| >BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > > |
|---|
Kik a pirézek, hol élnek? műhely |
|||||||
Bada Dada ismer engem. Vagyis hát ő annyira mégsem, hiszen ez a különös öntörvényű punk-undergrund-avantgárd-dadaista művész tavaly nyáron önkezével véget vetett életének. Barátai, tisztelői, művészetének ismerői most virtuális közösségbe gyűlnek. Ez szép. Örömmel léptem be a holt költő társaságába.
Végül arról értesülvén, hogy az én álláspontom az egész magyar folyóirat-kultúra és vele a háromnegyed magyar irodalom lenullázásához szolgáltat érveket, arra jutottam, hogy inkább takarodót fújok, nehogy kis blogomban meg találjam dönteni a nagy magyar irodalmat. internet és irodalom - nyomtatás vagy digitális, online és virtuális megjelenés, folyóirat, könyv, vita: Elek Tibor - BDK
 |
Vita |
 |
előzmények:
- Szedlák Ádám: Drótkultúr
- Norman Károly: Papír kontra web?
(a link már nem működik, leszedtem - bdk 2015)
Vitazárás részemről egy héttel a vitanyitás után:
«« Előzmény: Levelem Elek Tibornak - Bárka Online
Kedves Károly,
köszönöm gratulációdat, mindazok nevében is, akiknek közük van a Bárka internetes változatának létrejöttéhez (hozzáértő, az internet világában nagy tapasztalatokkal rendelkező embertől ez különösen megtisztelő), és a jó szándékú, promóciónak is beillő leveledet. A méltó válaszadásra nem halogattam ez idáig az időt, hanem kerestem. S ezzel, az időhiány felemlítésével, már témánk közepébe is vágtam. Szinte minden embernek más-más az életmódja, munkabeosztása, mások a szokásai, például az olvasói, az internet használói. Tapasztalataim szerint az emberek többsége például különböző okok miatt nem engedheti meg magának, hogy egész nap (netán még éjszaka is) a számítógép előtt üljön és az internetet böngéssze. Hitem szerint nem is lenne jó, normális, egészséges, ha megengedhetné, vagy, ha megengedhetné, akkor így is tenne. Egyszerű példát mondok: lehet ma már a Körös-partot a számítógép monitorján is szemlélni (akár a www.barkaonline.hu frontoldalán), de én összehasonlíthatatlanul jobbnak gondolom, ha a valóságos Körös-parton ülve, netán még a horgászzsinórt is a vízbe lógatva, teszi ezt az ember. Attól tartok, hogy amikor Te az internet himnuszát zenged, akkor a saját élethelyzetedből, körülményeidből és személyes vonzalmadból indulsz ki, s abból próbálsz általánosítani. De inkább magamról beszélek, s magamról is csak azért és annyit, hogy az az egykori, általad idézett ominózus mondatom érthetőbbé váljon. Nagyjából ismered az élet és munkakörülményeimet, tudod hogy két-három munkakörben (pláne, ha azt is ideszámítom, hogy irodalomtörténész, kritikus is lennék; az online változat főszerkesztése csak hab a tortán) is igyekszem helytállni ahhoz, hogy egy nagyon szerény alsó középosztálybeli életmódot tudjak biztosítani magamnak és családomnak. Szerintem ez inkább általános manapság, mint rendhagyó. Ugyanakkor minden munkám valahogyan az irodalommal függ össze, s egyre inkább igénybe veszi az internet áldásos segítségét. Így volt ez már akkor is, amikor kicsúszott a számon az a mondat. Szerteágazó tevékenységem következtében állandó időhiánnyal küszködöm (azt hiszem, ebben sem állok egyedül, most, a hétvégén is, két sürgős, számomra is fontos, határidős munkát szorítottam háttérbe, hogy végre válaszolhassak neked), ennek következtében az internetet rendkívül célirányosan használom, csak azoknak a híreknek, információknak, szövegeknek a megszerzésére, amikre éppen szükségem van. Nem olvasok blogokat, internetes naplókat, nem levelezek különböző seitokon (a három e-mail címemre érkező, többnyire hivatalinak számító leveleket is alig győzöm megválaszolni, tapasztalhattad már magad is, ezért nem megyek föl az iwiw-re sem), nem keresgélek különböző honlapokon, csak úgy jókedvemben. Nem szórakozom az internet révén, sok mindenre nem használom, amire más igen, csupán munkaeszköz számomra (s feltételezem, hogy sokan vagyunk ezzel így). Egyrészt, mert nem érek rá, másrészt, mert nem akarok az internet rabjává válni. Látom, különböző példákon keresztül, hogy olyan ez is, mint bármely más időrabló és egészségkárosító szenvedély. Ezért fogalmazhattam valamikor azt a dühös, indulatos, csupán a személyes érzelmeimről árulkodó mondatot, amit véletlenül sem ismételnék meg, miközben továbbra is fenntartom abban az értelemben, hogy véletlenül sem szeretnék az internet kiszolgáltatottja lenni. Nap mint nap meg kell vele küzdenem, érzem, ahogy megpróbál engem is behálózni. Érzem, hogy a Te leveled is egy csapda helyzet, amibe ezúttal szándékosan lépek bele. De ezzel együtt, csak azért is….
