Tengereczki Pál vagy Bőrönd Ödön neve - a játékos verseknek és a méltán népszerű megzenésítéseknek köszönhetően - sejtésem szerint sokkal ismertebb, mint azé, aki megalkotta őket. Holott Tamkó Sirató Károlyban a magyar irodalom egyik legérdekesebb, legkülönlegesebb figuráját tisztelhetjük, élete alakulhatott volna úgy is, hogy ma a legnagyobb újítók, a művészet nagy forradalmárai közt kellene emlegetnünk, és hogy életműve megkerülhetetlen lenne, mint Kassáké. Ezzel szemben az irodalmi köztudat legfeljebb gyermekvers-íróként tartja számon, avantgard törekvéseiről csak keveset tud - esetleg semmit sem.

Balla D. Károly

Avantgárd szülőföld

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. április.]

Kamasz koromban sokat kacérkodtam az izmusokkal. Talán József Attila korai szürrealizmusától indulva találtam rá Kassákra, s onnan visszafelé jutottam el Bretonig, Tristan Tzaráig. Roppant izgalmasnak találtam a dadaisták művészi forradalmát, alkatilag alkalmasnak éreztem magam a konvenciók elvetésére, az irodalmi kísérletezésre. Aztán eltávolodtam az avantgárd törekvésektől, magam is elfogadtam azt a hamis képzetet, hogy kisebbségi helyzetben a költőnek mindenáron közérthetőnek kell lennie, csak így szólíthatja meg azt a közösséget, amellyel szemben kötelességei vannak. Közösségi költő lettem, ám továbbra is érdekelt minden, ami neo- és poszt-, ami felrúgja a tradíciókat és új utakat keres. Járattam a régi Mozgó Világot, és az Új Symposoin, a Jelenlét vagy a Magyar Műhely egy-egy kalandos úton hozzám eljutó száma mindig élményt jelentett. Az így ért hatások sajátosan keveredtek hagyománytiszteletemmel.

Aztán (talán 1988-ban) megismerkedtem Nagy Pállal, a Magyar Műhely alapító szerkesztőjével, barátságba keveredtünk, váltottunk néhány levelet. Okos érveit, amelyekkel felfogásom hibáira mutatott rá, akkor elvetettem, ám az avantgárd iránti vonzalmam erősödött. Később szerzőjük lettem, a kilencvenes évek elején néhány találkozójukon is részt vettem.

Egyik konferenciájukra ungvári barátom fuvarozott el, aki szobafestőből éppen akkor avanzsált műkereskedővé, galériaigazgatóvá. Elragadtatással szemlélte a kamaratárlat darabjait, élvezte az installációkat, performanszokat. Ám az elméleti előadások megfeküdték a gyomrát. Amikor a jeles esztéta hosszasan, sok szakszó kíséretében a vizuális kultúra transzformációjának az aspektusait taglalta, a barátom felállt a hátsó sorban és a következő bejelentést tette: „Én mint ungvári szobafestő, ezzel nem értek egyet!” Majd leült és nem szólt többet. Mindez senkiben nem keltett megütközést, avantgárd találkozóba belefér az ilyesmi, sokan hihették, ez is része az előadásnak.

Itthon elmeséltem az esetet, Évával azóta is emlegetjük, s ha valami nagyon csípi a szemünket, szívesen idézzük barátom magvas kinyilatkoztatását.

*

Régen túl vagyok rajta, hogy megítéljem azokat, akik elköltöznek Kárpátaljáról. Valaha kicsit rosszallóan fogadtam az ilyesmit, csóváltam a fejem amiatt, hogy „nekünk itt majd nehezebb lesz nélkülük”, de beláttam, mindenkinek joga van a személyes boldogulásra, és ha ezt nem látja kis pátriánkban megvalósíthatónak, akkor…

Most mégis rossz érzésem keletkezik egy költőnk távozása miatt. Emberileg persze megértem. Ám tudom, költészetének egészét a szülőföldhöz való ragaszkodásra alapozta, másról sem írt világéletében, minthogy összenőtt a tájjal és a táj emberével. Nemcsak hozzájuk szólt, hanem a nevükben is, mint arra kiválasztott, aki bajaikat az éghez felpanaszolja. A beregi rónából nőtt ki életműve, köze volt minden itt lakóhoz, élete részesévé tett minden követ, bokrot, madarat, folyót és templomot. Jellegzetes fánkhoz, az akáchoz hasonlította magát: „ölelem gyökereimmel ezt a hazát” – írta; megszólította a gesztenyéket: „Közös sorsért, közös hazáért / sikoltoznak a gesztenyék” – írta; átélte a lenvirágok szerepét: „a mezőt öleljük egyre lassabban növő gyökereinkkel” – írta;

E föld bölcsőm és eredőm,
itt markolt kapát minden ősöm.
Új sarjak simítják lábam,
itt van jussom borban, búzában.
Itt eszméltem a szó ízére,
anyám haja itt ért fehérre,
s lábam apró lába nyomát
itt növik be az ibolyák – írta;

Árokparton kaszások jönnek,
megállnak és visszaköszönnek.
Rám néznek fáradt asszonyok.
Most érzem csak: itthon vagyok – írta;

Hazám e táj. Erdeje, rétje
megfáradt emberek menedéke.
Itt esti csillagokban égnek
elporladt, titkos nemzedékek.
E kicsiny föld népének sorsát
ma munkáskezek kovácsolják,
s osztozik benne minden társam,
ki hittel hisz a tisztulásban – írta;

Az embernek ha búja van,
s kitárt szíve páncéltalan,
szülőföldjének könyörög,
hogy óvják éltető rögök

– írta. Most pedig Budapest egyik külső kerületében egy sorház sokadik emeletének a magasában gondol a hazai akácra, lenre, a kaszásokra és a fáradt asszonyokra, akiknek szószólójául szegődött egykoron, s akik – ebben biztos vagyok – most sem vetik rá a szülőföld rögét.

*

Éppen tíz éve írtam első olyan esszémet, amelyben őszintén szembenéztem a kárpátaljai irodalom olyan problémáival, amelyeket korábban, nyilván önvédelemből, megkerültem. Nem volt könnyű belátnom, hogy húsz évet életemből alighanem egy tévhit szolgálatába állítottam.

Az 50-es években induló kárpátaljai magyar irodalomra érthető módon a személyi kultusz, a proletkult és a szocreál nyomta rá a bélyegét. Ettől a 60-as évek derekán egy szűk körű, fiatalokból álló írócsoport megpróbált eltávolodni, ám a kultúrpolitika „elidegenedésüket” a szovjet valóságtól megtorolta, a csoport működését és tagjainak szereplését lehetetlenné tette. Mentő intézkedésként a 70-es évek legelején új csoport került megszervezésre a magyar pártlap égisze alatt, amelyet irányítói újra a legpártosabb irányba terelgettek.

Ám ebben az új formációban mi, előbb tízen-, majd huszonéves fiatalok – inkább ösztönösen, mint tudatosan, inkább kényszerből, mint jókedvünkben – kialakítottunk egy sajátos írói magatartásformát: megírtuk a kötelező pártos penzumot, ám aztán a Lenin, béke-, munkás-, forradalmi és más verseinkkel elnyert bizalommal élve (visszaélve) igyekeztünk őszintébb hangot megütni: már nemcsak táj- és szerelmes verseket kockáztattunk meg, hanem művelni kezdtük a gondolati lírát, egyikünk a népdalhoz, másikunk a történelmi hagyományokhoz, harmadikunk az izmusokhoz nyúlt vissza óvatosan, és ha nagyon burkoltan és szőr mentén is, de néha csipetnyi burkolt társadalomkritikát is megengedtünk magunknak. Ha a mimikri nem sikerült elég jól, versünk fölé odaírtuk, hogy József Attilát olvasva vagy hogy A kikötött Rocinante monológja – ezzel levédtük magunkat és fedezve érezhette magát szerkesztő és kiadó is: kérem, itt nem a szovjet valóságot éri bírálat, ez irodalmi reminiszcencia. A kaméleonkodás nem volt valami dicső dolog, de eredményesnek látszott: anélkül, hogy teljesen feladtuk volna esztétikai elveinket és az igazmondás igényét, mégis megszereztük a magasan ülők bizalmát. Idővel ránk, fiatalokra bízták a csoport vezetését (80-as évek eleje), és azt is elértük, hogy a korábban szilenciumra ítélt társaink is újra publikálhassanak. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, írtunk és publikáltunk, jártuk a vidéket, hetente író-olvasó találkozót tartottunk iskolákban, művházakban, községi klubokban, vetélkedőket és irodalmi esteket szerveztünk. Pezsegtünk, mint Plusssz-tabletta a reklámfilmben. 

A ránk telepedő ideológia-politikai elvárások alóli ki-kibújás mellett még egy állandó problémával kellett megküzdenünk. Ahhoz, hogy eredményesek tudjunk lenni, hogy havonta új irodalmi összeállítással jelentkezhessünk a pártlap hasábjain, hogy önálló köteteket mutathassunk fel és hogy elhitessük (magunkkal és a hatóságoknak), itt nem 4-5 önjelölt költő szereplési vágyáról, hanem jelentős szellemi kirajzásáról van szó, olyan szellemi potenciálról, amely méltán követelhet magának teret, újságoldalt, szereplési lehetőséget, folyóiratot – nos, ehhez „tömegességet” kellett mutatnunk, ezzel demonstrálhattuk, hogy van kárpátaljai magyar irodalom. Így aztán a roppant szerény felhozatal mellett igencsak megbecsültük, aki két sorvéget össze tudott rímeltetni és egy történetet kerek mondatokban képes volt elmondani. Sorra avattuk a költőket és írókat. Kit érdekelnek az esztétikai finomságok, amikor a magyar szó megmaradásáról van szó!

Igen: nagy lelkesedésünkben rögvest legyártottuk a magunk ideológiáját: feladatunk, hogy ápoljuk anyanyelvünket, nemzeti hagyományainkat, és amennyire lehetséges, jelenítsük meg a szovjet körülmények közepette sikeres magyarságot. Ebben a nagy vállalásban a vers és a novella csupán munkaeszköznek számított, alárendeltük a közérthetőség kívánalmának.

Ám a nagy misszió túlnőtt rajtunk. Nem csoda, hogy 90-ben így maradtunk.

Többségünk nem vette észre, hogy megszűnt a cenzúra, bármit írhatunk és publikálhatunk – ám az olvasó nem várja az igazságok burkolt kimondását a költőtől akkor, ha az újságok sokkal vaskosabban megírják a valóságot.

Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.

Mivel magam a legelkötelezettebb irodalomcsinálók közé tartoztam, kollégáim eléggé zokon vették tőlem, amikor először fejtettem ki fenti véleményemet. Ugyancsak megorroltak rám, amikor csak a saját köreik újrataposására képes tekintélyes alkotókat mellőzve tizenéves fiatalokat kezdtem támogatni, akiknek nem kellett levetkezniük helybéli irodalmunk kényszerű hagyományait, lévén soha nem is öltötték magukra őket: a 90-es években indult pályájuk, csak hallomásból ismerték a szocreált, mit sem tudtak a minket megnyomorító „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” skatulyáról, amelybe a szovjet kultúrpolitika helyezte műveinket. A fiatalok jöttek, avantgárd és posztmodern verseket írtak és nem értették, miért éri őket az idősebb kollégák részéről nem csupán elutasítás, hanem súlyos bírálat is. A régi misszióba csontosodottak részéről elhangzó vádak pedig kísértetiesen hasonlítottak az őellenük 25 évvel korábban felhozottakra. Elidegenedés a valóságtól, a közösség érdekek mellőzése, nyelvrontás…

Én pedig az ifjak mellé álltam. Folyóiratom velük lett tele, kettejüket később az első kötethez is hozzásegíthettem. Közben vizsgálódtam: miként is állunk értékek terén, mit tudunk felmutatni, régi írásaink közül mi állja meg a helyét mai szemmel is – és mi az, ami csupán a szükségben-szűkösségben látszott irodalomnak, mi az, amit a cenzúra felhajtó ereje emelt értékké, és annak hiányában sután hullott vissza a porba.

Társaim, akikkel végigbrüsztöltünk két évtizedet, azzal vádoltak, hűtlen lettem elveimhez, hozzájuk, a közösséghez. Én pedig egyre nagyobbnak láttam a szakadékot a saját úton indulók, hagyománytörők „nem-kárpátaljai” jellege és a helyi tradíciókba belecsontosodó, azokat klisének használó kollégák írói magatartása között, így vetemedtem arra a kijelentésre, hogy kis literatúránk megszűnőben van, hiszen az a része, amelyik irodalom, egyre kevésbé kárpátaljai, amelyik viszont kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom.

Ezzel véglegessé vált szakításom azzal a felfogással, amelyet majd egy emberöltőn át sajátomnak éreztem. Meglehet, lélekben messzebbre emigráltam, mint a beregi tájtól a budapesti lakótelepig jutott költőtárs.

*

Évának nem tetszik, hogy politizálok. Hogy elkötelezem magam. Hogy kikérem magamnak, ha egy pártelnök kéretlen levelet ír nekem. Hogy rámutatok arra, melyik párt viszonyul álszenten a határon túli magyarság kérdéséhez. Hogy felszisszenek, ha ötmillió külhoni szavazóról hallok. Évának ez nem tetszik, szerinte az egyik oldal folyamatos bírálatával a másik oldal mellett látszom elköteleződni. Íróember ne tegyen ilyet, mondja ő. Legyenek elvei és legyen értékrendje, de ne érezze kötelességének, hogy napi rendszerességgel kikeljen azok ellen, akik ebbe az értékrendbe nem illenek bele. Ha mégis megteszi, beágyazódik, elköteleződik. Ezzel pedig saját szabadságát korlátozza, elüti magától azt a lehetőséget, hogy külső szemlélőként felülemelkedjen mindenfajta belharcon, napi csatározásokon, választási lázon (mikor e sorokat írom, épp a két forduló közt vagyunk).

Évának, mint mindig, igaza van.

Mégis: szükségét érzem tudatni azokkal, akik magukat nemzeti oldalnak nevezik, hogy politikájukkal én mint ungvári szobafestő, nem értek egyet.

_________
Megjelent kisebb rövidítésekkel: Mozgó Világ, 2006/május.

A filmet megelőző, a forgatást kísérő és a körülötte kialakult szakmai és ideológiai viták (pl. hogy a Pilis nem más, mint Magyarország szívcsakrája, ezért ott nem szabad egy koncentrációs tábor díszleteit felépíteni), pénzügyi és PR-körülmények szerencsére elfelejtődtek vagy legalábbis elvesztették jelentőségüket, így viszonylag tisztán, zavaró előzmények nélkül meredhettem tegnap a képernyőre. Illetve hát - derült ki nagyon hamar - egyetlen, ám igen komoly zavaró körülmény mégis fennforgott: elég jól emlékeztem a Kertész-regény lényegére. Három éve olvastam és akkor ezt írtam élményemről:

»„...nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.” (Kertész Imre)

Tőlem szokatlan gyorsasággal, két hét alatt elolvastam a Sorstalanságot. Nem akármilyen regény. Főként, ha az ember, mint én, a témát illetően bizonyos sztereotípiákkal a fejében készül elébe. (Szándékosan nem olvastam el egyet se a Nobel óta megszaporodott kritikákból, elemzésekből. Terveztem, hogy majd magát a regényt, és akkor ne legyenek „előismereteim”. Vagy a művet, vagy az elemzést - a kettőt együtt ritkán szoktam, pedig hát nyilván így illene. Ó, de mennyi mindent illene, amit a jóltájékozottság, a fennhéjázva hangoztatott értelmiségi lét, az íróság megkívánna! Töredékét sem teljesítem...) Szóval magáról a regényről nem sokat, a témájáról meg azt, amit talán nagyon sokan… És ehhez képest a Sorstalanság valóban meglepő, felkavaró. De nem úgy kavar fel, mint… Mint várható lenne. A lélek, a lelki- és önismeret egészen más régióit rezegteti meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló – amelyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Elképesztő, ahogy Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszál, és felborítja beidegződéseinket.

