A Papiruszportál is átvette alábbi filmjegyzetemet, amelyben a regényről szinte több szó esik, mint a filmes feldolgozásról:
Sorstalanság – film és könyv Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. »tovább

Újabb recenzió jelent meg Éva könyvéről:

Hiszen csak közönséges mutatványosok vagyunk

A Hírszerző is felfigyelt napi blogom cikkére, amelyben Dsida nagyívű versének, a Psalmus Hungaricusnak a meghamisításáról írok. Gavra Gábor rám hivatkozva ismerteti az esetet és "kutatásom" eredményeit. Posztom linkjét egyébként a Facebookon is elég sokan megosztották, betűzték blogokba és fórumokba, így blogom látogatottsága példátlanul megugrott, estére meghaladta az 1000 egyedi látogatót. (Azelőtt a napi 150 is erős eredménynek számított.) Az érdeklődés még ma délelőtt is tart, így az elmúlt 24 óra statisztikai adatai kiugróak.  (Szerencsére eközben egyéb publikációim nézettsége is növekedett, aforizmáimat sokan lehívták - pedig az új blogon nincs sok belőlük.) Az elmúlt 24 óra országok szerinti bontástát és összesítést lásd itt:

jelent meg a Papiruszportálon: a Szomjas György rendezte Hobóék-féle Kopaszkutyáról (30 éves film!) és Dyga Zsombor még frissnek mondható Köntörfalakjáról. LÁSD. Eredetileg mindkettő új blogomon látott napvilágot, ahol is kisebb-nagyobb rendszerességgel beszámolok filmélményeimről, s ahol most minden korábbi nézettséget megdöntve már több mint 800-an olvasták ezt a posztomat: Dsida Jenő meghamisítva. Legutóbbi filmes bejegyzésem - Till Attila: Pánik - közel sem ennyire népszerű :)

Bár számomra nagy könnyebbséget jelent, hogy az utóbbi években nincsenek tényleges szerkesztő kötelezettségeim, így például nem kell eldöntenem egy-egy versről, hogy érdemes-e a publikálásra vagy sem (bő húsz éven át volt ilyen  – igaz, önként vállalt – felelősség a vállamon),  ám valahogy mégsem tudtam teljesen lemondani arról, hogy írói művek az én közvetítésemmel jussanak el a közönséghez, így hát  6-7 évvel a  Pánsíp végleges megszüntetése után kitaláltam a Balládiumot, a virtuális felolvasóhelyet, ahol is most heti váltakozással egymást hívják meg a költők egy vers és megírásának története erejéig. Én elindítottam a láncolatot, az újabb  szemek már tőlem függetlenül kapcsolódnak egymásba, munkám jószerével csupán technikai jellegű (közzététel a blogban).  Izgalmas publikációk állnak mögöttünk, mindnek volt valami különlegessége, hozadéka – egyszer talán irodalomtörténeti  adalékul is szolgálhat némelyik. »tovább

Berényi Emőke:
Költői legendárium

Berniczky Éva: Várkulcsa. Magvető, Budapest, 2010

Berniczky Éva 2004-ben megjelent, az év egyik legerőteljesebb prózaírói debütálásának tartott, A tojásárus hosszúnapja című novelláskötete után ismét rövidtörténetek gyűjteményével rukkolt elő. Volt ugyan egy kitérője, a Méhe nélkül a bába című regény, amit a szakma osztatlan lelkesedéssel fogadott, a kisebb lélegzetű elbeszélések szerintem mégis közelebb állnak alkotói egyéniségéhez. A Várkulcsa szerzője ugyanis a sorsvázlatok és az atmoszférateremtés mestere, legutóbbi kötetében például padlásszobájának ablakából kitekintve elevenedik meg az Ung völgye, a mesterekkel, kóklerekkel, mutatványosokkal és szemfényvesztőkkel benépesített kárpátaljai fantáziavidék. Ameddig a szem ellát, koncentrikus körökben mutatja be várhegyi lakásának környékét, miközben ki sem mozdul biztonságot adó otthonából. Egyszerre teremti meg a részvétel és a kívülállás poétikáját, hiszen csupán egy üvegfal választja el képzelete szülötteitől, de pont ez az üvegfal az, ami lehetővé teszi, hogy novelláinak szereplői olykor felintegessenek neki, bekopogtassanak ajtaján és elmeséljék életüket. Tevékenysége akár az írás, de bármilyen másik művészeti ág metaforája is lehetne.