Nem az én internethez való viszonyom megváltozásának következménye tehát az, hogy a Bárka folyóiratnak elkészítettük az internetes magazin változatát, hanem valóban egy újabb eszköz keresése, felhasználása annak érdekében, hogy eljussunk olvasóinkhoz, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük. S valóban azért hoztuk létre, hogy olyan tartalmakat is eljuttassunk olvasóinkhoz, amelyeket a nyomtatott változatban nehéz vagy nehezebb lenne, s valóban azért is, hogy nagyobb nyilvánosságot biztosítsunk szerzőinknek. Amit a hangsúlyok módosulásáról, új kontextusokról, visszacsatolásokról írsz, abban természetesen igazad van, s ezzel mi is tisztában vagyunk. S amit még kiemelnék, hangsúlyoznék ezzel összefüggésben, az a gyorsaság. Egy friss példánkat hadd osszam meg veled ennek kapcsán. Január 3-án este 9 órakor kaptam a hírt, hogy kedves szerzőnk, Nagy Gáspár meghalt. Régóta tudtam, hogy súlyos beteg, ezért a megdöbbenés és a gyász első percei után azonnal képes voltam cselekedni annak érdekében, hogy Szabó Tibor barátom és szerkesztőtársam, mindent félre tevő, technikai közreműködése révén hajnali fél egykor már méltó módon emlékezzünk meg a Bárka-díjas költőről. Egy kéthavonta megjelenő folyóirat szerkesztőjeként nagyon furcsa, szinte mellbevágó élmény volt megtapasztalni, hogy egy internetes magazin szerkesztője mire lehet képes, még ha nem is jutott eszembe az, hogy olvasók tucatjai ülnének a monitor előtt, meredten bámulva azt, arra várva, hogy mikor a számol be a www.barkaonline.hu a szomorú hírről. S messzemenő következtetéseket sem akarok levonni ebből a példából, mert egyáltalán nem biztos, hogy más esetben is hasonlóképpen tudunk, akarunk majd reagálni, (főként, hogy nem tudunk és nem is akarunk ott ülni folyton a gép előtt), hogy lesz megfelelő anyag az archívumunkban stb. De az igazad megerősítésére talán alkalmas ez a példa is. (Miközben az én személyes helyzetemre és az internethez való viszonyomra az is jó példa lehet, hogy napokig kellett keresnem az időt ennek a levélnek a megírására.)
Ugyanakkor korántsem gondolom, hogy igazad lenne akkor, amikor arról írsz, jobb (lenne) a Bárkát a neten olvasni, mint a nyomtatott változatban. Pontosabban inkább azt állítom, hogy ez a bevezetőmben említett szokások és körülmények függvénye. Elfogadom, hogy számodra jobb, de számomra nem, meg is őrülnék, ha minden szöveget a monitorról kellene elolvasnom (a könyvekről nem is szólva), így is tönkre van már a gerincem is, a szemem is. Többek között azért tettük közzé a Bárkában is már vagy két éve, hogy meg nem rendelt kéziratokat nem fogadunk elektronikus formában, hogy legalább azokat ne kelljen a számítógépről olvasni. Másrészt nem mindenkinek, nem minden olvasónknak, szerzőnknek áll módjában internetet használni, még mindig vannak olyan szerzőink, akik még a szövegeiket is írógéppel írják (ami nem kis gond egyébként egy titkárnő nélküli szerkesztőség számára). Harmadrészt nem mindenhol lehet számítógépet olvasni, például a vonaton vagy a budin sem, miközben a Bárkát igen, ahogy Grecsó kolléga fogalmazott a minap. Azóta rájöttem, hogy sajnos már ott is, ha van az embernek egy jó laptopja, de azért ez nem igazán jellemző még, nekem sincs például, így a budira folyóirattal járok, időnként. De láttam én már buszon utazó, egyik kézzel kapaszkodó, a másikban folyóiratot tartó embert is, vagy játszótéri padon ülő, a homokozóban játszó gyerekére vigyázó anyuka kezében is folyóiratot, számítógépet viszont még nem. Nem folytatom ezt a gondolatsort. S abban sincs igazad, hogy a neten bármi szöveg hozzáférhető. Én például olyan olvasóként, aki régebbi folyóiratokban, könyvekben is keresgél, bizony, többször fordulok a megyei könyvtárhoz vagy a sajátomhoz, hiszen esélyem sem lenne a neten fellelni azt, amit keresek. Állításaid végkövetkeztetése az lehetne, hogy felesleges minden folyóirat és könyv, bezárhatnak a könyvtárak is lassan, úgy is felkerül majd minden a netre. Hát, ezt nem biztos, hogy megérjük, de inkább ne is. Térjünk is vissza a Bárkához! Rajtad kívül nehezen tudok elképzelni olyan olvasót, aki örömmel olvasná a neten a legutóbbi 2006/6-os számunkból például Németh Zoltán, Odorics Ferenc, Szilasi László egyébként fontos tanulmányait. De ha akarná, sem tudná még olvasni a honlapunkról, mert csak azután tesszük fel, ha már nem kapható a piacon, és ez a továbbiakban is így lesz. Sőt, azon is gondolkodunk, hogy ne maradjunk-e meg a PDF-változatnál, amihez kevesen tudnak még hozzáférni, ezzel is védve folyóiratunk nyomtatott formáját, s támogatva az azt őrző könyvtárakat. Épp ezért azt állítom, hogy igenis érdemes megvenni, sőt a biztosabb hozzájutás érdekében megrendelni a Bárkát. Képzeld el, épp a napokban érkezett a kérdés egyik megrendelőnktől, gondolom, azért nem a te leveled hatására, hogy érdemes-e ezek után megrendelni a Bárkát. Naná. Arról nem szólva, hogy a folyóiratokat támogató intézmények alapkérdése a nyomott és eladott példányszám, mintha bármi is következne ebből (lásd a sokszor hivatkozott Nyugat példáját!). S akkor, az általad is felvetett látogatottsági mérőszámról. Igazi kulturális termékek, irodalom esetében, szerintem, a példányszám, a