- Interjú Berniczky Évával -

Első regénye, a Méhe nélkül a bába 2007-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Az írásaira a kritikától olyan jelzőket kapott, mint "szexista", "mágikus realista", illetve hogy "női irodalom". Férjével Kárpátalján él.

Úgy tűnik, a nemrégiben vitézzé avatott Dupka György névjegyén volt még egy kis hely, ezért ő lett a kicsit furcsa nevű és most felavatott beregszászi Európa-Magyar Házban székelő  Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója. Gratulálunk. Annak is, aki kinevezte.

A közmondás szerint akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni. De mi a helyzet akkor, ha magukon a háziakon ütközik ki a kötél-komplexus, és ők hozzák szóba a kötél általi fenyegetést akkor is, ha az teljesen indokolatlan? Illetve hát talán igazságosabb úgy fogalmazni, hogy az egyszer már megégett ember nemcsak a tűztől, hanem a füsttől is fél – ugyan mi mással lehetne magyarázni a mostani esetet, melynek során az ukrán főváros lakosai sajátos bűnbakot találtak maguknak.

Kolos a barátaival és gólyatáborozó elsőéves egyetemistákkal töltötte a hétvégét Lumsoriban (Rónafüreden), ott készültek az alábbi fotók (Seremet Sándor felvételei), többek között a Partizán (azelőtt Vörös partizán) (!) nevű vízesésről.

A József Attila-díjas költő esszékötetét olvasva egyre erősebben visszhangzott bennem József Attila egyik verscíme: Érted haragszom, nem ellened. A szerző az utóbbi években többek között arról vált ismertté, hogy – amint ő maga fogalmaz – kiírta magát a kárpátaljai magyar irodalomból. Ez a három fogalom, a kárpátaljaiság, a magyarság és az irodalom, valamint ezek tetszőleges kombinációi alkotják a válogatott tanulmányokat tartalmazó, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány (EÖKK) gondozásában megjelent kötet témáit.

Majd mindig erre tartok hazafelé, pedig választhatnám a menedékesebb párhuzamos utcát, az nem ilyen meredek. Ennek ellenére a napi tízegynehány kilómat csakis lépcsőzéssel és dombra kapaszkodással nehezítve vagyok hajlandó a Korjatovics téri piacról hazacipelni. Gyerekesen ragaszkodom Ungvár legjellegzetesebb utcájához. Mintha azzal, hogy naponta felmálházva legalább egyszer végigszlalomozom rajta, megmenthetném. Pedig mindhiába, mert köveire hullik, szétporlik, eltűnik a lábam alól, elvész a semmibe a biztosnak hitt utca, a Káptalan. A környéken egyre-másra bontják a régi kis családi házakat. Errefelé jó ideje a telkeket vásárolják, az érdeklődők számára teljesen közömbös a rajtuk lévő ingatlan, az értékével, állapotával pillanatig sem foglalkoznak. A belvárosban, a régi negyedben nem ritkán kétszázezer dollár fölött (de hallottam már egymilliót leperkáló vevőről is) fizetnek a lepusztult kulipintyóért, hogy már másnap hozzáláthassanak a ledózerolásához. A megszokott, bőven százéves, vagy olykor korosabb épületek újdonsült tulajdonosai hihetetlenül gyorsan felejtenek. Alig néhány hónap alatt nőnek ki a földből a jobb esetben jellegtelen, rosszabbikban ízléstelen vákuumablakos borzadályok, pöffeszkedve szívják el a maradék nedveket a kitartó öregfák gyökereitől. A villámépítkezések vonzáskörében, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan megbontják az árnyas út kövezetét. Természetesen egyetlen darabja nem kerül vissza az eredeti helyére. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyre hevenyészettebben rakják újra az utcát. Szinte megállapíthatatlan, azelőtt macska- vagy kockaköves volt-e egyáltalán a frissiben összedobált szakasz. A gáz-, víz és kábelvezetések, csatornázások miatt felvágott úton a megfejthetetlen hókuszpókuszokat követően soha nem az eredeti burkolati anyagból folyik a helyreállítás. Persze nem azért, mert vadonatúj kövekre cserélik a régieket. Ellenkezőleg, a megbontott rész körül felhalmozott kőkupacok is fogytán fogynak. Láthatatlan kezek igazán mesterfokon végzik az utca eltüntetését. Sebesen hordják el a mozdítható részeket a szorgalmas népek, akiket hosszú évtizedeken keresztül kifejezetten arra neveltek, hogyan tegyék rögvest magukévá azt, ami ideiglenesen nincs rögzítve, kikötve, bebetonozva. Azt gyanítom, hogy a letűnt szocializmus ereje elsősorban és mindenekfelett a megbontatlan, végtelen betontengerben rejtezett. Addig, ameddig mákszemnyi rés nem támadt rajta. Ahol a szocializmus meglazult, a szemfüles környékbeliek azonnal belenyúltak, és szép lassan utolsó cseppjéig széthordták. Nem is szabadulhatunk tőle mind a mai napig. Hiszen nincs széles e vidéken porta, ahová valamilyen formában legalább leheletnyi be ne épült volna belőle. Ilyen furmányosan privatizáltuk mi a szocializmust.

Télen írt haikuim közül néhány megjelent a 2000 összevont júliusi-agusztusi számában. A minap kaptam meg a tiszteletpéldányt, úgyhogy itt most teszem közzé háromsorosaimat.

Berniczky Éva neve valószínűleg kevesek számára ismerős. A fülszöveg tudósítása szerint a kárpátaljai írónő második kötetét, egyben első regényét olvashatjuk a Magvető Kiadó gondozásában. Így kevéssé befolyásolhat bennünket, olvasókat, a művek előzetes fogadtatása, csak a jelen szövegre hagyatkozhatunk, amely azonban önmagában elegendő ahhoz, hogy kellő figyelmet érdemeljen.