„Természetesen” (ez egyik leggyakoribb szava a történteket elmesélő „én”-nek) a mű utolsó oldalaira tartogatta az egésznek a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni (pláne elfogadni) – talán éppen az említett, magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Kínos. A legérdekesebb: hogy szerintem mindenkinek az, bármilyen is legyen, bármilyen is volt a viszonya a holocausthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya.

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, még nem is tudok számot adni róla, hogy micsoda… «

Mondhatnám, hogy azóta sem. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. Pontosabban... Az olvasók jelentős része valószínűleg nem azt és nem úgy olvasta ki belőle, ami szerintem a lényege. Vagy már elsőre is elhárította magától ezeket a kínos és felkavaró vonatkozásokat (amelyek, ismétlem újra, egyáltalán sem azonosak a holocaust miatti lelkiismeret-furdalással), vagy ha akkor fel is kavarta őket, mára zárójelbe tették a regénynek ezt a szembenézésre késztető kényelmetlen jellegét, és most szörnyüldözve jól elmerengtek a filmen. Szüleim legalábbis így tettek: anyám szerint "ugye milyen szép volt", apám szerint pedig "nagyon pontosan visszaadta a regényt". Vagy más filmet néztek, vagy más regényt olvastak...

Az én sommás véleményem mindenesetre az, hogy Koltai Lajos Sortalansága sajnos elég gyönge film. Nálam közepes alatt. A szenvedéstörténetek szokásos sztereotípiái, ügyes rájátszás a néző igazságérzetére, jók és rosszak, bűnösök és kiszolgáltatott ártatlanok... Most nagyrészt eltekintek a regénytől, amely éppen hogy nem erről szól, mindezt csak a filmről mondom, amely semmivel nem emelkedik ki a kipróbált receptek alapján készült alkotások sorából; sőt: feszültség, látvány, színészi játék tekintetében el is marad mögöttük. Nem jó film az, amelynek nézése közben egyfolytában rajtakapni vélem az alkotókat, amint éppen megtervezik a díszletet, a világítást, a jelenetet. "Kerengjenek ám azok a hópelyhek!", "Még nem elég cuppogós a sár, öntsetek oda több vizet!", "Emberek, maguk halálosan fáradtak, hajnal óta állnak a hidegben, imbolyogjanak már egy kicsit jobban!" Bizony, én nem a kápók, hanem a rendező utasításait hallom... Kissé mesterkéltek az otthoni jelenetek is, különösen "a szomszéd kislány" szerepel igen sután. Molnár Piroska és Rajhona Ádám vaskossága azonban meggyőző és mulatságos; a kitűnő Bán János és a "két mama" (Tóth Ildikó és Schell Judit) a redukált klisé-szerepben nem alakíthatott nagyot. Nem igazán sikerültek a hazatérés utáni epizódok, előkészítetlen és indokolatlan mindaz, amit itt mond és gondol a főszereplő. Zavarba ejtő igazságait szinte semmi nem igazolja a korábban látottakból [A regényt végigkíséri a "természetesen", itt viszont, a Lukáts Andorral pergő jelenetben a villamoson - mintha lábánál fogva lenne előráncigálva]. A főszereplő Nagy Marcell egyébként kétség kívül a film kulcsa, csak a legnagyobb elismerés illeti meglepően érett játékát, de a szájába adott mondatok néha mégis hiteltelenek egy 14 éves fiútól [ugyanakkor messze elmaradnak a regény jellegét meghatározó szövegrészektől]. Szenvtelensége meggyőző, jelenléte végig erőteljes. Épp csak a benne játszódó belső folyamatok árnyalt bemutatása marad el, vagyis hát amit ebből érzékelni lehet, azok megint sablonok, a szenvedés kliséi.

Rosszabb a helyzet, ha a filmet összevetjük a regénnyel (a közbülső munkaanyagot, a forgatókönyvet nem olvastam). Ez az összehasonlítás már nemcsak azt mondatja velem, hogy a film gyenge, hanem azt, hogy alapjában elhibázott. Elhibázott, mert a Sorstalanság c. Kertész-regény bizony nem szenvedéstörténet, nem a rossz és a jó ellentétére, nem a bűnös és az ártatlan közti erkölcsi különbségtételre és legkevésbé sem az áldozat iránti szánalom felkeltésére épül, hanem inkább ellenkezőleg. A regény nem holocaust-mű, nem a zsidóság ellen elkövetett bűn méltánytalanságát mutatja be. Illetve ha ilyesmi meg is ragadható benne, mindez csak eszköz ahhoz, hogy a mélyebb tartalomhoz eljussunk. A mélyrétegekben meghúzódó, de onnan értő olvasással feltétlenül kifejlő lényeg pedig az a bizonyos roppant kínos szembenézés önmagunkkal, emberi voltunkkal, együttműködő - és nem pedig ellenálló - hitványságunkkal, mindazzal, amiben egyformán osztozunk, de közel sem egyforma mértékben dolgozunk fel. A regény ebben a "feldolgozottsági mértékben" egyedülálló, abban, hogy nem a sorsot és nem a körülményeket, nem az igazságot és még csak nem is erkölcsöt kéri számon, hanem megépíti és fokról fokra bemutatja, megtapasztaltatja "a megtörténés" apoteózisát. Nem a beteljesülését. És nem az üdvözülését. Nincs feloldozás, mert nincs kárhozat sem. Kertész ellenébe megy a bevett humanista és morális és vallási értékrendben érvényesíthető ítéleteknek. Azzal ítél, hogy nem ítélkezik, nem vádol és nem véd, így sem kárhoztatni, sem felmenteni nem tud és nem is akar. Ebben példátlanul következetes, ezt szolgálja kifejezésmódja, az ábrázolás szenvtelensége, a nyelvi kifejezésmód minden sajátossága, göcsörtösnek is nevezhető mondatépítkezése. Ezzel az írói magatartással helyezi új összefüggésbe mindazt, amit mi magunkban már elrendezve tudtunk. Határozott gesztussal mindent leseper a polcainkról, értésünkre adja, hogy amit eddig tudtunk (magunkról és a világról), azt rosszul tudtuk.

