-formátumban volt elérhető a neten.

Látom, a Bárka most váltott. Mint jelzitek, nemcsak hogy a folyóiratszámok teljes anyaga kerül majd fel honlapotokra (ahogy elnézem, nem túl sebesen...), hanem online magazinként kívántok működni, közreadtok friss híreket, helyet adtok munkatársaitok és meghívott vendégeitek másutt meg nem jelenő írásainak, közöltök előzeteseket, interjúkat és egy üzenőfalat is beüzemeltetek. Mindez - biztosítod az olvasót bevezető szövegedben - a folyóirat korábbi célkitűzéseinek, értékrendjének, szándékainak megfelelően történik, az internetes magazin ebben az olvasatban nem több, mint ezen törekvések "megvalósításának egy, a kor követelményeivel is számoló, újabb eszköze".

Szerintem azonban több. Az internet az a közeg, az az eszköz, amely intenzíven visszahat a tartalomra, új kontextusba helyez minden szöveget, módosítja alkotó és befogadó viszonyát. Ettől ugyan ideig-óráig szintén el lehet zárkózni, ahogyan a webes megjelenéstől is, ám az internet világnyilvánossága előtt igenis módosulhatnak egyes hangsúlyok, gesztusok, érvényesülhetnek korábban ismeretlen visszacsatolások.

"Azért hoztuk létre a Bárka internetes ablakát, hogy olyan tartalmakat is megoszthassunk olvasóinkkal, amelyeket a lapban megjeleníteni (a hely korlátozottsága vagy a nyomdai átfutás ideje miatt) nehéz lenne, s hogy szerzőinknek még nagyobb nyilvánosságot biztosítsunk. Nem kell tőlünk tartani, nem akarunk egyetlen már létező irodalmi portállal sem versenyezni, nem törekszünk senkinek sem a helyére, nem akarunk senkit, sehonnan kiszorítani, s egyébként is úgy hisszük, hogy nagy az Úristen internetes óceánja, elférünk rajta mindannyian." - írod, Tibor barátom, igen szimpatikusan, majd, hogy saját korábbi véleményedet mégse hazudtold meg teljesen, hozzáteszed: "Az online magazin azonban csak kiegészíti, gazdagítja folyóiratunkat és kapcsolatrendszerét – nem helyettesítheti. Egy irodalmi folyóirat hosszabb anyagait továbbra sem érdemes a számítógép monitorjáról olvasni. A papír az igazi."

Nos, kedves Tibor, ebben egyáltalán nem értünk egyet. Ha az asztalom sarkán ott a friss Bárka, és a neten is fent van a teljes anyag, akkor én ma már novellát, tanulmányt is szívesebben olvasok, kényelmesen hátradőlve, a monitorról. Egyszerűen azért, mert alkalmasabb, mert kedvemre méretezhetem az oldalt és a betűket, beállíthatom a fényességet és a kontrasztot, bármikor kicsíphetek az írásból rövidebb vagy hosszabb idézetet (a papírról kézzel kellene átmásolnom), sőt, a teljes szöveget is lementhetem magamnak, elküldhetem emailban barátaimnak, vagy az is elég, ha megadom a linket, egy kattintás, és máris olvashatja Stockholmban vagy Melbourne-ben. Ezen belül kereshetek szavakra a szövegben, sőt, amint bekerülnek anyagaitok a Google vagy más keresők archívumába, egy-egy szerző nevére vagy fogalomra keresve naponta tucatjával találhatnak rá publikációitokra az érdeklődők.

Grecsó Krisztián, Elek Tibor

Megládd, ha kicsit is odafigyeltek a honlapotok karbantartására, gazdagítására, akkor 10×, 100×, 1000× annyian fogják olvasni egy adott időszak alatt, mint az aránylag kis példányszámú kéthavi nyomtatott folyóiratot. Nem tartom kizártnak, hogy csak ennek az én cikkemnek a hatására, az én linkemről átlépve több látogatótok lesz két hónap alatt, mint amennyi az új számotok példányszáma. Hidd el: a tágasságnak és a nyilvánosságnak egy olyan ablakát nyitottátok meg webmagazinotokkal, amely megsokszorozza ismertségeteket, elérhetőségeteket.

Ehhez pedig csak gratulálhatok! (Azzal a halk megjegyzéssel, hogy a nyomtatott Bárka tiszteletpéldányait azért  csak küldjétek, legyetek szívesek, továbbra is a címemre.)

Mindannyiotokat ölellek.
-bdk

__________
Kalcsolódó link: Bárka Online

Még újév éjszakáján véget ért az első magyar keresőoptimalizáló verseny (ez volt az a bizonyos pillangószív-őrület). Hivatalos eredményhirdetését a kiíró tette közzé blogjában. Én tökéletesen meg vagyok a saját eredményemmel elégedve. Eredeti célkitűzésem annyi volt, hogy az első húszban benne legyek, ehhez képest az első 10-ben három hely is az enyém: az 5., a 9. és a 10. Közel kétmillió Google-találat mellett. A versenyt El Lobo - A farkas nyerte meg, nagy megelégedésemre. Ezúton is gratulálok neki!