látogatottsági mutatók bűvköréből ki kellene végre lépni. Lehet ez is egy szempont a megítélésükkor, sok egyéb mellett, de legalább a szakmabelieknél és a szakmai okokból támogatóknál nem lenne szabad ennek az első helyen állni. Hiszen jól tudjuk mennyire csalóka ez, miközben annyiféle módon befolyásolható és manipulálható. De én abból sem vonnék le messzemenő következtetéseket, hogy a Bárka eddig nyomtatott 900 példányához képest az internetes változatát egyetlen hét alatt 2100-an látogatták. Mit jelent ez? Majdnem semmit. Hiszen voltak nyilván, akik többször visszatértek hozzá, ami olyan, mintha többször kézbe vennék a folyóiratot, s még akkor sem biztos, hogy egy-egy írásnak nagyobb lett az olvasottsága, mintha könyvtárakban olvasnák. De, persze, nem akarom én azt állítani, hogy nem lehet, nem lesz nagyobb, inkább csak azt javaslom, hogy hagyjuk a fenébe az ilyen mutatókat! A végén majd azon kezdünk el versenyezni, hogy kinek a honlapját olvassák többen. Még szerencse, hogy nem nagyon van kivel. Egyelőre.
Kedves Károly, befejezem ezt a hosszúra nyúlt, igazán nem az internetre való levelet, pedig tudnám még ragozni mondandómat. Téged ismerve, azt is sejtem, hogy Te is tudnád egy még hosszabb levélben továbbgörgetni a témát. Mégis azt javaslom, hogy hallgassunk mi most már egy kicsit. Vagy egy jó nagyot. Lehetővé téve mások számára, hogy ha van mondandójuk, bekapcsolódhassanak kettőnk vitájába…
Barátsággal üdvözöllek:
Elek Tibor
Folytatás: Vitaoldal a BárkaOnlin keretében | Vitaoldal a BDK.BLOG.HU-n
Levél Elek Tibor főszerkesztőnek |
Be kell vallanom, nem vagyok Petőfi-fan. Ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el a mi Sándorunk zsenialitását (egyes dolgokban), vagy vitatni merném meghatározó jelentőségét nemcsak a magyar irodalom, hanem "a magyar népszellem" kialakulásában. Sőt, elfogadom, hogy hatása a nemzeti műveltségre nézve inkább pozitív, mint negatív.
Eredetileg más módon szerettem volna tisztelegni Pilinszky János emléke előtt ezen az évfordulón, de sajnos a projektumommal hónapokkal ezelőtt megrekedtem, így a 13. és 14. szonettel még adós vagyok.
Ellenben lefordítottam a most újra Ungvárra érkezett (és a ruszinság eredetmítoszait angliai ösztöndíjasként kutató) Bella egy újabb versét. (Nem tudom, kutatónak milyen, de költészetével szerintem ideje lenne anyanyelvén kilépnie a nyilvánosság elé.)
Az alkalomhoz más gesztus nem illene jobban. Hughes Pilinszkyt fordította, én meg Bellát, így hódolunk a költészetnek. Legyen hát ez közös főhajtásunk a múlt század második felének legnagyobb magyar költője előtt.
Arabella Dolýk:
TED HUGHES PILINSZKYT FORDÍTJA
Egy híd, egy forró betonút
A bridge, and a hot concrete road –Pilinszkyt fordítja Hughes
a kataton alkonyatban és
ahogy mindig Sylviára gondol
nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalánEmlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.Vagy a ketrec volt legelőször
emlékszel a ketrec a rács amely
fogva tart vágyat szerelmet
a ketrec volt előbb
abból fútt a szél
abból szemerkélt a föld
abból állt össze a világ egészeHughes Pilinszkyt fordít
csupa üres reflex lenne
szavakat szavak mellé
ha közben nem gondolna
mert nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalánYears are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedényúgy mered Hughes a Pilinszky-versben
Fordította Balla D. Károly
Balla D. Károly
Tsúszó Sándor mint a komplex létezést megragadó alkotásmód
1990 kora tavaszát írtuk, amikor sokad magammal meghívást kaptam a nagy magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon tartott rendezvényre, A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra, Gárdonyba. Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és Ukrajna hivatalos megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.
Magyarországon ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros, szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk a fülünknek, amikor kimondta, hogy rövidesen bizonyára ellenzéki politikusként fog működni.
Bár hallhattunk érdekes felszólalásokat, számunkra az alkalom lényegét mégis a személyes találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal találkozhattunk (később alaposan egymásra untunk; nekem bő tíz év múlva aztán végképp elegem lett a határon túli magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból).
Nos, bár akkor még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén mégis a délvidéki kontingenshez csapódtam (sajátos ez a vonzódásom; az idén is velük könyvnapoztam Budapesten), a másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is a Kovács Elemér kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) megtöltő kárpátaljai alkotócsoporttal tettünk felvidéki körutazást. Így voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett cimborálást. Hodossy Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd, műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda, kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt róla, miközben sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezték fel, milyen művei kerültek elő, miért kutatják. Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.
Szívesen megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is, mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat tett.
Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.
Véget ért a tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem, Hodossy megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor Emlékkönyvben láthattam viszont). Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás, Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői állást vállal.”
Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról.
Így is lett, a szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta a házasságlevelet, én pedig megtaláltam a nem sokkal korábban elhunyt exfeleség Blau Borbála második házasságából született leánygyermekének a családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat).
Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy kamaszként bizony hallottam én már Beregszászban Tsúszó Sándorról, mégpedig az örök tanárnőtől, Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.
Kutatási eredményeimet kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi szerkesztőségébe. Következő számukban meg is jelent, majd bekerült a már említett emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról aztán recenziót írattam a néhány évig nyomtatásban, manapság csak az interneten létező Pánsíp c. folyóiratba. Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai kutatások néhány újabb eredményét, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.
Ezzel résztvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött.
Ám a magam Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét regényem elé (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005), aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom művészetfilozófiájára.
Ennél is fontosabb számomra a tsúszó-jelenségnek mint alkotástechnikának a létezése. Engem hosszabb ideje az érdekel, hogyan ragadható meg irodalmi eszközökkel a létezés komlexicitása. Ha ugyanis feltesszük, hogy minden létezőt a valós és képzetes létezés egyidejűsége jellemez, akkor a valós és imaginárius összetevők közötti összefüggés nemcsak izgalmas filozófiai kérdéseket vet fel, hanem a művészet egyszerre valóságábrázoló és fikcióteremtő jellegét is új megvilágításba helyezheti. A Van és a Nincs határmezsgyéje ez, és engem roppant módon érdekel, milyen irodalmi vízummal lehet ezen a határon átkelni, hogyan lehet tartalmakat, alakokat, műveket az egyik oldalról a másikra átcsempészni. Ha tetszik, az irodalom önmagában is egy nagy fikció, ám ezen belül a képzetesség újabb dimenziói nyithatók, amelyek más-más módon, más-más áttételek révén kapcsolódnak az objektívan is létező valósághoz.
Mondhatnám azt is, hogy mindkét regényem a megalkotott Nincsről, a pontosan megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig nagyszerű alakjának egésze.
A könyv nem ismer határokat című rendezvény politikai tartalmától így hát számomra egyenes út vezetett a létezés határait művészi eszközökkel áthágó könyvekig. A valóság ábrázolása helyett így teremtődött meg számomra az ábrázolás valósága, mint tsúszói értelemben vett univerzális metafikció. Hála érte Hodossynak, Hizsnyainak, Szombathynak és a többieknek.
És ne legyek hálátlan, persze a Hazafias Népfrontnak is.
(2006)
A fenti visszaemlékezést Marinov Iván (UrbanLegends) felkérésére írtam.
Újabban a témában:
(A Hungarian Express 1997. július 21-i mellékletének cikke nyomán. Fordította és közreadja Balla D. Károly.)
Időzített bomba a könyves szakmában. Szabályosan berobbant a kiadói-szerkesztői-írói körökbe a hír: a Liber-All Kiadó megjelentette a legendás hírű Tsúszó Sándor legújabb művét, az Utazások innen és túl című útinaplót. Az időzítés kítűnő volt: a szakma éppen arra készült, hogy a Mester első halálhírének 50. évfordulóját méltassa. Már íródtak az ünnepi beszédek, emléktábla avatására készültek Érsekújváron, Szabadkán és Beregszászban (utóbbi helyen azt az épületet kívánták megjelölni, amelyben egy rövid délutánt töltött Tsúszó állítólagos feleségének másodfokú unokatestvére), tudományos konferencia rendezését tűzte napirendre az RMDSZ, a CSEMADOK és a KMKSZ, a magyar rádió külön műsor keretében kívánta bemutatni Tsúszó összes egybetűs versét Vallai Péter előadásában, az Intermix Kiadó házatájáról pedig felröppent a hír, hogy díszkötésben kiadják a Mester összegyűjtött szóközeit. Ekkor jelentette be az Amerika Hangja magyar adásában Szkopár Béla a szenzációt: a NASA mesés összegért megvásárolta, szinte a nyomdagépről, Tsúszó Utazások innen és túl c. könyvének egy példányát.
A legenda nyomában. Ezzel kezdetüket is vették a találgatások: miféle könyvről van szó, honnan veszi magát ez a Liber-All Kiadó, s ugyan minő érdeke fűződhet az Amerikai Űrkutatási Hivatalnak (NASA) ahhoz, hogy egy űrszonda fellövésének költségeivel összemérhető összeget fizessen valamely könyv egyetlen példányáért?
