Utoljára öt éve, 2002-ben foglalkoztam behatóan kárpátaljai szerzők könyveivel, akkor 2 hosszú tanulmányban (Újraközlő irodalom; Valóságpróza és látszatvalóság) 5 új könyvről írtam szándékom szerint megalapozott és részletes szakmai kritikát. Titkon persze azt reméltem, hogy könyvkiadásunk hibáit és szerzőink gyengéit pellengérre állítva jobbíthatok azon a valamin, amit jobb híján kárpátaljai magyar irodalomnak neveznek, változtathatok a rossz kiadói és írói gyakorlaton. Ehelyett azonban ellenségeket szereztem, s addig is feszült kapcsolatom honi kollégáimmal végleg megszakadt.

12 klasszikus mese modern átiratban + 12 kortárs szerző meséje = Egyszervolt... tegnap és ma. A szakemberek és az olvasók érdeklődését felkeltő könyvet méltán hirdeti kiadója az év legizgalmasabb meseválogatásának.

Két igazán remek - és láthatóan egyformán öltözködő :) - költő kapott Kossuth díjat március 15-én. Parti Nagy Lajos a posztmodern lehetőségeinek a kiaknázása, Tolnai Ottó az avantgárd megújítása révén járult hozzá a magyar irodalom korszerűsítéséhez, a költői, írói nyelv újraértelmezéséhez. Tették mindezt markáns egyéni hangon, több műfajban. Munkásságuk megkerülhetetlen. Szívből gratulálok nekik csakúgy, mint az ugyancsak díjazott Takács Zsuzsának.

Akkor következzék még egy feladvány! A kérdés természetesen nem az, hogy mely versre emlékeztetnek az alábbi sorok, és nem is az, hogy a mai napon legtöbbször idézett és számtalan helyszínen elhangzott költeményt ki írta, hanem azt kell kitalálnotok, hogyan, mi módon állt elő az alábbi két szövegváltozat.

A zöld Kárpáti Igaz Szó továbbra is identitászavarral küzd, két jeles költővel ékes szerkesztői kara pedig képtelen egy versrészletet híven visszaadni.

Egy kommentemben Ben Vautier megállapítására akartam hivatkozni, s ha már felötlött az alakja, akkor rá is kerestem a neten. Magyarul nem sokat találni róla/tőle, amit viszont felleltem, abba beleolvastam. És egy ponton megdöbbentem.

Lassan egy hónapja szaporodnak a bejegyzések a Litera topikjában, amely arra hivatott, hogy összegyűjtse a más íróktól származó azon szövegeket, gyakran teljes novellákat, verseket, amelyeket Esterházy Péter (a forrás megjelölése nélkül) átemelt saját könyvébe, a Harmonia Caelestisbe.

Akkor most először is jóindulatúan, bár pici kajánsággal ezúton gratulálok Nagy Zoltán Mihálynak abból az alkalomból, hogy lovaggá ütötték. A dologban az a megnyugtató, hogy magam nem rendelkezvén semmi hasonló titulussal (még ama fránya vitézségtől is elzárkóztam), így mostantól kezdve NZM számára vélhetőleg nem vagyok párbajképes.

Madách és Wales előre látta - olvasom a címet közéleti lapunk szombati számában. Madáchot tudom. De ki a fene az a Wales? Vagy mi a fene? A tartomány, ahol Edward király léptet fakó lován? Netán mégis személy, mondjuk Jimmy Wales, a Wikipédia atyja? Hogy jön ő Az ember tragédiája írójához? De lássuk a cikket.

 

Kolos fiam hívta fel a figyelmemet a bejegyzésre, amelyben a szerző Juscsenko ukrán elnök kárpátaljai látogatásának egy mozzanatához (az elnök Sevcsenko szobrának budapesti felavatását szorgalmazta) keresett háttéranyagot és bukkant erre a megdöbbentő beszámolóra. A helyenként hátborzongató történet kronológiájának nyomon követésére  nem vállalkozom, sokkal inkább ajánlom az eredeti anyagot elolvasásra (katt ide), a lényeget azonban megpróbálom összefoglalni.

2004. június 1-jén a budapesti Főpolgármesteri Hivatal, Ukrajna Magyarországi Nagykövetségének a támogatásával fel kívánta avatni Tarasz Sevcsenko mellszobrát. Erről a magyarországi ukránok közössége Jurij Muska budapesti ukrán nagykövet meghívásából értesült május közepén. Örültek a hírnek, mivel azonban évekkel korábban már hasonló ügyben kellemetlen tapasztalataik voltak, érdeklődtek a részletek felől: hogy néz ki a szobor és hol fog állni?

Kisebb huzavona után Marosits István magyar szobrászművész műtermében megtekinthették a kiöntott alkotást:


A művet látva megállapíthatták, hogy a  művész formázta alak egyáltalán nem hasonlít az ismert és elfogadott Sevcsenko-ábrázolásra.