Sántha József

SECONDHAND ÉLET

Berniczky Éva: Várkulcsa. Mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők Magvető, 2010. 192 oldal

Van valahol egy városka, széles dombok vagy szelíd hegyek között, valamin innen és túl, egy sodró vizű folyócska partján, amelynek lakóit évtizedekre mintha egy BAM nevezetű épület falai közé zárták volna. Mondták várnak is a helyiek, vagy éppen bolondokházának, holott nem a bentlakók elméjében történt holmi beteges elváltozás, sokkal inkább a kinti világ rekedt meg, egyszerűen megszűnt az értelmes emberi cselekvés színtere lenni. Azután jött egy gáncstalan lovag, aki esetünkben egy hölgy volt, elhozta a bezártaknak a „várkulcsát”, és kiszabadította őket bentrekedtségükből, nehogy hír nélkül távozzanak e világból. Jönnek le a havas dombról, „a libasorba állított épkézláb betegek gyalogosan vágnak csapást a hóba, menedéket taposnak felkötött karú, begipszelt lábú társaiknak, hogy a nyomukban indulhassanak le mankóikra, botjaikra támaszkodva” (128.) Akár Brueghel is megfesthette volna őket, jegyzi meg a szerző. Leereszkedtek a folyó mellett elterülő utcácskákba, és sok-sok évtized után újra benépesítették a várost. Visszatértek elhagyott házaikba, és folytatták, ahol egykor abbahagyták a mindennapi tevékenységüket, ki kakasokat szállított, mint annak előtte, ki tetőt fedett, vagy éppen kéményseprőként üldögélt a hivatalául kijelölt sufniban, de voltak ápolók is, akik a BAM épületében dolgoztak tovább. Belebújtak, mint egy molyrágta kesztyűbe, a régi életükbe, de valamiért ez az élet már nem volt a régihez hasonló; még a nap sem olyan ragyogó, a hold is sápadtabb, a lyukakon keresztül pedig, amelyek a ruhákon, a falakon, de még a gondolatokon is keletkeztek, be lehetett látni a titkaikba; azaz látni lehetett, hogy még a rejtélyek is megfakultak, minden olyan elhasznált, secondhand élet lett, amit már csak folytatni illett, de soha új dologba kezdeni, mert minek is. A legfontosabb kérdés, hogy volt-e régi élet egyáltalán, mert ennek nyomait alig találhatja meg az olvasó.

Töredelmesen bevallom, nem igazán vonzódom a kosztümös történelmi filmekhez, a közelmúlt és a jelen, no meg a fikció sokkal jobban érdekel a régmúlt historikus megközelítésénél irodalomban és filmvásznon egyaránt. A minap látott film mégis két órányi zavartalan élményt nyújtott. Arthur Miller azonos című saját drámájából írta A salemi boszorkányok forgatókönyvét (angol címe The Crucible [Tűzpróba], 1996, rendezte Nicholas Hytner). A történet 1692-ben játszódik Új-Angliában, szereplői észak-amerikai angol telepesek. Massachussets állam Salem nevű településén a puritán életmódra kényszerített fiatal lányok elfojtott érzékisége sajátos módon tör felszínre. Játékos szerelem-varázslásaikat a számonkérés súlya alatt megszállottságnak hazudják, megnevezik ördöggel cimboráló megrontóikat, akiket a bíróság perbe fog, szabályos boszorkányüldözés kezdődik.

Nemzedékem eszmélésének (70-es, 80-as évek) egyik legfontosabb kulcsfigurája. Nem először írok róla, a korábbiak: A Cseh Tamás-fíling, Meghalt Cseh Tamás. Most az emlékére adott nívós koncertet értékelve állapítottam meg napi blogomban, hogy "a Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája és feledésre ítélt életérzése. Jelen van, hat, és villogó tükrei élével belemar hétköznapjainkba." >>tovább a teljes íráshoz

 Színvonalas műsorral emlékezett az MTV Cseh Tamásra születésének évfordulóján. Nyolc színész adta elő legnépszerűbb (és néhány kevésbé ismert) dalát a szövegíró szerzőtárs, Bereményi Géza rendezésében a Millenárison január 22-én - a tévé a koncertfilmet másnap este sugározta.

Legelőször az egészen kitűnő zenét kell kiemelnem. A túlkomponáltsággal éppen nem vádolható eredeti Cseh-melódiák Hrutka Róbert és zenésztársai kreatív munkája révén igazi zeneművekké, kompozíciókká váltak. A leginkább jazzesnek mondható gazdag hangzáson belül a muzsikusok finom ízléssel bántak a

Határhelyzetek (NapiBlog)   //  Éva bukkant rá a Határhelyzetek III c. könyv internetes anyagára a neten (lásd, .pdf formátum), pontosabban benne Temető Krisztina tanulmányára: Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában (a 40. oldalon kezdődik). Figyelemre méltó munka, kis irodalmunk több neuralgikus pontját is érinti, s tisztázni próbál sok olyan kérdést, amelyek értelmezésével korábban csak erősen elfogult szemléletű interpretációban találkozhattunk. A tanulmány készítője láthatóan igyekezett tárgyilagos maradni, egyforma távolságot tartani az érintett felek privát igazságaitól. Kellő tisztelettel közeledik literatúránk egy-két mitikus jelenségéhez, miközben – leginkább a vélemények ütköztetése révén – részben le is bontja ezt a mitikusságot.