Igen kitartó kutatómunkával – és nem utolsó sorban szponzoraink támogatásának köszönhetően – munkatársunknak sikerült a következőket kinyomoznia:
Mi rejlik a kulisszák mögött? Nem mindennapi könyvészeti ritkasággal állunk szemben – ezt a tévedés legkisebb kozkázata nélkül kijelenthetjük. Az apróbb információkból és a különös körülmények ismeretéből valószínűleg több következtetést is le lehetne vonni. Alább a saját hipotézisünket adjuk elő, megjelölve azokat a tényeket, amelyek igazolni látszanak feltevés egyes pontjainak és egészének magas valószínűségét.
l. Az Utazások egy vagy több fejezete minden bizonnyal nem valamely köznapi módon történt helyváltoztatás élményeit rögzíti, hanem:
a) időutazásról számol be (valószínűsége 15 %);
b) egy UFÓn történt látogatásról, azzal tett utazásról szól (65 %);
c) Tsúszó olyan kozmikus szeánszon vett részt, amelynek során szelleme távoli civilizációk értelmes lényeivel érintkezett, s ezt rögzíti a könyv (20 %).
E feltevéseket a következő tények igazolják: a NASA érdeklődése; az ufológiával hobbyból foglalkozó svéd uralkodó biztonsági intézkedései.
2. Tsúszó nagy valószínűséggel kapcsolatban áll (vagy állt) földön kívüli civilizációkkal (99 %). Erre közvetett bizonyítékunk a már említetteken kívül az, hogy amikor a könyv egy példányát „repülőgépről” a tengerbe szórták, azon az éjszakán több japán faluban UFÓt láttak, amiről a rendőrősökre érkező bejelentések dokumentációja is tanúskodik.
3. A Liber-All Kiadó alighanem földön kívüli érdekeltségű (17,5 %). Erre abból következtetünk, hogy a teljes elzártságban élő Tsúszó fel tudta velük venni a kapcsolatot, mi több, kéziratuk kiadását is rájuk bízta.
(Jegyezzük még meg, hogy egyes bulvárlapok a fenti tényekkel szemben arról cikkeznek: a vállalkozás mögött a csecsen és az ukrán maffia közös irodalmi szakosztálya áll, és a könyv megjelentetését felvállaló kiadó anyagi támogatásért fordult a magyar kultuszminisztériumhoz. E feltevések azonban minden alapot nélkülöznek.)
Új tudományág születik. Legújabb értesüléseink szerint (amelyeket egy magát megnevezni nem kívánó Tsúszó-kutatató bizalmasan közölt tudósítónkkal) egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, nemzetközi irodalmár és ufológus szaktekintélyek megalapították a TsUFOlógiai Tudományok Akadémiáját, amely azonnal gyors cselekvési programot is kidolgozott. Elsőül azt kívánják megállapítani, milyen kozmikus üzenete lehet a máris legendássá vált könyvnek, valamint azt, hogy tud-e magyarul a svéd király.
[Bodó Lea]
Tsúszó Sándor öregkori remekének, az Utazások innen és túl c. „úti esszének” immár második – alaposan kibővített – kiadását vehettük kezünkbe nemrégiben a Liber-All Kiadó jóvoltából.
A Svédországban teljes elzártságban élő és lassan kilencven esztendős Mester új kötetének megjelenése akár szenzációt is kelthetett volna mind a szakma, mind az olvasók körében, ám igen csekély példányszáma miatt gyakorlatilag visszhangtalan maradt. (Bár a tirázst újabban üzleti titoknak tekintik a könyves műhelyek és ezért nem tüntetik fel könyveik impresszumában, egyes értesülések szerint az Utazások első kiadása mindössze hat példányban látott napvilágot: ebből kettőt megtartott a kiadó, egyet a svéd uralkodónak dedikált a szerző, egyet a British Museum címére postáztak, az ötödik darabot a Marianna árok fölött elégették és hamvait a tengerbe szórták, a hatodikat pedig igen borsos áron megvásárolta, nem tudni, milyen célból, a NASA). Mindössze két ismertetés jelent meg a könyvkülönlegességről, ezek közül az első[1] inkább a kiadás körülményeire vonatkozó „legendát” tárta fel (innen merítettük magunk is a példányok sorsára utaló ismereteinket) a második[2] akár szakmai értékelésnek is tekinthető volna, ám a szerző, Rollay Deák Béla (talán tájékozatlansága okán) alaposan félreérti a könyv lényegét.
Azt ugyan helyesen állapítja meg, hogy Tsúszó e művében mintha egyesítené Németh László Sanremoi Naplójának és Szerb Antal Utas és holdvilágának erényeit, értve ezen az azonos súllyal érvényesülő útleírói tárgyszerűséget, esszéisztikus elmélyültséget és regényes olvasmányosságot, azonban Rollay már cikke címében elárulja, hogy a művet önéletrajzi munkának tartja, s úgy véli, hogy az Utazó azonos Tsúszóval („Egy emigráns...”); ezzel szemben a figyelmes olvasó (még ha nem is ismerője a tsúszói életmű jellegzetességeinek) már a második fejezet környékén ráérezhet arra, hogy az Utazások hőse nem lehet még csak alteregója sem Tsúszó Sándornak: alapvetően más típusú személyiség. Erre nem csupán kissé ironikusra hangszerelt műbéli neve (Dékár) enged következtetni, hisz a felvilágosodás-kori nagy bölcselő, Descartes ilyen fonetikus átírása még nem feltétlenül negatívan minősítő értékű, ám a nagyvilág dolgaira meglehetősen naivan (bár igen érzékenyen) rácsodálkozó Dékár olvasottsága enyhén szólva is „kívánnivalót hagy maga után”, s ez semmiképpen nem egyeztethető össze Tsúszó közismerten széles körű roppant műveltségével. Alakját talán épp azért formálja ilyenné a Mester, hogy önnön „poeta doctus”-mindentudásától megszabaduljon, és a jelenségeket azon pőreségükben tudja szemlélni, nem pedig a „kulturális hátország” állandó hatásától és viszonyító kényszerétől meghatározottan.A dolgokhoz való ilyetén hozzáállásáról Dékár maga vall a 3. fejezetben: „A műveltségem tele fehér foltokkal, viszont nem vagyok sznob és megbízhatóan jó az ízlésem”.
Erősen téved Rollay Deák abban is, hogy – szerinte – „az idősödő Tsúszó ifjúkori utazásainak élményeit dolgozza fel eme kései művében”. Erről ugyanis szó sincs! Tsúszó Dékárja jellemzően most, mondhatni: naprakészen utazik. Igaz, hogy amit lát, tapasztal, annak többsége akár a 20-as, 30-as évek benyomása is lehetne, ám az az utánozhatatlan „derűs rezignáció”, amellyel Tsúszó mozgatja a világban hősét – az félreérthetetlenül századvégi élményeket feltételez. (E vonatkozásban teljesen mindegy, hogy Tsúszó valójában mikor járt, s járt-e egyáltalán Amsterdamban vagy üldögélt-e a bécsi Kunsthistorisches Museumban Brueghel Gyermekjátékok c. képe előtt – a fontos az, hogy az Utazót szimbolikus szinten is megjelenítő Dékár mindenféle historikus rálátás nélkül, éles közvetlenségben és jelenidejűségben szemléli a szemlélendőket.)
A naprakészségre egyébként van néhány döntő bizonyítékunk.
Először is: az új kiadású kötet terjedelme közel másfélszerese az előzőének, s ennek oka nem valamely lappangó kéziratrészletek felbukkanása, hanem egyszerűen az, hogy az elmúlt évben Mesterünk újabb utazásokat tétetett meg (valóságosan vagy képletesen) Dékárjával, s ezekről beszámolni oly fontosnak tartotta, hogy az esztendővel korábbi verziót alaposan kibővítette. (Mi sem lenne idegenebb Tsúszó párátlan stílusérzékétől, minthogy a több évtizede tett utak és a frissek benyomásait elegyítse!) Másodszor: felbukkannak az Utazásokban (ha ritkán is) olyan helyszínek, tárgyak, személyek, amelyek és akik nem hogy a 20-as vagy 30-as években nem léteztek, hanem még néhány esztendeje sem szerepelhettek volna semmilyen útleírásban (például a hollandiai Shockland „sziget” húsz évvel ezelőtt még valóban sziget volt). És ennél is tovább menően: Tsúszó nem egyszer bizonyos „előrelátásokat” enged tenni hősének. Itt nem a Mester látnoki készségére kell gondolnunk, hanem csupán arra, hogy számára az idő kategóriája nem osztható egyértelműen a már megélt-megismert múltra, az épp most történő jelenre és a még titkos-tilalmas jövőre: ezek nála összemosódottan, egymásba tűnően jelentkeznek, annak megfelelően, melyikük felel meg leginkább arra, hogy Dékár szavaihoz hátteret biztosítsanak.
Elrugaszkodva most már Rollay Deák félreértéseitől és az ezek cáfolása kapcsán a Tsúszó-műről kifejtett (egyébként lényegi vonatkozású) véleményünktől, tegyünk kísérletet arra, hogy ennek az unikális értékű könyvnek a specifikumait megragadjuk. Induljunk ki a már említettekből és folytassuk a még fel nem tárt vonásokkal:
1. A szerző saját mindentudó tájékozottságát és roppant műveltségét „véka alá rejtve” képzelt hőse, a Descartes-ból „egyszerűsített” Dékár nevű utazóval láttatja a világot, ezen a réven szabadulva meg bizonyos intellektuális előítéletektől (itt akár József Attila sorát is idézhetnénk: „Úgy hull le rólam a kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben”).
2. Tsúszó egy abszolút naprakész, modern szemléletű, jellemzően századvégi rezignációjú művet hozott létre, amelyben szerencsésen ötvöződik az útleírások élményszerű tárgyilagossága, az esszészerű bölcseleti elmélyültség és a regényes belletrisztika.
3. A műben szimbolikus értelművé válik az Utas, pontosabban az Utazó alakja: benne testesül meg azoknak a véleményeknek és életszemléleti sajátosságoknak az összessége, amelyek a szerző számára értéket képviselnek, s amelyek együttesen egyfajta eszményt, ha tetszik: értelmiségi modellt alkotnak.
4. Metaforikus értelmet nyer maga az utazás gesztusa is: Tsúszó számára e fogalom többet, lényegibbet jelent, mint amit szótári jelentése hordoz. A helyváltoztatásnál, a környezetváltozásnál és az eközben tapasztalt élményeknél számára mindig fontosabb az, ami utazás közben „belül történik” az utazóval.
5. Tsúszó szintetikus gondolkodású alkotó és e réven hősét, Dékárt is alkalmassá teszi arra, hogy az utazásai során tapasztalt benyomásokat összegezze és olyan következtetéseket vonjon le a látszólag össze nem függő mozzanatokból, melyek szemléletmódjának gazdagodásához, emberi karakterének kiteljesedéséhez vezetnek.
6. A fentebb főleg a gondolatok világára értett megállapítások érvényesek az érzelmek szférájában is: utazásai során Dékár általában emocionálisan is lereagálja az őt ért impressziókat, s ezen reagálások összessége érzelemvilágának kifinomulásához vezet, azaz a gondolkodó tudat által felfogottakat az érző lélek is feldolgozza, asszimilálja az „utazói psziché”-be.