Koltai pedig szépen visszarakta a dolgokat a helyükre, hadd tessen a nézőnek, szörnyülködjön és hatódjon meg, ahogy egy tisztességes embernek illik ennyi borzalom, szenvedés és igazságtalanság láttán.

Nem tudom, hogyan lehetett volna hazug helyett igaz filmet csinálni a Sorstalanságból. Lehet, hogy Tarr Béla vagy Gothár Péter tudta volna. Koltai a könnyebb utat választotta, koktélt kevert több elemből: szakmai tudásból, művészi igényből, elégikus zenéből és Oscar-díjra kacsingató dicsvágyból. Langyos lötty sikeredett belőle. És mint tudjuk, a langyosat az isten is kiköpi.

Levélváltások Bodor Bélával igazi filosz-ügyben. Rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére a regényemben (ezek szerint olvasta a Szembesülést). Én Szentkuthynál, a Pae-ben találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek  is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről (lásd a közepetájt ezen az oldalon <itt egy link volt, már nem működik, így kitettem az írást alulra a jelen lapon). Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt említés.

Béla  most a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (...) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a "bomon"  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az "agnoszto  theo" kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

[a görög betűket nem minden böngésző értelmezi helyesen]

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ.  ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ 

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

A dolog több mint érdekes, mert mindez egyfelől azt jelenti, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy  ez egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtat a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem akképpen értelmezendő, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az 'ismert' istenek - mint jól szerkesztett fikciók - között egy többszörösen absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

"A ... Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást  adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa."

 

Görgey Gábor

Agnosztosz theosz

Az ókori athéniak a testet öltött - vagyis általuk testformába képzelt - istenek szobrai között emeltek egy külön szobortalapzatot, és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle istent. Azt mondták, ez az "ismeretlen isten" helye. Agnosztosz theosz.

Milyen hatalmas bölcsesség rejlik emögött! Mekkora tapasztalat. Mennyi fölfejthető rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora önismeretről - és istenismeretről! - árulkodik ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat.

Először is ama belátásról, hogy mindent tudni és mindent megismerni lehetetlen. De azért megostromlandó! Még ha lehetetlen is. Tulajdonképpen ez a folyamatos ostrom - a gondolkodás története. A lehetetlenből elhódítani valamit. Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból roppant piramis épül az évezredekben, de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem a legtöbbet, legjobbat, legtökéletesebbet. A tudásdarabkák ugyanis - a lehetetlenből elhódítva és kihasítva - egyenértékűek. Már csak ezért sem mondható, hogy Heisenberg fejlettebb és okosabb volt Arkhimédesznél.

Tehát az újra meg újra földerített lehetetlen számára állt üresen az a szobortalapzat.

Azután ott rejlik ebben az antik nyitottságban egy megfontolt filozófiai óvatosság. Azt mondja: rendben van, szép sorjában kiosztottuk a világot, mindenkinek a magáét, a különböző isteneknek, de ki tudja, hátha kihagytunk valamit? Hátha maradt egy reszort az átmitologizált égi és földi valóságból, tehát sosem árt, ha van tartalékban egy üres, betöltetlen hely egy esetleg elfelejtett vagy netán újabb istennek. Ezt a helyet persze betölteni nem ajánlatos soha, mert akkor vége a nyitottságnak a mindenkori új előtt. Lezárul, holott legfőbb lényege a lezáratlanság. Mindig kell egy üres szobortalapzat, hogy bárki odaképzelhessen bármit. Tulajdonképpen az álmok meg nem nevezett istenének helye ez, mindenki megtalálhatja ott a maga saját istenét, mindig éppen azt, amelyik hiányzik neki. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az üres szobortalapzat az istenekkel és félistenekkel gondosan benépesített görög mitológia tökélyének a záloga, éppen azért, mert bevallja tökéletlenségének lehetőségét: hátha akad egy fölfedezetlen isten még, aki helyét követeli? A világ magyarázatára teremtett mitológia ezzel a gesztussal megengedi a föltételezést, hogy az általa kinyilvánított világegészen esetleg megbújik valahol egy rés, egy repedés.

Tehát az eszme nagyvonalú toleranciáját hirdeti az üresen hagyott szobortalapzat.

