Pár napja olvasom az új novellás köteted, a 2007-es Ünnepi Könyvhétre megjelent Hollander Emőke meztelenül címűt, és többször el kellett gondolkodnom, hogy mennyire személyessé tetted a műfajt, aztán meg mennyire líraivá. Sajátos tere, ideje, humora, lélegzete van ezeknek a történeteknek. Meg tudod fogni még, miért alakult ki benned, hogy ennyi novellát írsz, hiszen a prózában ma a regényt többre becsülik (nem mintha számítana). Vagy tévednék? Ez alkati kérdés? Vagy az életmódodból ered?

Több portálon is olvastam a blikfangos című cikket: Sírköltöztető happening. Az írásból kiderül, hogy a kiváló képzőművész és performer özvegye át akarja költöztetni 16 évvel ezelőtt elhunyt férje sírját. "Névtelenségbe süllyed Baász Imre, ezért foglalkoztat annak a gondolata, hogy elviszem Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre a hamvait” - nyilatkozta. A cikkből azt is megtudjuk, a helyi erők milyen segítséget, milyen gesztusokat ígértek a művész emlékének megőrzéséhez - s hogy ezek nem teljesültek.

---

Idén tavasszal jelent meg Bán Zsófia Esti iskola - Olvasókönyv felnőtteknek című lazán kapcsolódó novella- füzére a Kalligram Kiadónál. (232 oldal, 2700 Ft.) A kiadó honlapján azt mondja: "Az írások külön-külön is olvashatók, ám együttesen egyfajta áttételes memoárt, illetve családtörténetet adnak ki, amely a XX. századi történelembe és kultúrtörténetbe ágyazódik". Kérdéseim:

Azt hittem, végleg meghalt Ötödik kattintás című játékom, de Zebra barátblogger a Blogámia honlapján feltámasztotta egy (ha nem is teljesen szabályos, de) kellemes találattal. Úgy tartottam illőnek, hogy viszonozzam a gesztust, én is kattintsak, ám (magam szabálya lévén) szigorúan csak 5-öt! - és valami érdekesre bukkanva beszámoljak az eredményről. Találatként Elsőre ez jött össze, Íme:

---

Budapestre csak akkor járok, ha muszáj, de ígérem, hamarost kézbe fogod kapni a könyvem, Tibor! A Schvab diariom a Schvab-trilógiám utolsó eleme, így - reményeim szerint - szervesül a Schvab evangiliom után írott a Schvab legendariommal is, sőt tulajdonképpen egy s ugyanaz a könyv. Amikor úgy kilenc, lassan tíz éve kitaláltam, és nekiálltam a munkának, még nem igazán tudtam, mit lehet, még inkább mit tudok kezdeni ezzel a témával. Az is csak írás közben mutatkozott meg, mire vállalkoztam. A kezdetektől arra törekedtem, hogy líra-dráma-próza ne egymás fölé vagy alárendelt viszonyban szerepeljen a könyvben, ez a harmadik kötettel vált egyértelművé. A trilógiában tudatosan tizenegynéhány réteget mozgattam tudatosan, több narrátori pozíciót állítottam be, de szerencsére maradt helye az ösztönösségemnek is. Az első kötet egyfajta családregény, a második a falu bolondjainak állít emléket, a harmadik pedig a napló műfaj eszközeivel értékeli át, teljesíti ki az első kettő világát. Azt érzem, eleddig ez a legkiérleltebb könyvem, léteznek dolgok, amelyek kimondásához nem csak az általam leírt karakterszám növekedése segít hozzá. A kérdésed utal arra a régi törekvésemre, hogy a magam szintjét szeretném meghaladni. Nem gondolom azt, hogy már beérett prózaíró lennék, harmincöt éves leszek nemsokára, s ahogy hallottam, a legjobb prózát ötven éves koruk környékén írják az írók. Remélem, az elkövetkező tizenöt évben is feltehető lesz ez a kérdés nekem. De nem ez a lényeg, ez a könyv egy folyamat vége (ha nem is a legvége), s velem együtt jutott el valahonnan valahová. Még hiányzik néhány elem, hogy egy könyvvé gyúrhassam a trilógiát, terveim szerint kiegészítem néhány elemmel, s két-három éven belül a boltokba kerül egy vaskos, több olvasatú, sok irányból, kreatív módon olvasható, saját magával, s az olvasóval vitatkozó könyv. Akkor lesz készen, s akkor fejezem be a sváb témával való foglalkozást – terveim szerint - egy életre.

2. egy társaságban fölemlegettelek, mint ifiú barátomat, és a sváb-tematika jeles írójaként aposztrofáltalak. valaki, nem irodalmár, jelzem, azonnal rálegyintett, mondván, balogh robert nem is igazi sváb. Hogy állunk ezzel?

Ha vérségi, vagy inkább rasszista alapon vizsgáljuk, akkor csak félig lehetek „igazi” sváb, hiszen csak édesanyám származott magyarországi német családból (három évesen, az utcán tanult meg magyarul). Szépen fejlett, kétoldali, közép-európai identitással rendelkezem, ennek vérségi alapon is megfelelek: feltehetően magyar, horvát, szerb, román és cigány vér egyaránt kering az ereimben. Tudom, hogy nem erre kérdeztél rá, de eleddig már tituláltak büdös cigánynak, büdös zsidónak, stb… Ez volt hát a lelki kompenzáció. A válasz előtt még egy tiszteletkör szükséges. Anyukám a generációjának megfelelően identitásproblémákkal terhelten élte le az életét, időnként maga sem tudva, minek vallja magát? Mert mit tett őérte a német állam? Semmit. A magyar? Itt nőtt fel, ide tartozónak érezte magát, de mégiscsak ez az állam, s polgárai fosztották ki a szüleit, amit pár évtized múltán kárpótoltak szinte semmit nem érő papírokkal. Ha rákérdeztek, nem tudta megmondani, hogy ő magyar, vagy német. A Schvab diariom alcíme az, hogy Utolsó sváb. A többértelműségen túl ki az utolsó sváb? A nagymamám? Mert ő abban a késő-középkori elemekkel fűszerezett kultúrában nőtt fel, s végül is abból alig valamelyest kilépve halt meg? Vagy anyukám volt az utolsó sváb? Ő, aki még abba született bele, de ahogy felnőtt, szinte meg is szűnt, feloldódott az, amit én sváb kultúrának gondolok. Vagy én, aki nem ebben a kultúrában nőttem fel, de mégis majd egy évtizede foglalkozom intenzíven ezzel a témával? Ha valakinek nem is vagyok igazi sváb, vagy magyarországi német, mégis az én regényeimet tanítják egyetemen, sőt az egyik volt már érettségi tétel is… Érdekes volt megélnem, ahogy ezek a könyvek üggyé váltak, üvöltöztek már velem, azzal is fenyegettek, hogy megölnek, egy újságírólány szervezte a megveretésem, de ennél sokkal megrázóbb élmény az, amikor ötven-hatvan éves emberek hüledeznek, milyen fiatal vagyok, hogy ő ebből a könyvből értette meg az életét, vagy egy-egy problémáját magával, a férjével, anyósával. Azzal a szeretettel és hálával, amit kaptam, kezdetben nem nagyon tudtam mit kezdeni. A mai magyarországi német irodalom jobbára kalendáriumi történetek szintjén mozog, nem nagy létszámú kisebbségről van szó, és ha egy ilyen szövegekhez szokott olvasó veszi a kezébe a könyveimet, nem biztos, hogy meg tudok felelni az elvárásainak. Mert az én svábjaim igenis érző emberek, nem viselek rózsaszín szemüveget írás közben, és regényalakjaim nem csak hűvösek és buták tudnak lenni, hanem szerelmesek, sőt testi szerelemre is képesek, megcsalnak, s megcsalatnak... Én Friedrich Hölderlint, Mészöly Miklóst, Peter Handkét, Tolnai Ottót, Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert és Heinrich Böllt olvasva lettem íróvá, s az ő szintjük felé törekszem. Amögött, hogy nem tekintenek igazi svábnak az áll, hogy a mai „hagyományápolást” – röviden svábbál kultúrát – és a mai „mély” sváb regisztert nem sokra értékelem ahhoz a gazdagan rétegzett világhoz képest – archaikus népi imádságok, profán vallásosság, babonaságok, sajátságos életmód –, amely elveszett már a nagymamámék generációjával. Ha csak eszményített figuráim lennének, bizonyára az elmúlt tíz év alatt nem csak két alkalommal hívtak volna meg kisebbségi rendezvényre.

3. egy nagyon jelentős, nézett és számon tartott online kulturális magazinnak, a terasz.hu-nak vagy a főszerkesztője. kiért, miért, kinek és minek csinálod? ez már a jövő-típusú kulturális folyóirat?

Nem vagyok futurulógus, túl gyorsan változnak a technikai lehetőségek, de talán a terasz.hu magán hordozza már a jövő folyóiratainak néhány lehetséges vonását. Bő másfél éve vettem át a kulturális főszerkesztői posztot, s neki is láttam az oldal átstrukturálásának, kreativitásomat is kiélhettem egy bizonyos szintig. Az oldal működését a tavalyi év vége óta jelentkező anyagi ellehetetlenülés gátolja, de nem akadályozza meg. A kezdeti szisztematikus működés sikerét jelezte az is, hogy jelentős médiumok (országosan vezető napilap, rádió és tévé is) „loptak” tőlünk rendszeresen ötletet, ami az önbecsülésemnek jót tett, de örültem volna a forrás megjelölésének. Az elmúlt félévben a privát szférámban fontosabb események zajlottak, mint bármilyen kulturális magazinban, ezért kevésbé tudtam foglalkozni a terasszal, mint azt megérdemelné az ügy, a magyar kultúra. Mert kulturálisan elképesztően gazdag országban élünk, csak úgy herdáljuk a tehetséget… Ezért és ez ellen szívesen megteszem, amit tudok. Ugyanakkor érzékelem hatóköröm végességét: írásból élek, s ilyen léptékű karitatív munkát nem nagyon engedhetek meg magamnak, pedig szükséges lap ez a mai kulturális palettán. Például én Pécsett élek, így szinte teljes egészében kimaradok a budapesti belterjességből (nem sírok ezért, de például nem hívtak még meg egyszer sem internetes kulturális lapok fórumaira sem), ám mivel a 2010-ben ez a város lesz Európa Kulturális Fővárosa, új értelmet nyerhet a centrum-periféria vita, így az a konkrét kérdés, hogy vidéki város-e Pécs, új értelmet nyer. Mondjuk Németországban vidéki városnak számít-e München, vagy Franciaországban Marseille? A terasz.hu a kulturális-információs és kritikai napilap működésről a heti és havilapok frissülési üteme közé állt be. Pár önkéntes munkatársammal arra törekszünk, hogy olyan – pénzhiány miatt eleve – hátrányban lévő kulturális jelenségekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek szembe mennek a divatos, önmagukat fősodorként definiáló trendekkel, s ez az egész kultúra áttekintésére törekvő arculat, amelyet felvállalunk, mégsem csupán önkielégítő jellegű, azt megmutatja olvasóink száma. Szerintem ahhoz, hogy a kulturális lapok között valódi nézettséget érjünk el – ahogy a terasz.hu-nak ez sikerült –, arra kell törekedni, hogy átjárhatóvá tegyük a művészeti ágak között tátongó szakadékot. És a fogyaszthatóság miatt a bőséges képanyagot is érdemes megemlíteni. Idegen számomra a szakbarbárság. A továbblépéshez viszont szükséges a stabil költségvetés, keressük a lehetőségeket.

---

Utoljára a Terasz .hu portálon tehettem fel kérdéseimet. Most blogomat tiszteli meg online jelenlétével... Nemrég jelent meg Zalán Tibor Elfogult írások (Nemzedéktelen arc) című könyve a Nap Kiadó gondozásában. Több mint harminc évnyi termés válogatása: esszék,  kritikák, közéleti és kulturális témájú írások. A szerző nevével sajnos mostanában  egy színházi botrány kapcsán találkozhatunk, én mégis inkább új könyvéről kérdezem:

1) A teljes életműből nem lehetett könnyű kiválasztani a legfontosabb opuszokat. Te magad végezted a válogatást? Mik voltak a legfontosabb szempontjaid?

Nem én végeztem a válogatást. Amikor Barak László, a Dunaszerdahelyi Nap Kiadó igazgatója felajánlotta, bármilyen műfajban vár tőlem egy könyvet, eszembe jutottak azok a régi írásaim, az Arctalan nemzedéktől akár Kemenes Géfin László Fehérlófia 8-as kötetéről írott kis-esszémig, amelyeket nem rendeztem még kötetbe, mert nem volt rá késztetésem. Beültem egy hétre a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyon csöndes és nagyon kellemes könyvtárába, és előszedtem a régi szövegeket. Legfőbb szempontom a megtalálás volt, hiszen a húsz évvel ezelőtti szövegek még nincsenek digitalizálva. Minden csak ez után következett. Persze, felét sem leltem föl annak, amit kerestem, de így is elég sok írás előkerült; többnyire az Élet és Irodalomban, illetve az Életünkben jelentek meg ezek a szövegek – illetve, kiállítás-megnyitókat, előszókat is beleaprítottam a vegyes-felvágottba. A könyv, amit végül összepakoltam, kétszer akkora terjedelműre sikeredett, amekkorát a kiadó a Kaleidoszkóp Könyvek sorozatában kiadni szokott. Csanda Gábor szerkesztő keményen nekiesett a szövegeknek, és közel egyharmadát, ha nem a felét, kihagyta. Én már csak a megjelenéskor láttam, hogy ez és így történt. Az vigasztal, hogy jövőre megjelenik egy újabb kötet, a kimaradtakkal, az előkerültekkel és az újabb írásokkal.

2) Nem nehéz észrevenni a szójátékot: A kötetben is olvasható 1979-es esszédnek Arctalan nemzedék volt a címe, összefoglaló köteted alcíme pedig Nemzedéktelen arc. Ha akkori esszédben az arctalannak bélyegzett nemzedék értékeit vetted sorra, és abban láttad irodalomtörténeti szerepét, hogy „föl fogja tárni a költészet és a mostani valóság kölcsönösségen alapuló viszonyát, s az ábrázolás új, teljesebb módjait. Azaz: elvezeti a verset a korához”, akkor mit jelöl ez az új alcím? A kísérlet sikerült, csak az alanyok haltak bele?

Az alanyok nem, csak én halok bele a kísérletembe. Annak idején nagyon fontos volt számomra az a nemzedéki érzet, kötődés, melynek sodrásában megírtam azt az esszét. Már akkor sokan fölvetették, hogy nincs is nemzedék, tehát szétszórt figurák vagyunk, akik egy-egy kocsmában összejönnek, és isznak, meg rosszabb-jobb verseik köré teremtik a mítoszokat. Lehet, hogy így volt. Annyi bizonyos, hogy akkor egy nemzedék nevében beszéltem, ma már nem tudnám megmondani, honnan vettem a bátorságot, hiszen nem hatalmazott fel rá senki. Hogy feltárt-e valamit az akkori nemzedék, nem tudom, nyilván értékeket hozott létre, aminek majd lesz helye, ha lesz, egy majdani irodalomtörténetben. Csak annyi bizonyos, hogy ma már vannak halottaink is, nem egy és nem kettő, illetve, hogy átrendeződtek a (z erő)viszonyok a nemzedéken belül, sokan eltűntek vagy megkoptak, sokan megkésve lettek elismertek vagy híresek, és viszonylag kevesen vannak, akik folyamatosan dolgoznak és jelen tudnak, vagy akarnak, lenni. Az alcím arra vonatkozik, hogy már nem érdekel a nemzedékem (se), elveszíttettem magamat magam által közülük (is), és már csak magamnak mondhatom, hogy el kell vezetnem a verset a koromhoz, szemben legtöbb társammal, aki a kort akarja a maga verseihez, illetve költészeti divatjaihoz rendelni. Mindenesetre, az esszéim, illetve rövidebb írásaimnak a második kötete a Nemzedéktelen arc címet fogja viselni, az alcíme pedig Elfogult írások lesz.

3) Előzetes levélváltásunkból tudom, hogy a Könyvhéten nem mentél el saját dedikálásodra. Performansznak nem is rossz, de félek, nem annak szántad, hanem vagy tiltakoztál valami ellen, vagy csak a hangulatod volt gyilkosan rossz. Ki és mivel tudna így nyáron jobb kedvre deríteni?

Performansznak vastag lenne az ilyesmi. Már nem nagyon viselem a felhajtást, a könyvtengert és a saját arcuktól lépni nem tudó kor- és nemzedéktársaimat, az egyre jobban kiüresedő fesztivál-murikat. Nem tiltakoztam én semmi ellen, hiszen a pár olvasón kívül, aki esetleg dedikáltatni akarta velem a könyvet – tudok ilyenekről –, senki sem vette észre, hogy nem vagyok ott. A tiltakozásnak nyilvánosság kell, én meg éppen azt kerültem ki, kerültem el. Pokoli rossz hangulatok közt vergődöm-verődöm mostanában. Guiness-rekord, hogy fél év alatt két színházat veszítek el, vagy két színházból rúgnak ki. Karambol, meglopás, minden elért. Nyáron két dolog derítene jobb kedvre: az egyik, ha Zalaegerszegben bejelentenék, hogy feladták a Griff Bábszínház elleni ármánykodást, és folytathatjuk tovább a műhelyben az elkezdett munkánkat. Ezt a Zala Megyei illetve Városi Önkormányzatnak kellene bejelentenie. Reménytelen ügy. A másik: az osztrák sógorok, nekem egy ideje csak labancok, bejelentenék, befejezték a Rába szennyezését, de nemcsak a bőrgyárak, hanem a termálvizesek is, és nyugodtan horgászhatok ismét szerelmetes folyómon. Félek, hogy nem derülök jobb kedvre a nyáron sem…

---

---

---

• Zalán Tibor honlapja
• A Griff Bábszínház honlapja
• Amikor a bábszínházat egy báb színházává degradálják…
• A könyv ajánlója a Literán
• Az Arctalan nemzedék a színházi portálon
• Ablak a teraszon
• Műanyag arcú nemzedék
• Az INTERVILLÁM indulása
• Az összes eddig megjelent INTERVILLÁM
• A blogon olvasható összes interjú
• Cikkek könyvekről

"Szentkuthy Miklós totális életet élt. Ha összerakjuk a visszaemlékezések mozaikkockáit, és rekonstruáljuk napi tevékenységi listáját, elképedve tapasztaljuk, hogy szinte nem is lehetett ideje megírni a könyvespolcnyi terjedelmű életművét. Mintha egyszerre több motor működött volna benne."

A Könyvhéten jelent meg Bodor Béla új könyve "Már az avantgárda Carneválra ütött" címmel. A kötetben 45 tanulmány, esszé olvasható az aktuális avantgárd tárgykörében, Hermann Nitschről, Erdély Miklósról, Hajas Tiborról, a Magyar Műhely alkotóiról és másokról. Ez adta három kérdésem aktualitását:

Útjára indul nyári interjúsorozatom! Lényege, hogy (mostanában új könyvvel jelentkezett) íróbarátaim egyikét-másikát megszólítom, felteszek nekik 3 aktuális kérdést, majd válaszukat közreadom itt, a blogomban azzal a nem titkolt céllal, hogy tevékenységüket, könyvüket, őket magukat népszerűsítsem - és nyájas olvasóimnak érdekességekkel kedveskedjem, bízva aktivitásukban, hiszen a válaszok alighanem bennük is újabb kérdéseket vetnek fel.

Azt hittem, hamarább felpörög Ötödik kattintás című játékom, de eddig csak egyetlen bloggertárs szállt be. Mint első jelentkezőnek, KapitányG-nek kijár a viszontgesztus, hiába írja, hogy "Úgy, ahogy BéDéKá gondolta, nem tudom folytatni a játékot, hisz nem nagyon vannak külső linkjeim.", Épp elég külső linkje van ahhoz a Blogrollban, hogy bárhová el lehessen jutni tőle. Temesvárra legalábbis öt lépésben nagyon könnyen.