Igencsak élvezem mindkettőt. Amióta felfedeztem, milyen remek játéklehetőségek nyílnak a neten arra, hogy hús-vér emberekkel mérkőzzek (gép ellen játszani soha nem éreztem gusztust), végre újra hódolhatok évtizedekig nagyrészt szüneteltetett játékszenvedélyemnek. Huszonéves koromban voltak az utolsó évek, amikor mind az alkalom, mind a partnerek, mind az erre szánható idő együtt volt ahhoz, hogy hosszú sakk-csatákat vívjak. Az utóbbi évtizedeimben idő, partner és részben az igazi szándék is hiányzott ahhoz, hogy rendszeresen üzzek bármilyen játékot. Hát talán most bepótolom: napi több partiban mérkőzök meg új és új, illetve gyakran már visszatérő, állandó ellenfeleimmel.
Sakkozni persze inkább csak szeretek, semmint tudok. Elméletet soha nem tanultam, a megnyitásokat nem ismerem, klasszikus partikat soha nem tanulmányoztam, nincsenek a fejemben kész megoldások; mindig is inkább intuitív és improvizáló játékos voltam. Amit tudok, azt másoktól lestem el a gyakorlatban, így a rutinom és talán nem teljesen lebecsülendő kombináló készségem segít hozzá ahhoz, hogy tűrhetően játszom, a sakk.hu mezőnyében például az erősebbek közé tartozom. (Besorolásom hol "haladó", hol "szaki", bár néha visszcsúszom és "középmezőnyös" leszek.) Élvezem a különböző stílusban játszó, más-más stratégiákat követő játékosokkal való összecsapásokat, egy-egy izgalmas, fordulatos parti akkor is gyönyörködtet, ha végül én vesztek. Az igazi persze az, amikor nekem sikerül egy-egy szép mattot adnom, mint például:
Nagyon érdekes az is, ha más helyről, a civil életből, az irodalomból vagy a blogszférából ismerős partnerekkel akadok össze. Mindháromra volt példa. (Menet közben csetelhetnek a játékosok egymással vagy közösen is az "előszobában".)
A sok öröm és pozitív élmény mellett van azonban egy szomorú tapasztalatom is. A sakkozókról mindig azt gondoltam, hogy udvarias, művelt és sportszerűen viselkedő emberek. Bár ezt a véleményemet nem hagyom megingatni, az adott rendszerben mégis igen gyakran összeakadok trágárkodó, durva beszólásokkal élő, vesztett partik esetében ocsmány módon szitkozódó, sportszerűtlenül viselkedő játékosokkal. Én az anyázást, köcsögözést teljesen idegennek érzem a sakk szellemétől és nagyon nehezen tudom megemészteni, amikor például kiváló tudású játékosok viselkednek arrogáns bunkóként.
A go területén szerzett tapasztalataimról már írtam korábban. Lassan ebben sem számítok teljesen kezdőnek. Bár néha japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereséget, azért időnként már fel-feljutok a középmezőnyig, ha megkapaszkodnom itt még nem is sikerül. Egyre inkább átlátom a játék szépségeit, mélységét és a sakkénál semmivel sem kisebb bonyolultságát. Kicsit talán úgy viszonyul a sakk a góhoz, mint a vers a prózához: előbbiben a kötött forma az, ami nehézséget okoz - ugyanakkor bele is lehet kapaszkodni. Az utóbbi szabadabb áradást enged a fantáziának, ez a szépsége és nehézsége is. Merthogy az ellenfél fantáziája, bizony, gyakran messzebbre szárnyal.
Egy nehezen kiküzdött győzelmem