Azután a polgár szabadsága is ez az Agnosztosz theosz. A polgáré, aki netán nincs teljesen megelégedve azzal a világrenddel, amit az istenek galériája kínál neki. Hiányérzete van. És akkor megteremtheti a maga istenét, ott és oda, ahol és ahonnét neki hiányzik. A hiányba a hiányt. Ennél lebegőbb és levegősebb szabadság nem létezik, mint ez a légből formált szobor. Mely nem egyéb, mint a mindig újabb választás üresen hagyott helye. Hiszen a polgár szabadságához és főként szabadságérzetéhez hozzátartozik, hogy a létező világhierarchiában mindig maradjon esély a saját, külön bejáratú ideái számára. Nem érzi szabadságnak azt, ahol minden talpalatnyi hely be van töltve.

Tehát ezt is hirdeti az ismeretlen isten szobortalapzata. Ámde lejjebb szállva e fennkölt magaslatokról, mást is hirdet: hétköznapi pragmatizmust. Az agora polgárának érzékét a praktikum iránt. Ma úgy is mondhatnók: a kávéházi polgárét, ha MÉG volnának igazi kávéházak és MÁR volnának igazi polgárok. A polgár egyik aduja ez a szabad hely, és ezt ő pontosan tudja. Ettől ő egy kicsit nyeregben érzi magát. Nem lehet vele akármit csinálni, nem lehet őt bármire felhasználni. Mert ott van ez az aduja a talonban. Bármikor kijátszhatja. És ezzel idegesíti - nem nagyon, csak amennyire éppen szükséges - a többi istent, akik elfoglalták helyüket a talapzatokon. Akiket enyhén nyugtalanít a tátongó üres hely. Hogy mikor álmodik oda valakit a polgár? Kiféle-miféle isten lesz az? Beilleszkedik majd a galériájukba? Hozzájuk való egyáltalán? Homogén isten? Ettől a nyugtalanító ürességtől kicsit lejjebb szállnak a piedesztálon. A helyzet fokozottabb józanságra inti őket. És azon igyekeznek, hogy a polgár annyira meg legyen velük elégedve, hogy ne is áhítson és ne is álmodjon oda senkit az üres talapzatra. Majd ők megadják neki, ami hiányzik.

A pragmatikus polgár pedig hagyja magát körüludvarolni. Nem korrumpálni, nem megvásárolni, csak éppen kicsit körülgazsulálni, hogy érezze a maga fontosságát, érzékelje polgár mivoltát. És így szépen elvannak. Ő, meg a talapzatos istenek, meg az ismeretlen isten mindig üres talapzata. Ez így együtt: maga a polgári biztonság.

Nagy baj a mi újkori honunkban, hogy mindig minden szobortalapzat tele van. Több mint tele: zsúfolt. Agyonzsúfolt. Nálunk fordítva van, mint az antik görögöknél: néha nincs is talapzat, csak szobor van. Amikor már minden talapzat foglalt, akkor egy-egy lemaradt szobor csak azért is odaáll, úgy, ahogy van, minden alépítmény nélkül. Pedig az volna jó: az Agnosztosz theosz ürességének a varázsa. A betöltetlenség költészete. A szárnyaló képzelet szabadsága.

De nálunk mindig minden, néha még duplán is, tele van. Még a gyakori szoborcserék között sincs lélegzetvételnyi idő, éppen csak kezdesz felsóhajtani. "Nahát, szóval akkor én ezentúl úgy képzelném, hogy ide leginkább..." És már el is akad elfáradt polgári sóhajod, mert mire végiggondolhattad volna, már ott feszít az összes új szobor. Már nem is képzelsz semmit. Mert megint hiányzik a hiányzó isten örök üres helye. Ahová a polgár a vágyait és elképzeléseit elhelyezheti.

Néha egy emlékmű emléke is lehet tökéletes emlékmű. Egy Sztálin- és Lenin-szobor emléke például. Vagy a gellérthegyi Szabadság-szobor két oldaláról leemelt szovjet katonafigurák. Most már üres a talapzatuk, és remélem, üres is marad. Hűlt helyüknél szebb és monumentálisabb emlékművet nem is tudok elképzelni.

De ez még mindig nem a magyar agnosztosz theosz helye!

________________________

Laptopomon találtam

Agnosztosz Theosz (görögül: Αγνωστος Θεος) egy olyan kifejezés, amelyet a görögök használtak az ismeretlen istenre vagy istenekre utalva. A kifejezés előfordul az Apostolok cselekedeteiben (17:23), ahol Pál apostol Athénban beszél a városban talált oltárról, amelyre ez volt írva: „Az ismeretlen istennek”. Pál azt mondja, hogy ő hirdeti nekik azt az istent, akit ők tisztelnek anélkül, hogy ismernék.

Agnosztosz Theosz néha összekapcsolódik a gnoszticizmus nevű vallási irányzattal, amely szerint a valódi Isten megismerhetetlen és távoli az ember számára, és a teremtett világ csak egy alsóbbrendű istenség, a Demiurgosz műve. A gnosztikusok úgy vélték, hogy az embernek titkos tudást (gnózist) kell szereznie ahhoz, hogy megszabaduljon az anyagi világ börtönéből és visszatérjen az igaz Istenhez.

