Utoljára harminc évvel ezelőtt volt tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről  – nem csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam, rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam, hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk, ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre, zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).

Egymás után három igen fontosnak gondolt versemrhez értem írói honlapom gyarapításában. Most a Halott madárral c. válogatott kötetem anyagában lépdelek, így időrendben kerülnek elém a több mint 30 évvel ezelőtt keletkezett írások. Ebből a távolságból nézve úgy tetszik, az 1978 első erőteljes hangutések után 1979-ben történt az igazi magamratalálás. Meglehet, a Vihar az első valódi költeményem (a történetét már megírtam korábban), a két következő pedig nem csupán önmagában, hanem mint "programadó" versek is fontosak: a Miért?-gyászban vállaltam fel az apaitól eltérő, azzal ellentétes szellemi örökséget, a Fikciók felé meg éppenséggel a realizmussal való szakításom dokumentuma is lehetne. E három vers, azt hiszem, valamelyest kijelölte további pályámat. (Aki nem szeretne a linkek nyomába eredni, azoknak ide is feltettem a három szöveget:)

Amikor kései kamasz koromban az avantgard irányzatokkal kacérkodtam, akkor feltaláltam a dadaista dadogást. Az első így leírt szövegem talán ez volt:

Dadogva vagyok kénytelen telenevetni
ínyenc enciklopédiátokat. Katalógusok sokasága ágazik ikrázva, rázdvátri.

Ez a magam-kreálta alkotásmód valamelyest a dadaista automatikus versírásra hasonlított, azzal a lényeges különbséggel, hogy egy szigorú szabály súlyosbította a spontaneitást: minden következő szó elejének meg kellett ismételnie az előző szó végét minél több (de legalább egy) betű erejéig. A  va-va, k-k, telen-telen, i-i, enc-enc, kat-kat, sok-sok, ága-ága, ik-ik, rázva-rázdvá ismétlődések, mint egyfajta dadogás, a fenti példán jól láthatók.

Ha nem is úgy, mint a Fidesz a nemzeti Magyarországét, de én is múltat építgetek mostanában: a sajátomat. Írói weboldalamra igyekszem összegyűjteni mindazt, ami még előkaparható archívumomból. Digitális korszakom kezdete (1996) óta szinte minden saját munkám megvan (ha nem is a leghasználhatóbb formátumban), de a korábbi évek, évtizedek anyaga meglehetősen hiányos (a valóban fontos írásaim szerencsére könyvekbe kerültek). Ennél is rosszabb a helyzet a könyveimről írt recenziók, ismertetések terén: itt bizony igen hiányos a gyűjteményem, csak az utóbbi években (főleg, mióta digitálisan elérhetőek) őrzöm meg őket. Most mégis előkerült a munkámról valaha írt legnegatívabb kritika, fel is tettem rögvest a megfelelő helyre. Itt olvasható:

Nem tudta eldönteni, mi az elviselhetetlenebb: a fájdalom, ahogy a deszka szálkái a bőrébe fúródnak, vagy a tehetetlen kiszolgáltatottság, ahogy bénultan és meztelenül fekszik a gyalulatlan deszkán, képtelenül arra, hogy akár a fájó szúrásokat, akár a maga kiszolgáltatottságát bárkinek is felpanaszolja, ha nem is az alkalmi hordágy két végét megragadó és őt a magasba emelő fiatalembereknek, akik  láthatóan a javát akarják, akkor legalább a feje fölött komoran kéklő égben lakozó Jóistennek, aki cinkos módon, jóváhagyólag eltűri ezt a gyalázatot: miért is avatkozna be utólag, ha előzőleg beavatkozni nem tartotta szükségesnek.

Talán első olyan "igazi" képversem, amelyen betűsorokat úgy igyekeztem egybekomponálni fényképrészletekkel,  hogy az összhatás egyszerre legyen vizuális és verbális. A fotót árnyalatok nélkülivé kontrasztosítottam és csak egyes részleteit használtam fel, a betűkkel és szavakkal pedig úgy operáltam, hogy a kép szerves elemeivé váljanak, s az egésznek együtt legyen valamiféle kellemes folthatása és vonalritmusa. Mindeközben pedig olvasható is legyen a képvers, a képi élmény és a verbális jelentés szerves egészbe forrva érvényesüljön. Hát így sikerült... Az 1980-as években készült munkám később egy ungvári kiállításon is szerepelt  11 másikkal együtt (Vereczkey Béla rendezte a Galéria Kávézóban), minekutána mind a 12 darabot ellopát a raktárból (ma csak az eredeti fénymásolataival rendelkezem). A képet kétszeresen is  (változtatással és anélkül) felhasználtam 1993-as kötetem borítótervéhez, imígyen: