A Terasz .hu az egyik első magyar kulturális portál volt a 2000-es évek legelejétől, sok izgalmas kezdeményezéssel, erős rovatokkal, rengeteg aktuális publikációval. Aztán valahogy leült. Aztán újjáalakult. Aztán megszűnt. Én is sokat szerepeltem benne. Említése blogomban jól jött nekem akkor, amikor a terasz beépítés kulcsszó honlap-seo projektjeim fontos elemévé vált.

Terasz: Interjú Balla D. Károllyal

Japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereséget

Szép a tél Kárpátalján?

Tavaly láttam egy portréfilmet rólad, nem hízelgés, de a Manzárd-őr feljegyzései-t nagyon lehet szeretni. A főszereplő miképpen viszonyul a műhöz?

Minden magammal szembeni negatív előítélet ellenére nagyon tetszett ez a film, a DunaTV munkatársai (Medgyesi Gabriella rendező, Virág Anita szerkesztő, Sibalin György operatőr) igazán kitűnő munkát végeztek. Magam a nyilvánosság előtt olykor feszengő, máskor meg pózoló alkat vagyok, nehezen jutok el addig, hogy ne csak szavaimban (abban könnyebb!), hanem viselkedésemben is őszinte legyek – de ezeken a képsorokon mintha sikerült volna. A film végére már én is majdnem megkedveltem magamat, főleg, hogy ha szebbnek nem is, de okosabbnak látszottam a valóságosnál.

Mennyire összegzés ez az új kötet? Mi fűzi össze a benne szereplő verseket? Elmúltál ötven éves, ez már az önföldolgozás időszaka, vagy valami más az oka? Ha elkészül a könyv, végigolvasod?

Összegzés, de csak az elmúlt 10 évé. Illetve annyiban az, amennyiben az utóbbi évtizedem eddigi életem összefoglalásának mondható. Verseim első húsz évét a Halott madárral c. válogatott kötetem foglalta egybe, a mostani azt mutatja, azóta, 1999 óta hová jutottam. Az ív, a vonulat, a főbb motívumok és a formai-tartalmi jegyek, azt hiszem, nem sokat változtak, talán a műgond, a magammal szembeni szigor vált fontosabbá – de azt már nem tudom megítélni, hogy ezáltal verseim nem lettek-e manírosabbak, kimódoltabbak.

Az egyes darabokat az írói látásmód és a remélhetően egyéni nyelvezet azonosságán túl bizonnyal összefűzik az ismétlődő és vissza-visszatérő motívumok, az önkeresés, a hit és hitetlenség, az önfeladás, a halál, a pusztulás, a lemondás, az elmenés-maradás. Ezek a versek, ha tetszik, valóban egyfajta lírai-gondolati önfeldolgozás epizódjai, sokuk mintha már be is tetőzne, le is zárna valamit – de úgy, hogy közben mindig nyitva marad a lehetőség az új, a váratlan sarjadására.

Mint minden új könyvemre, ennek példányaira is mohón vetettem rá magam, amikor Szombathelyről megérkeztek a tiszteletpéldányok. De a módszeres végigolvasás helyett inkább a kapkodó bele-beleolvasás a módszerem, holott elég nagy súlyt fektettem a ciklusok összeállítására, a sorrendre. Talán éppen azért, mert az egymásutánisággal jó sokat bíbelődtem, most kényszeresen letérek a szerző kínálta útról, talán hogy ne írónak, hanem autonóm olvasónak érezzem magam.

Szerinted ki olvas ma verseket? Kinek írsz?

Szeretném hinni, hogy többen és gyakrabban olvasnak verset, semmint a szkeptikus vélemények sejtetik. De illúzióim persze nincsenek, vagy ha lennének, a köteteim példányszáma és fogyása kiábrándítana. Mégis hiszek abban az erőben, amelyet csak a költészet közvetíthet, s amely attól függetlenül roppant fontos, hogy hány költő áll az egyik, és hány olvasó az erővonalak másik oldalán. A „kiknek írok” kérdést pedig – nemcsak itt az interjúban, hanem írás közben is – igyekszem megkerülni, igyekszem valamilyen (kijelölhetetlen, de mégis:) nyugvópontot találni a „magamnak” és a „mindenkinek” között. Mivel úgynevezett célokat (az öncélúságon túl) nemigen tűzök magam elé, így célközönségem sincsen. Illetve hát, ha akarom, rövidre tudom zárni azt a felvetést azzal a banalitással, hogy annak írok, aki olvas.

Vizuális munkákat, hagyományos értelemben vett verset és prózát, esszét, blogot is írsz, rendszeresen meghökkentő kezdeményezésekbe fogsz a neten - néha már azt gondolom, hogy megtöbbszörzted magad, az egyik Balla D. verset ír, a másik regényt ír, a harmadik kinn a padon a dudáját fújja nagyon... . Hogy fenébe lehet ez?