Agnosztosz Theosz nevet viselte II. Antiokhosz szeleukida uralkodó is (Kr. e. 286 – Kr. e. 246), aki a hellenisztikus Szeleukida Birodalom harmadik királya volt. Ő volt az, aki békét kötött Ptolemaiosz II. Filadelfosszal Egyiptomban, és feleségül vette annak lányát, Berenikét. Antiokhosz ezzel a névvel akarta kifejezni, hogy ő az istenek közvetítője és kegyeltje.

______________________________

Az illusztrációt a Bing állítólag veszélyes mesterséges intelligenciájának segítségével 2023-ban készítettem

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Eleve vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, kifejezetten szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, az alternatív művészettel (még ha nagy mennyiségben élni nem is kívánok vele), a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam a munkásságát értékelő írásokba is. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával, fellépésével való szembesülést. Vezető hír lett, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.
A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (Népszabadság, Index, Kultúrház) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész előadás ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege is.

- lírai vers-tőzsde - seo káfé 2022: linképítés - pr-cikk - laptopok - 

Lírai válasz szonettemre

Balla D. Károly:

SÁMÁNOK, VADÁSZOK, VALAKIK

Cseke Gábor:

MINDENEK ÉS SENKIK

google honlap-seo első | Az eredeti közlés | A Lírai tőzsde versei | pr-cikk linképítés | környezetbarát vegyszeres ivóvízkezelés

Ezen az új webhelyen nem sokat írok magamról, lévén közéleti blognak szántam a személyes manzárd mellé, így aztán itt még egyetlen poszt sem szól az idén megjelent könyvemről, a Szembesülésről. Mivel azonban sok olvasó nem lép át innen a privát honlapomra és csak innen tájékozódik rólam, talán főművemről itt is illik írnom valamit, no meg lassan vége az évnek, jövőre ez már egy tavalyi könyv lesz, így most iderovok pár észrevételt abból az apropóból, hogy most találtam egy decemberi anyagot, amely a könyvemet is gondozó Pro Pannonia Kiadó múlt évi tevékenységét mutatja be, meg-megszólaltatva Szirtes Gábor kiadóvezetőt is (a fotón). (Rólam és könyvemről ez olvasható a cikkben: „A 2005-ös Határon Túli Magyarok Fesztiváljának fontos eseménye volt Balla D. Károly látogatása. A kárpátaljai szerző Szembesülés című kötete műfajkísérlet, s ez látszik abból is, hogy a művet még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába. E könyv hiányregény, azaz különböző típusú szövegekből álló írások gyűjteménye. A határon túli magyar értelmiség sorsában két értékrend ütközik össze: a megalkuvás és ezzel együtt a publikálás lehetősége, s a másik a hatalommal való szembekerülés a liberális értékek vállalásával.”)

Főművemnek nevezem fentebb a Szembesülést, mert egyre inkább úgy érzem, hátralévő életemben nem leszek képes meghaladni. Ami sajnos nem ennek a közel másfél évtizedig írt regénynek a jelentőségét mutatja, hanem inkább íróságom gyöngeségét: mi silány életmű az, amelynek egy nagyjából olvashatatlan regény képezi a csúcsát.

Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a Szembesülés megjelenése majd komolyabb szakmai sikert hoz számomra. Az utóbbi években már inkább nyűgnek éreztem, szabadulni kívántam tőle; azt gondoltam, ha majd végre napvilágot lát, akkor felszabadulok nyomasztó terhe alól és valami újabb, frissebb munkába kezdhetek. De nem. Belefogtam ugyan elég sok mindenbe, sokat írtam és publikáltam azóta, hogy a regény kéziratát éppen egy éve véglegesen lezártam, de szemmel láthatóan felaprózódik a munkáimban az, ami még szellemi munícióként, ötletként, művé váltható energiaként bennem van.

Verset ritkán és keveset írok. Miért is? Mert rájöttem, hogy egy publikálható, jó színvonalú vers megírása nem jelent számomra semmilyen nehézséget, semmilyen alkotói kihívást. Ez álszerénytelenségnek tűnhet, de valóban így érzem: sorozatban írhatnám, onthatnám magamból a költeményeket. Megerőltetés nélkül tudom alkalmazni a „versbeszédet”, képes vagyok képekben kifejezni magam, logikusan építem a szerkezetet és rutinosan megtöltöm tartalommal, tudom, hol kell a masszát kicsit megkevernem az absztrahálás fakanalával, mikor kell nyakon önteni egy kis stíllel – annyi érzelem és gondolat pedig mindig van a fejemben, hogy a felsorolt képességek birtokában bármikor összekotyvasszak egy olyan verset, amelyik semmivel sem rosszabb a legtöbb folyóiratban a legtöbb szerzőtől megjelenőnél. (Tisztelet a ritka kivételnek.) Naponta írhatnék tehát verset, DE MINEK? Ezért történik az, hogy különböző leküzdendő akadályokat állítok magam elé, mint például a Pilinszky-projektumban, s ezért „költök” csak ritkán, szinte el-elvétve, mert nem rutinból akarok írni; nem-rutinból viszont ritkán adódik szerencsém, ihletem, intuícióm, nevezzük bárhogy. S amikor mégis, akkor kiderül, hogy az sem sokkal jobb annál, mint amit rutinból gyártottam volna. 

Amennyire érzem, hogy a verset uralom, mint műfajt (és ez kicsit nyomaszt), legalább annyira azt is érzem, hogy a próza fölött viszont nincsen semmilyen hatalmam (és ez nyomaszt csak igazán!). A verset megszelídítettem, de nem igazán tudok vele mit kezdeni, a próza meg továbbra is megközelíthetetlen fenevadként acsarog rám. Versben azt teszem, amit akarok, ám a prózának minden mondatával megküzdök, és ha sok vergődés után úgy érzem, hogy jól sikerült, egy-két-három év multán már csak a hibákat látom benne. Hiába gondolom most azt, hogy a Tejmozi jelentős prózaírói teljesítmény, ha nemsokára észreveszem a gyöngeségét, leleplezem a magam modorosságát, az erőltetettséget.

A drámáról most nem is beszélek, ebben a műnemben semeddig sem jutottam, 6-7 színpadi játékom nem egyéb elvetélt kísérletnél.

Így aztán az egyetlen műfaj, amelyben nagyjából otthonosnak érzem magam, az nem más, mint az esszétől az újságcikkig, a publicisztikától az írójegyzeten át a naplóig terjedő valami. Az utóbbi években ez vált a fő műfajommá, ebből írtam és publikáltam a legtöbbet. Ugyanakkor azt is pontosan tudom, hogy irodalmi értékük szempontjából ezek a legfeledhetőbb munkáim.

No, innen nézve látom a Szembesülést többé meg nem haladható csúcsnak, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a világirodalom nagyjaihoz nem mérhető vakondtúrás.

„…műfajkísérlet, … még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába.”

Dehogynem. Hallgatásukkal már be is seperték az irodalmi haszontalanságok közé. Különös, hogy végső soron egyetértek velük. Ezzel tisztába jönni: elég súlyos szembesülés.

• Online Szembesülés - Könyv, regény

Ha a nemzeti oldal eddig csak ki nem állhatta Esterházy Pétert, mostantól kezdve bizonyára gyűlölni fogja. Jeles írónk ugyanis jól megadta a magyaroknak, ami a magyaroké. Francia lapnak nyilatkozva – az NOL-ban közölt mai MTI-cikk szöveganyag szerint, többek között a következőket állította:

   "Egy elmúlt diktatúra tükrébe nézni nem túl kellemes. Egyszerűbb azt mondani, hogy áldozatok voltunk. És azzal a ténnyel is nehéz szembenézni, hogy közvetve vagy közvetlenül, mi működtettük a diktatúrát. Egyszerűbb azt mondani, hogy utolsó leheletünkig reformkommunisták voltunk. A két állítás hazug. És jelenleg ebben a hazugságban élünk"

   Illetve arra a kérdésre válaszolva, hogy nagy íróink nemzetközi sikere okán nevezhető-e Magyarország irodalmi országnak, azt is kijelentette, hogy elsősorban egyedi teljesítményekről van szó, s ezek abból a perspektívahiányból és reménytelenségből születtek, amelyek a szellem nagy koncentrációját igénylik. Mindez pedig abból következik, hogy a kollektív utak járhatatlanok voltak.

   Nos, a kollektív nemzettudatra építő írók és híveik ezt épp ellenkezőleg gondolják. Ami idáig rendben is volna. A dologban az a pláne, hogy míg Esterházy nem gyűlöli azokat, akik tőle eltérő ősokokból vezetik le a művészet lényegét, addig őt minden korábbinál élesebben fogják támadni fenti kijelentéseiért, idegenszívűnek, nemzetárulónak fogják titulálni.

   Pedig csak egy író. Aki gondolkodik. Aki őszinte. Aki ír. És ezt a hármat egyszerre műveli, ráadásul – sokak pechére – nem tehetségtelenül.

________________________

kreatív szövegírás weboldalra

Csendej Ivan rövidített életműve, avagy tévedni emberi dolog, de újságírónak? 

 A jeles ukrán író, Ivan Csendej november 29-i ungváron bekövetkezett haláláról hírt adva ezt írja a Kárpátalja c. lap eheti száma: "Két regénye és tizenhárom elbeszélése látott napvilágot." Ilyen sovány lenne a 83 esztendős korában elhunyt alkotó életműve? Dehogy! Újságírói-szerkesztői felületességről és fordítói hibáról van szó. Az ukrán nekrológokban (ha onnan vették az adatot) ez a megfogalmazás szerepelt: "десятки оповідань, повістей та нарисів". A десятки többször tízet jelent, magyarra 'több tucatnyi'-ként szokás fordítani, a повість meg éppenséggel kisregény. (Ukránul-oroszul regénynek csak a nagyon "vastag" műveket nevezik, magyar értelmezésben a повість nyugodt szívvel tekinthető regénynek.) Hogy a tizenhárom darab elbeszélés hogyan jött ki ebből, nem tudom, a google-keresővel az író nevével elsők közt felbukkanó oldal például ezt írja: "Автор книжок оповідань, нарисів, повістей" - és felsorol 14 könyvet, 1980-nal lezárva a sort. Holott Csendej az azóta eltelt negyedszázadban is bőven alkotott és sokat publikált. Bár igaz, a teljes bibliográfiájára nem találtam rá, de a pontos adatért valószínűleg elegendő lenne felhívni egy könyvtárost. Ennél persze sokkal egyszerűbb félrefordítani az ukrán nekrológot.

______________

A cikkben linkek voltak, de 2015-ben már egyik sem élt, eltávolítottam őket.