A történet folytatása előtt hadd tegyek kis kitérőt. Tarasz Sevcsenko (1814-1861) nem egyszerűen az ukránok legnagyobb költője, hanem egyben legfontosabb szimbóluma is, az ukrán kultúra és a nemzeti függetlenség egyszemélyű megtestesítője. Ugyan világszerte első sorban "öregkori" (47 évesen halt meg...) arcmása számít elterjdtnek, ezt formázza minden ukrajnai városban megtalálható köztéri szobrainak a többsége is, ám ifjúkori portréját is jól ismerjük, már csak azért is, mert Sevcsenko képzőművésznek indult, így több önarcképen is megörökítette önmagát (portréi itt találhatók). (link törölve)
Ezért aztán pontosan érzékelhetően létezik az az erőteljes Sevcsenko-ábrázolás, amely nemcsak hogy hitelesnek gondolható, hanem - és meglehet, ez a fontosabb! - széles körben elfogadottá, kanonizálttá vált.  Kérem, Sevcsenko ilyen, s nem lehet semmilyen más.

Ezekről az ifjúkori képekről pedig - bizony - egy sokkal inkább lágy vonású, mintsem markáns, inkább lányos, mint férfias, inkább kicsi, mint nagy orrú, inkább kerek, mint ovális arcú ifjú néz ránk, akinek éppen ezeket a tulajdonságait emelték ki és tették dominánssá a későbbi ábrázolások, s éppen ezáltal váltak mindenki által elfogadottá - még ha valamely enyhe romanticizmusnak megfelelően esetleg kissé idealizálták, angyalka-szerűnek mutatták is a poétát. Csak ezek a sima vonású képmások lehetnek a bajuszos és kopasz bölcs nemzetatya előképei.

Autentikusnak elfogadott Sevcsenko-ábrázolások

Rám jobban hasonlít...

Így teljesen érthető, hogy a magyar szobrásznak ettől a képtől merőben eltérő felfogása megdöbbentette a magyarországi ukránok képviselőit. Ellenakciójukról és a "hivatalos" válaszról honlapjukon így számolnak be:

Sürgősen összehívtuk az Ukrán Országos Önkormányzat képviselőtestületét, és egyhangú döntést hoztunk: tiltakozást jelentünk be a hivatalos ukrán és magyar szerveknél a szobor felállítása ellen. Amikor elutasító véleményünket kifejtettük Jurij Muska nagykövetnek, ő a következőket válaszolta: „teljes meggyőződéssel és ép ésszel kijelenthetem, hogy ez a szobor Sevcsenkot ábrázolja, és az emlékmű állni fog, akár akarják önök, akár nem”.

Tiltakoztak a magyarországi ukránok a fővárosnál is:

A kulturális bizottság ülésén bemutattunk az igazi Sevcsenkot ábrázoló önarcképeket és fényképeket, megpróbáltuk meggyőzni a városatyákat, hogy változtassanak a döntésen, de a bizottság előítéleteit nem sikerült legyőzni. Nyilvánvalóan felkészítették őket arra, miként hárítsák el az ukránok érveit. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az ukránoknak talán meg kellene mutatni az üggyel kapcsolatos dokumentumokat, pedig az ukrán kisebbség képviselői semmiképpen sem tekinthetők kívülállónak. Egyébként a bizottsági tagok hangneme is rosszindulatú, lekezelő volt.

Tiltakozásuk másik kiváltója a helyszín volt. A Március 15. téren "a bokrok között, egy szemétdombon, a helybéli hajléktalanok búvóhelyeként szolgáló eldugott sarokban" ekkor már állt a talapzat.


A tiltakozásó akció menetének és a hivatalos szervek hozzáállásának további fordulataitól itt eltekintek, a lényeg annyi, hogy a szoboravatást sikerült megakadályozni.

Érdekelt a történet folytatása, hiszen mindez elég régen, 2004 nyarán történt. A kisebbségi ukrán önkormányzat fentebb idézett magyar nyelvű beszámolója mellett megnéztem a jóval részletesebb ukrán verziót is. Megtudtam, hogy 2004-ben az illetékesek még nem mondtak le a szobor felállításáról, csak elhalasztottnak tekintették, egy konzul pedig a magyar sajtóban elnézést kért a művésztől. Minden kommentár nélkül olvasható az a hír is a honlapon, hogy: "2006. október 10-én GYŐZTÜNK!!!".

Talán érthető, hogy kíváncsi lettem a folytatásra. Emailt írtam az Ukrán Országos Önkormányzat elnökasszonyának, Hartyányi Jaroszlavának, aki levelem kézhet vétele után azonnal felhívott telefonon. Hosszú beszélgetésünkben olyan információkkal is szolgált, amelyek inkább bizalmasak, nem szánta a nyilvánosságnak, illetve számos olyan tényről tett említést, amelyet más forrásból még nem tudtam ellenőrizni (levél ma ment Demszky Gábor főpolgármesternek). Beszélgetésünk végén az elnök asszonynak összefoglaltam, közléseiből mit kívánok felhasználni; ezeket jóváhagyta.

A szobor ma az ukrán nagykövetség területén áll, "méltó büntetésül" azoknak kell látniuk naponta, akik annyira ragaszkodtak hozzá...

2006-ban Dmitro Tkacs személyében új nagykövetet neveztek ki Budapestre, a tárgyalások egészen más, baráti hangnemben folytatódtak. Miután az üres posztamens több mint két évig állt a nevezett helyen, 2006. október 10-én eltávolították, ezzel véglegessé vált, hogy azon a helyen semmiféle Sevcsenko-szobor nem kerül felavatásra.

A magyarországi ukrán közösség kezdeményezésére - adakozásból - egy ukrán művész új szobrot készít(ett). Felavatására - Budapest város illetékeseivel egyetértésben - Viktor Juscsenko rövidesen várható magyarországi látogatása alkalmából kerül sor. Méltó helyen.

---

---