A következő SEO-versenybe, holott ezúttal már szép díjakat is lehet nyerni, sokkal kisebb lelkesedéssel szálltam be, de azért egy kísérletet ez is megér nekem, lássuk, a LINKFELHŐ szóra keresve milyen helyezést érnek el oldalaim március 1-re. (Érdekes módon itt sem linkfelhő-versenyoldalam szerepel a legjobb helyen, hanem egy tv2-blogos, teljesen értéktelennek tűnő  posztom, lásd: linkfelhő. Ez most épp a 10.)

*

Ha az egészségi állapotom nem lenne az általam került témák egyike, akkor most, az elmúlt napok (évvége-évkezdés) fontosabb eseményeinek a számbavétele során erről is írnom kellene, de nem teszem. Mint többször elmondtam: nem azért, mintha tabu lenne, hanem azért, mert egyfelől nem érdekel eléggé, másfelől tudatos elhatározással igyekszem ilyesmivel csupán annyit foglalkozni, amennyit feltétlenül szükséges. Utoljára bő 3 éve írtam meg csonttörésem történetét, még a régi rendszerű UngPartyn (Webcsont beforr; kezdd alulról), azóta nem igazán részleteztem efféle dolgokat. Bőven elég, hogy vannak, igazán nem érdemesek arra, hogy meg is énekeljem őket. Így most is csak annyit, hogy Évának a születésnapján sikerült igazi meglepetéssel szolgálnom: szépen elájultam a karjában. Előzmény: magas vérnyomás és csillapító gyógyszer bevétele. Következmény: azóta nem igazán engedem mérni a vérnyomásomat és nem szedek gyógyszert. Viszont Éva főz nekem gyógyteákat és kisebb konfliktusok után ezeket most már meg is iszom.

És hogy azért ne legyen december 29-ének olyan rossz a mérlege, egy helyi irodalmi díjat is kaptam aznap.

*

Az évzárással-évkezdéssel együtt járó rossz hangulatom és alább hagyó munkakedvem lassan talán múlóban van. Ma például novellát írtam, és ez igencsak jót tesz a kedélyállapotomnak. Nem különben, hogy a Blogarléc elnyerte sokak tetszését, és várhatóan a nézettsége ma meghaladja a 100 egyéni látogatót.

Be kell vallanom, nem vagyok Petőfi-fan. Ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el a mi Sándorunk zsenialitását (egyes dolgokban), vagy vitatni merném meghatározó jelentőségét nemcsak a magyar irodalom, hanem "a magyar népszellem" kialakulásában. Sőt, elfogadom, hogy hatása a nemzeti műveltségre nézve inkább pozitív, mint negatív.

Bajom voltaképp nem is vele van, nem is a verseivel, még csak nem is az alakját övező sokrétű mítosszal. Hanem azzal, hogy a magyar irodalommal csak egy bizonyos szinten élők számára Petőfi gátló tényezőként működik. Magyarán: a magukat műveltnek, irodalomértőnek tekintő olvasók egy széles rétege számára Petőfivel "véget ér a költészet".

Faramuci helyzet, amikor egy modern verset bő másfél századdal nemzeti költőnk halála után még ma is rá hivatkozva utasít el az olvasók sokasága. Ennél már csak az nyomasztóbb, hogy tíz verselni kezdő tinédzser közül 9 Petőfi-epigonnak indul, az általa felépített fogalmi rendszernél, képi világnál tovább lépni nem képes. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy a lángoszlopság és a néppel való tűzönvízeniség szajkózása és számonkérése milyen gátakat állít az individuuális irodalmi felfogást követők számára.

Mindehhez sietve azt is hozzá kell tennem, hogy Petőfi munkássága sokrétűbb, semmint a leegyszerűsítő értelmezések mutatni szeretnék, ki lehet belőle mást is olvasni, nem csupán a harcos plebejusságot és a nép hangjának poézissá emelését. A probléma pedig régóta ismert, a magyar irodalom egyik állandó gumicsontja.

Mindezt most azért írtam le, mert a Pefőfi Rádió ma egész délután és este névadója előtt tiszteleg, jó és kevésbé jó interpretációk követik egymást végtelen egymásutánban, szerencsére eléggé változatosan, játékokkal, sok zenei betéttel, beszélgetésekkel. Több részletben felolvasásra kerül A helység kalapácsa teljes szövege, ezúttal Trill Zsolt előadásában. A rádió honlapján - tévesen - beregszászi születésűnek nevezik, holott Zsolt Sárosorosziban született, ezt nagyjából minden róló szóló cikkben, vele készült interjúban olvashatni, pl. itt is.

És hogy akkor valami szokatlant (de közel sem ismeretlent) is ajánljak:

Szeptember végén - reggae ritmusban (letöltés jobb egérgombbal).