Hát még ha szorgalmas is lennék!...

Nem tudom, ez a sokféleség valahogy adódik nálam. Nem szándékosan teszem – igaz, nem is állítok akadályokat elé. Jön. Hol ez, hol az. Ami belülről fakad – vagy amit éppen megrendelnek. De nem feltétlenül gondolom ezt erénynek, sőt, azt tartom, hogy sokkal értékesebb teljesítmény lenne egyvalamit igazán jól csinálni, egyvalamiben igazán jelentőset alkotni. De van, akinek ez nem megy, inkább felaprózza magát, azt remélve, hogy a mozaikcserepekből majd mégis összeáll valami nagyobb egész.

Nemrég kezdeményeztél egy kritikaírást Esterházy nemlétező regényéről, hogy áll az ügy?

Odáig már eljutottunk – tanúsítja bloghozzászólás, és tanúsítják szerzőtársaim – hogy a (figyelmetlenebb) olvasók már könyvesboltokban keresik a fiktív könyvet, illetve a recenzenstől akarják kölcsön kérni. Valóban ők a figyelmetlenek, mert aki egy kritika olvastán plusz egy-két kattintásra még rászánja magát, azonnal rájön, hogy Esterházy soha nem írt Tompaszöglet címmel regényt – viszont ez a tény bennünket, játékostársakat egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy beszámoljunk a könyv bemutatóiról, hogy részleteket adjunk közre belőle, kritikát, ismertetést írjunk róla, illetve megtervezzük új és újabb kiadásainak a borítóját.

Ahhoz képest, hogy az akció az én blogom olvasói körének nem túl széles táborára korlátozódik, szép eredménynek gondolom a tízegynéhány külön publikációt és azt, hogy a Gooogle már több ezer találatot jelez a címül választott szókreációra.

Maga Esterházy Péter egyébként nekem küldött levelében a projektünket még az elején – és látatlanban – mulatságosnak és megtisztelőnek nevezte.

Mit írsz mostanában, mi foglalkoztat?

Hosszabb ideje harmadik regényemen dolgozom. Mivel az első kettőt a kritika posztmodern trükkregényeknek titulálta (Tarján Tamás alkalmazta rájuk Milosevits Péter műszavát), azt gondoltam, ideje komisz próbák elé állított, filológiai mutatványokkal eltévelyített olvasóimon megkönyörülni, vagyis ezúttal egy történet-centrikusabb, a szövegtípusok váltogatásában nem tobzódó, önreflexiókkal túl nem terhelt írásművet megalkotnom. Amely azért – vallom itt be – keletkezésének körülményeiben egyáltalán nem mentes bizonyos posztmodern gesztusoktól, és hát bizony arról ezúttal sem tudtam lemondani, hogy regényem hőse is ne éppen regényt írjon, és ne annak milyenségén tépelődjön néhány bekezdés erejéig.

Most ez a regény, illetve ennek központi témája – ha van ilyen – foglalkoztat: az apa-fiú kapcsolat (ezúttal nem életrajzi ihletésű) összetettségének a bemutatása. Illetve hát vannak örök témáim, amelyeken soha nem tudok eleget morfondírozni: a valóság és fikció viszonya, a Valamivel körbeírt Semmi, a komplex létezés, amelynek van valós és van képzetes összetevője. No meg persze a halál, amelyről éppen most állapította meg a regényemben hősöm apja, hogy nem egyéb, mint azon hiányoknak a tudomásulvétele, amelyek külön-külön az életben is megvoltak, épp csak nem tudtuk, hogy minek az alkatrészei, hogy micsoda roppant konstrukció áll össze belőlük életünk végére.

De mielőtt személyes tapasztalatokat szereznék a meghalásról, sokat sakkozom mostanában. Az interneten találtam egy remek helyet, ahol online-játékra van lehetőség, azaz képernyő előtt ülő hús-vér partnerekkel mérkőzhetem meg úgy, hogy közben csetelni is tudunk. Magam is meglepődöm, mennyire élvezem ezt a játékot, amelynek – állandó partner hiányában – kamasz korom óta nem tudtam hódolni. És ha meguntam a több száz játékossal zsúfolt magyar sakk-szobákat, akkor átlépek a GO rendszerébe, ahol is ezt a remek, de nagyon nehéz keleti játékot űzhetem, cseppet sem bosszankodva azon, hogy 8-10 éves japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereségeket.

Kérdezett: Balogh Robert

Megjelent: Terasz, 2009. febr. 20.

Új kötetem bemutatása a Teraszon: Harmadvalaki

Könyvemről blogomban (megrendelhetőség)

Terasz infrasugárzók - tél

Összes Tompaszöglet

terasz építés és fűtés télen, budapesten