7. Ezekből (is) következően az Utazások innen és túl üzenetét abban a jól kirajzolódó felismerésben lehetne megragadni, mely szerint az utazás gesztusa önmagán túlmutatóan és előzményektől függetlenül szemlélettágító és jellemformáló hatású (feltételezve, ha az Utazó nem érzéketlen tuskó, mint a mű egyik fejezetében feltűnő Anecpé, aki hiába járta be a fél világot, mindenünnen üres szellemi tarisznyával tért haza, és például a japán oktatási módszerek megismerését célzó tanulmányútjának lényegét így foglalta össze otthoni tanítványainak: „Egyetem – mint egyetem; de ott diákok nem ragasztanak kollégiumban falakra képeket”).
8. A fentebb vázolt lényegi vonásokat a szerző igen változatos kifejezésbeli és nyelvi eszközök révén jeleníti meg. Ezek behatóbb vizsgálata külön tanulmány tárgyát képezhetné, e helyütt jegyezzünk meg csupán annyit, hogy Tsúszó „nagy fogalmazó”, és így hőse is alkalmassá válik arra, hogy
· az egyébként banálisnak tűnő megállapításokat is szellemes nyelvi fordulatokkal tegye élvezhetővé („Amikor már felmerül benned, hogy vajon szakíts‑-e egy nővel, akkor szakíts”);
· az egyéni, újszerű meglátásoknak adekvát nyelvi megformáltságát adja („A tolmács hat világnyelven beszélt. A baj csak az volt, hogy ezt egyszerre tette, és így egy szavát sem lehetett érteni”);
· a roppant bonyolult gondolatokat és érzelmeket is jól követhető mondatok közvetítésével jelenítse meg. („Kevés gusztustalanabb dolgot láttam életemben, mint a pisai ferde tornyot. Egy dolog döntse el, hogy talpon akar-e maradni, avagy fel kíván-e dőlni. Erkölcsi szempontból tarthatatlannak érzem ennek az intézményesített ferdeségnek az évszázados kultuszát.”)
Végül mindehhez tegyük még hozzá, hogy – remélhetőleg – az Utazások innen és túl új kiadása meghozza ennek a kitűnő könyvnek azt a megérdemelt szakmai és olvasói sikert, amely tavaly elmaradt. Lehet, hogy a kiadó számítása „bejön”: a feltűnően alacsony példányszámmal sikerült egy fokozott várakozást felkelteniük, amelyet most a legendákra mindig vevő olvasóközönség szívesen és nagy számban fog kielégíteni. Reméljük, hogy a Tsúszó-kötet könyvsláger lesz.
Kár, hogy ezt a Mesterhez méltatlan módon tudta csak elérni a kiadó.
[2] Rollay Deák Béla: Egy emigráns bolyongásai. UngBereg, 1995. dec. 24.
Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl. Liber-All Kiadó, 1996. – 220 old.
Tisztelt Szerkesztőség!
Köszönöm, hogy tudós képében tetszelgő kollégám cikkét elküldték számomra, s így – személyes megtámadottság indokával – módom nyílik arra, hogy annak megjelenésével egy időben és helyen saját véleményemet is elmondjam.
Balla D. cikkét elolvasva az a közismert vicc jut eszembe, mely szerint megkérdezik az Örmény Rádiót, igaz-e, hogy Moszkvában Mercedeseket osztogatnak. A válasz: „A hír lényegében igaz, némi módosítással. Nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A többi stimmel.” Nos, ez a rezignációs Balla-blabla is valahogy így fest; nem tudom, érdemes-e tételesen felmondani: miért. A tényszerűen cáfolható állítások mellett ugyanis az írás hemzseg a tartalom nélküli kritikusi panelszövegektől. Ki tudná például megmondani, mint jelent az, hogy „esszéisztikus elmélyültség”, „naprakészen utazik”, „élményszerű tárgyilagosság”, „regényes belletrisztika”, „emocionálisan lereagálja” (ez ráadásul még magyartalan is), illetve eszik-e vagy isszák a címben jelzett „derűs rezignáltság”-ot. (További cím-lehetőségek: Egy utazó rezignált derűje, Derűs utazó rezignáltsága, Egy rezignált derű utazása – stb., stb.;, ezek egyformán nem jelentenek semmit!)
Azt sem tudom eldönteni, komolyan vehető-e egy olyan kritika, amelyben még a megtámadott opponens neve is következetesen helytelenül szerepel (elhiszem, hogy BDK-nak kedvesebb a deáki gondolat a dákó-román elméletnél, de attól még a Dacia nevű kocsimárkát nem lehet Lanciává keresztelni; én történetesen a Dák (és nem Deák) családnevet örököltem jó atyámtól és a legnagyobb tisztelettel, de ugyanolyan határozottan kérem az engem megnevezőket ezen alak pontos használatára.). Nehezen tudnék magyarázatot találni Balla D. azon ügyeskedésére is, amellyel a maga gyártotta elvárásokhoz próbálja hozzágyalulni a Tsúszó-művet, észre sem véve, hogy eközben kapitális ellentmondásokba keveredik saját állításaival. A naprakészség bizonygatása közben például azt találja írni, hogy a múlt, jelen és jövő Tsúszónál „összemosódottan, egymásba tűnően jelentkezik” (ami egyébként igaz), s nem döbben rá: ezzel maga alatt vágja a fát, hisz épp ez az alkotói fogás engedi meg Tsúszónak, hogy ifjúkori élményeit valóban „naprakészen” tálalja. Nem igazán tudok belenyúlni abba a familiáris stílusba sem, amellyel Balla többször is egyszerűen Mesternek nevezi Tsúszót, mert ez az ő kontextusában nem a fokozott tiszteletnek a jele, hanem egyrészt valami bennfentességnek a képzetét kelti, másrészt meg mintha saját tanítvány-mivoltának a hangsúlya vicsorogna benne.
