Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepen, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mintKülön az irodalomról
- egy hosszú beszélgetés, folytatásokban - V. rész -
előzmény: Egyfajta aranykor
– Ezt a kis előreugrást leszámítva az időrendben most ott tartunk, hogy Ön megszakította egyetemi tanulmányait és munkaviszonyát. Úgy döntött, hogy életét az irodalomnak szenteli. Ezek szerint ekkor határozta el, hogy író lesz?
– Nem, ez sem volt ilyen egyszerű (és akkor most beszélek „külön az irodalomról”). Egyáltalán nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Hogy megint szerelmi hasonlattal éljek: mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.
– Ez mikor következett be?
– A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.
– Fokozatosságot említett. Elmondaná, mivel kezdődött ez a folyamat, hogyan csúcsosodott ki, és milyen következményekkel járt?
– Talán úgy indult, hogy első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit, említettem korábban, a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúltak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem, semmit nem tudtam. Ellenben itt ismerkedtem meg több későbbi pályatársammal, barátommal, sőt, azzal a későbbi szerelmemmel (első Éva) is, azokkal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.
Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...
Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.
Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával (második Éva) kialakuló sorszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.
És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő.
Ha korábban azt említettem, hogy fájdalmas szembesülések, talán kisebb válságok árán jutottam el bizonyos szemléletváltáshoz, akkor ezek éppen erre az időszakra estek. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy iropdalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.
Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepen, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.
– Nem volt ez naiv elképzelés? „Tombolt” a szovjet rendszer, nem lazulni, inkább megmerevedni látszott az kommunista ideológia. Mire számíthatott?
– Nos, kívülről annak tűnhet. Belülről azonban mutatkoztak bizonyos lehetőségek. Ezek közül legelsőnek a József Attila Irodalmi Stúdió átalakítása adódott. Mint mondtam, ez amolyan kézi vezérlésű ifjúsági pártértelmiségi tollforgató segédcsapatként alakult meg, ám az évek során kinőtt ebből a szerepéből. Az akkori viszonyokhoz képest figyelemre méltó alkotói fejlődésen estek át az egykori fiatalok, a kollektív antológiák mellett megjelengettek az első önálló kötetek, néhányunknak egyfajta „rangja” kezdett lenni irodalmi berkekben. Ezzel összhangban kialakult az ambíciónk a markánsabb megmutatkozásra, szerettük volna magunk szervezni összejöveteleinket, azokon a minket érdeklő témákat megvitatni, s lapban való megjelenésünket a magunk szája íze szerint alakítani. (Mindezek akkor a szerkesztőség pártmegbízást teljesítő egy-két munkatársának a feladatkörébe tartoztak.)
[Itt szakad félbe az akkor közzétett 2003-as interjú, amelynek első 4 részét 2004-ben javítva újraközöltem. Az ötödiket már a folytatással együtt akartam, nem fenti látható csonkaságában, de a 2004-es levélbeni, sűrűn váltott e-mailekből összeállítandó folytatás feldolgozatlan és így publikálatlan maradt; meglehet, egy vagy két részt még összeállítok akkori válaszaimból. De ezt senki ne tekintse konkrét fenyegetésnek - 2008.]
előzmény:
