Reprezentatív kiadvánnyal gazdagodott családi könyvtárunk: az Erdélyi Béla munkásságát bemutató új monográfiával. Ivan Nebesznik művészettörténész munkája, albumszerű kivitelben, színes táblákkal, dokumentumfotókkal - ahogy kell. Kiegészítésként belekerültek Erdélyi párizsi naplójegyzetei (a szöveget Balla Pál fordította magyarról ukránra, tiszteletpéldányaiból kaptunk egyet). Első átpörgetésre egyetlen hiányosság tűnt fel: az ukrán szöveg után az angol és francia rezümé mellé elfért volna egy magyar is. (Remélem, ez nem azt jelenti, hogy Erdélyi magyarságát is elvitatja a monográfia.) Néhány általam eddig nem ismert kép reprója a kiadványból:

Addig-addig provokáltam a kérdéseket ezen az oldalon, hogy Szokolay Zoltán kollégám és druszám ("mert ha a publikálást balgamód abba is hagytam, az írást nem, s mert hajdan Zoltán Károlynak kereszteltek") kettővel is meglepett. Az első valóban kérdés, a másik viszont erőt próbáló feladat. Mindkettőt egy-egy saját fotójával kapcsolatban tette fel, és mivel ő az első kérdező, nem térek ki előle. Íme a kérdések és a fotók:

Csönge tegnap a barátaival Nevickén, ifjúkorom kedvenc kirándulóhelyén járt. Ungvártól csupán 12 km-re van, de a hegyek közelsége és a magasabb tengerszint miatt ott még csak most kezdődik a tavasz. Nagyon szép fotókat készített erdőről, várról, tájról, a legsikerültebbek itt következnek.

Március 21-én este mutatják be Miskolcon a Spanyolnátha művészeti hálóterem friss számát. Ebben kapott helyet Kőhalmi Péter fotósorozata (A futóbolond), amelyhez (Vass Tibor főszerkesztő szíves felkérésére) felvezető szöveget írtam. A képekből ízelítőt és Valaki odabentről című írásomat - amely a fotók vetítése közben elhangzik a helyszínen - ezúton ajánlom figyelmetekbe.

Fotó, képeslap - a régi Ungvár - archív fényképek. Bár nem hajt semmilyen gyűjtőszenvedély, a gépemben szép kis kollekció állt össze a régi Ungvárról. A képeket különböző honlapokon találtam az elmúlt években, többségük korabeli képeslap kópiája. Más-más a készítési technikájuk, különbözik a beolvasás minősége, mérete. Egységesítés nélkül feltettem mindet egy oldalra, itt néhány érdekesebbet mutatok be ízelítőül.

A legrégebbi alighanem ez:

Nem kell megijedni, nem akarok eztán időjárásjelentő posztokat írni (kevés dologtól borsódzik jobban a hátam, mint amikor más mondanivaló híján a delinkvens arról számol be unalmasan, hogy éppen esik-e vagy fúj ott, ahol ő van), és fotóbloggá sem akarom átminősíteni kedvenc szövegelős webhelyemet - ám Csöngének éppen sikerült Ungvár két leghangulatosabb utcájáról egy-egy fotót készítenie abból a különleges alkalomból, hogy az eddig végig hómentes idei tél  most  mégis megemberelte magát.

Keisz Gellért barátom értesített arról, hogy Kaposváron részt vett a Közép-Európai Digitális Üzenet c. vernisszázson, amelyen kollektív munkánk mellett az én szerény képecském is kiállításra került. Mint írja Geli, a "közös képünk a hallban volt elhelyezve – „Plakát” gyanánt", és ugyanitt - bár szerintem inkább a lépcsőfordulóban - kapott helyet az enyém is.

A budapesti kiállítás alaposan ráirányította a figyelmet  munkásságára. Nemrégiben olvastuk, hogy furcsán csavarodó felhői voltaképpen tudományos hitelességgel ábrázolt turbulenciák, most meg arról értesültem, hogy égi objektumokat csillagászi pontossággal rögzített képein.

Tegnap a DunaTV különleges csemegével szolgált, Arsen Anton Ostojić különös hangulatú filmjét vetítették, a Ta divna splitska noć címűt (Az a csodálatos spliti éjszaka). A horvát rendező világa egyszerre kegyetlenül durva és emelkedetten költői, brutális és mégis nagyon érzékenyen, finoman megrajzolt.

A szilveszter éjszakán Splitben játszódó történet háromszor kezdődik újra, mindhárom eseménysor ugyanarra a kulminációra fut ki: pontban éjfélkor valaki meghal. Az átejtő és áteljett kisstílű drogdílert szeretőjének a kisfia lövi le, a szerelmi csalódásában vigasztalhatatlan, és az épp most prostituálódó drogfüggő lányban örömét nem lelő színesbőrű amerikai matróz légyott helyett szájbalövi magát, a szerelmeskedésre ajzószerrel rásegítő párocska pedig a tetőre mászik fel, s a fiú onnan "száll el". Ezt az utolsó halált a rendező már nem mutatja be a maga nyersességében, a fiú mámorában azt hiszi, hogy repülni fog, és a néző sem lát mást, mint a tűzijátékos eget.

A történet három szála szépen össze van szőve, események, szereplők és helyszínek időről időre érintkeznek, miközben minden halad a maga elkerülhetetlen, végzetes útján, hogy amikor a város főterén zajló rockkoncert csúcspontján az énekes sztár (egyben a drogfőnök) visszaszámolja a másodperceket, akkor éjfélkor mindenütt bekövetkezhessen a tragédia.

A motívumok a zseniális szerkesztésnek köszönhetően túlmutatnak magukon, a konkrét helyen és időben zajló történések kiemelkednek primér közegükből, a filozófiai értelemben vett élet bonyolult kegyetlenségét példázzák. Kis csalásokból épülnek fel a nagy hazugságok, apró csínyekből lesznek a végtelen bűnök, ártatlannak látszó apróságokból  áll össze a visszavonhatatlanul hatalmas halál. Térben és időben minden ugyanabba az éhes és jóllakathatatlan, mindent elemésztő garatba torkollik, szerelmet és élvezetet, örömöt és boldogságot egyaránt ledarál a kikerülhetetlen bekövetkezés, hogy végül megmutatkozzon a csalárd módon kicsikart, droggal vagy lopott szerelemmel megszerzett mámor érvénytelensége, üressége, látszat-volta: boldogság helyet halál, átélhető öröm helyett a semmibe pöffenő színtelen petárdák.

Holnap reggel blogomban és a BárkaOnline-magazinban egyszerre indítunk vitát nyomtatás és/vagy internet témában. Elek Tibor örömömre ugyanis megválaszolta legutóbb neki címzett nyilvános levelemet, ők is felteszik mindkettőt, nálam megjelenik a válasz, a hozzászólásokat pedig kölcsönösen átvesszük egymástól. Érdemes hát ide is, oda is ellátogatni, és lehet kérem kommentelni - erről alighanem mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Bízom abban, hogy sokaknak érdemi mondanivalója is.