Nincs szándékomban a pontatlan idézeteket és elírásokat sem lajstromozni, ám arra felhívnám az olvasók figyelmét, hogy a Balla-citálta szövegeket ne vegye készpénznek, mert alighanem „emlékezetből” és nem „utánanézés” módszerével rovattak papírra.
Végül: a cikk szerzője olyan alapvető módon érti félre az Utazások értelmét, hogy fölöslegesnek érzem tévedéseinek felsorolását, onnan kezdve, hogy Bodó Lea egyébként egyetlen valós adatot nem tartalmazó cikke nem a Hungarian Expressben, hanem annak önálló, negyedévenként megjelenő mellékletében jelent meg, azon át, hogy az utazó vagy az utazás szimbólummá emelése helyett a könyv épp az ellenkezőjéről, az utazás demitizálásáról, közvetlenségének a visszaállításáról szól, egészen addig, hogy Dékár igenis önéletrajzi figura, amely tényre maga Tsúszó világít rá egy Balla által nyilván nem olvasott naplójegyzetben (Ezredvég Füzetek, 1996/4), és műveltsége sem áll ellentétben a szerzőjével, hiszen épp Descartes volt az, aki, midőn már szinte minden lehetséges tudást beszerzett, kijelentette, csak egy dolgot tud biztosan, azt, hogy nem tud semmit.
Mindezzel együtt magam is az olvasó figyelmébe ajánlom a nem ilyen értelemben, nem így és nem ezért értékes könyvet. Mindnyájan jobban járunk, ha Tsószót olvasunk Balla D. helyett.
Hoo-hoogy én milyen jót kacagtam rajtatok! Bengáli gurum szavai jutottak eszembe, aki egyszer ezzel csillapított le, miután végighallgatta heveskedő előadásomat valamiről: „Tanuld meg, hogy a dob azért szól a leghangosabban, mert csak levegő van benne.” Aztán elővette szitárját és oly végtelen méltósággal kezdett egy soha véget nem érőnek tűnő dalba, hogy elszégyelltem magam, amiért percekkel ezelőtt valamely botor földi hívságnak akkora jelentőséget tulajdonítottam, hogy nem átallottam hangomat felemelve, gesztikulálva, heveskedve hangot adni véleményemnek. Mire a szitármuzsika elhallgatott, már fogalmam sem volt, mi zökkentett ki az imént nyugalmamból, de abban bizonyos voltam, említése annyit sem ért, mint egy hitvány szúnyog egyetlen megfigyelt és átélt szárnyverése.
Kedves fiatal barátaim! Köszönöm, hogy megnevettetek, de ha egyszer valami komolyabb dologra is rá akarjátok szánni magatokat, talán hallgassatok előtte egy kis keleti zenét, hátha megvilágosodik bolond teóriákkal telezsúfolt elmétek — és ha elég jó médiumok voltatok, és nem rontotta még el teljesen szemeteket a sok ferde dioptria, akkor esetleg a dolgokat annak fogjátok látni, amik, és nem annak, amik nem. Amúgy pedig megértéssel és barátsággal gondolok rátok, csakúgy, mint az igen előzékeny Szerkesztőség kedves munkatársaira. Nekik azt üzenem, kedvüket ne szegje a kritikusok civakodása, hiszem már akadt, aki könyvemet maradéktalanul megértette: a tenger a japán partoknál. Kívánhat-e bármelyikünk ennél többet? (Legfennebb csak ő, a tenger!)
A bölcsek szelleme tekintsen tirátok!Örömmel adtunk helyt szerzőink írásainak, és külön örömünkre szolgált, hogy szavaival megtisztelt bennünket a róla szóló vitákban soha részt nem vállaló Tsúszó Sándor is.
Továbbra is várjuk a tárgyat érintő elemzéseket, véleményeket, származzanak akár ismert szerzőinktől, akár régebbi vagy újabb olvasóinktól. Úgy hisszük, Tsúszóról, műveiről beszélni felettébb aktuális és szükséges is.
Felhívjuk továbbá a tisztelt érdeklődők figyelmét, hogy készletünk elfogyott, és sajnos senkinek nem tudunk még konvertibilis valuta ellenében sem küldeni az új Tsúszó-kötetből. Áthidaló megoldásként ajánlhatjuk egy világatlasz beszerzését, amelyen valamennyi olyan város megtalálható, amelyekben a regény hőse megfordult.
[Később kiszivárgott hírek szerint a kutatók kétségbe vonták a levél eredetiségét.]
[Későbbi adalékok a Liber-All kiadó működéséhez. Interjú a kiadó elnökasszonyával. Gyanúnk szerint a kiadó mögött maga az idős és a világtól elzárkózott Tsúszó Sándor áll.]