Zavarba kerülök mindannyiszor, ahányszor egy-egy új ismerős rákérdez, mi is kényszerített tolószékbe. Akik hosszabb ideje ismernek, nemcsak ezt nem firtatják, hanem még csak az állapotom felől se igen érdeklődnek, mert tudják, mindig is hiába pedzegették a témát. Legtöbbször egy „Köszönöm, romlik”-kal veszem elejét a további kérdéseknek, s ha együttérzésen kapom őket, akkor szomorúan hozzáteszem: „Sajnos az utóbbi időben már 10 másodperc fölött futom a sík százat”. A rutinos, mélyebbre hatolni nem vágyó „Hogy vagy”-ra meg éppenséggel azt szoktam válaszolni, hogy „pompázatosan” vagy „szenzációsan”. Akikkel bizalmasabb viszonyban vagyok, legrosszabb esetben is csak a „középfaszályosan” állapothatározót kapják. Hogy én ramatyul, rosszul, vacakul lennék, azt tőlem nem hallani, gyengeségemre, fáradtságomra sem panaszkodom soha  – már csak azért sem, mert illőnek tartom, hogy a magam választotta pózhoz méltóan viselkedjem. (Kifelé ezt mutatom. Hogy az egyensúly azért meglegyen, Évának néha a másik végletet játszom, neki végelgyengülök, haldoklom, és csupán merő jóindulatból vagyok még életben. E két szélsőséggel kicsit úgy vagyok, mint a skót a kávéval: két cukorral szereti, de soha nem issza így – otthon eggyel, vendégségben hárommal…)

Amikor utoljára néztem, Ungvár részletes térképe még nem volt fent a Google Maps rendszerében (mint ahogy Beregszászé mai napig nincs), most örömmel tapasztalom, hogy felkerült, megvan a mi kis zsákutcánk és a házunk, a 8-as szám is be van jelölve (tessék nagyítani!). Ungvár műholdképe továbbra is reménytelen: a központot négy éve felhő takarja...

"Egészen mulatságos, hogy az olaszok sem tudják kiejteni a nevemet..." - Ezt a képeslapot Firenzében vette, Siennában írta és Rómában adta fel. Tegnap pedig már Prágából küldött emailt. Majd minden indulását és érkezését SMS-ben tudatta, háromszor bejelentkezett cseten és párszor mi hívtuk fel telefonon. Ha már megint nekivágott a nagyvilágnak, legalább napi pontossággal követhessük az útját. Igaz, ehhez már itthon adott segítséget: részletesen leírta, melyik nap hová érkeznek (Velence, Verona, Firenze, Siena, Róma, Prága, Budapest) és azt is, hogy várhatólag hol éjszakáznak: legtöbbször egy kölcsönvendég-hálózat tagjainál, ingyen - Firenzében péládul közvetlenül a Dóm mögött; látszik a képen ház, majd megmutatja, írja. Mi meg itthon izgulunk és örvendezünk felváltva. Utóbbi szerencsére elnyomja az előbbit: mindig is úgy éreztük, kicsit helyettünk is utazik. De azért már nagyon várjuk haza!

Díjak és jelölések ide vagy oda - Mundruczó Kornél  sokak által nagyra értékelt munkája, a Delta (tegnap megnéztük) eléggé csapnivaló. Ugyanakkor szép is, mert gyönyörű a remekül fényképezett táj, és kétség kívül vizuális élményt szereznek a megkomponált lírai beállítások. Ez azonban kevés a jó filmhez: a kissé bizarr (szerelmi) történet sehogyan sem nyeri el hitelességét.

Megy a Literán a Másik városom c. nyári sorozat, amelyben a portál szerzői - írók, költők - egy-egy általuk kedvelt városról vallanak, közreadva személyes élményeiket. Most került sor Éva vallomására. Szimeizről ír, a Jalta-környéki krími kisvárosról (ahova egyébként legalább száz levelet írtam neki...)

Uborkaszezon van, nem csoda, hogy az idegen nyelvű sajtó nyomán a magyar portálokat is bejárta tegnap a hír: 21 éves fiatalember halálát okozta egy fehérorosz városka Lenin-szobra. A címek hangzatosak: Gyilkolt Lenin, Lesújtott Lenin keze, Lenin még kísért - ölt a szobor stb. Holott az eredeti történet ismeretében aligha kétséges: a részeg áldozat maga kereste a bajt, amikor egy végigivott éjszaka után hajnalban felmászott az 5-6 méter magas emlékműre azért, hogy karján lóbálózva lefényképeztesse magát. Az hírforrások állításai némileg ellentmondóak (beleértve az orosz nyelvűeket is), olvashatunk olyat, hogy a monumentum gipszből volt, de olyat is, hogy vasbetonból. A lényeg, hogy  a szobor "összeomlott" vagy "darabokra tört" vagy "ledőlt" - egyik sem teljesen igaz, mint ahogy az sem, hogy az áldozatot agyonnyomta volna, vagy alatta lelte volna halálát (ilyeneket is olvashatni), de az sem, hogy az esés következtében zúzta volna magát halálra. Feltűnt az is, hogy a portálok többsége vagy egyáltalán nem közöl fotót, vagy ha mégis, az egy felemelt karú Lenint ábrázol - de mivel minden szájton más a kép, sejthető, hogy egyik sem az eredeti helyszínen készült. Hosszas keresgélés után (uborkaszezon van!), sikerült megtalálnom a nagyjából pontosnak vélhető (részletes), a helyi rendőrség illetékesei által összefoglalt történetet - és a szoborról a baleset után készült fotót is.

Nem vérrokon, mégis elég közeli: egyetlen elsőfokú unokatestvérem féltestvére. Mark Tokarnak hívják, Lembergben (Lviv) él és - mint számomra váratlanul kiderült - az ukrajnai free jazz nemzetközileg is elismert kulcsfigurája. (Tavagy meghalt Pali bátyám első házasságából született lányával soha nem álltunk közeli kapcsolatban, épp hogy ismertük egymást, 2-3 évente találkoztunk akkor is, amikor Lembergben élt az anyjával, s azóta is, hogy Izraelbe költözött zsidó férjét követve. Érdekes módon épp a haláleset, a temetés hozott bennünket közelebb egymáshoz, minapi látogatásakor került először szóba, hogy az anyja második házasságából  született féltestvére jegyzett zenész.) Márknak saját kvintettje van, ezen kívül számos nemzetközi formációban szerepel állandó tagként, német, lengyel, litván, amerikai kollégákkal játszik és turnézik Európa-szerte, CD-i jelentek meg, egy ukrán-lengyel jazz-fesztiválmak pedig éppenséggel fő embere. Leginkább a nekem is oly kedves műfajban, a free jazzben produkálja magát, így: