Ménesi Gábor

A bezárt ablak mögül

(Berniczky Éva: Várkulcsa)

Amikor a Magvető Kiadó néhány évvel ezelőtt útjára indította Novellárium című, egységes küllemű, egyszerű, visszafogott pasztellszínekkel ellátott borítójú könyvsorozatát, minden bizonnyal az volt az elsődleges célja, hogy jobban felkeltse az érdeklődést a kortárs magyar novellisták iránt és rávilágítson a műfaj mai mozgásirányaira. Bánki Éva, Erdős Virág, Nagy Koppány Zsolt és Vida Gábor kötetei után az idei könyvfesztiválra megjelent a Várkulcsa. Szerzője, a Kárpátalján élő Berniczky Éva - mesekönyvek, valamint társszerzőként jegyzett novellaválogatások után - markáns indulásával hívta fel magára a figyelmet. A tojásárus hosszúnapja (2004) recepcióját áttekintve egyöntetű szakmai siker mutatkozik, a kritikusok nagy érdeklődéssel és elismeréssel fogadták a könyvet. Berniczky első kötetében valóban kellő felkészültségről és kiérlelt, sajátos hangról tesz tanúbizonyságot. A novellák után a nagyobb prózaforma felé fordult, s Méhe nélkül a bába (2007) című kisregényében ugyancsak sikeresen próbált válaszokat keresni az őt foglalkoztató prózapoétikai dilemmákra.

Most, hogy egyesével feltettem írói oldalamra 1999-es válogatott kötetem összes versét (Halott madárral), újra igazat kellett adnom a folyton fejemben járó,  szép emlékű Bodor Béla nemrégiben tett megállapításának, miszerint: "mióta figyelem Balla költészetét, azóta ugyanaz a többarcúság jellemzi". Az persze nagy kérdés, hogy ez a sokféleség erény-e vagy gyengeség, vajon a sok hang képez-e valamiféle egységet vagy óhatatlanul széthullik "az életmű" (ha egyáltalán megengedhetem magamnak ezt a nagyképű kifejezést). Bárhogy is: bizonyosnak látszik, hogy legalább 4-5 különböző hangon szólalok meg verseimben. A két legtipikusabb: a szikár, egyszerűnek látszó, de bonyolult  absztrakciókat rejtő modern szabadvers, és a kissé néha fennkölt, szómágiára hajló, kötött formájú, erős rímekre épített, általában jambikus vers (utóbbiak sorát mostanában sok szonett gyarapítja). Íme két tipikusnak gondolt - ráadásul egymással  szomszédos - vers a szóban forgó kötet legvégéről:

archívumomból                                                                                       egy újraközlés okán

Balla D. Károly

Bankrablás Gömörben

Kordu Leontin: 1. nap: esőnap

A cím akár azt is jelezhetné, hogy valahol a színházi évad első napját Vass Tibor Esőnap c. verseskötetének felolvasásával kezdik. De nem. Itten kérem szóviccről van szó, mégpedig székelyeket alaposan megszégyenítő, gömöri furmányossággal rejtjelezett szóviccről, tessen csak fennhangon első-nek olvasni az 1. írásképet, és máris remek kis klapanciát kapunk, akár mondogathatjuk is, hahaha, de szellemes. NA NE! - ez volt az első reakcióm, amikor a fantáziátlan borítón megláttam a ficamodott fantáziájú címet. Valamilyen rejtett sugallattól indíttatva mégis, pechemre vagy szerencsémre, felütöttem a külső tulajdonságait illetően egyedül méretében kellemes könyvet. És az első (eső?) bekezdése megfogott:

Turbuly Lilla

A pondró, akiről leették az almát

Berniczky Éva: Várkulcsa. Magvető, 2010, 192 oldal, 2490 Ft

„Mielőtt kitalálhattam volna a főmosómestert, összeakadtam eleven másával. Sajnos hajlamos vagyok a találkozások elkapkodására, valami kóros türelmetlenséggel keltem életre fikcióimat.” Ezzel a vallomással kezdi Berniczky Éva egyik novelláját, a Jégármányt, mintha kulcsot szeretne adni az olvasónak saját írói világához. Azt azonban, hogy álkulcsról van-e szó vagy valódiról, nem olyan könnyű eldönteni.

Asztalos Éva recenziója a Literán:

Profán legendák

Berniczky Éva legújabb kötetének címe, a Várkulcsa többekben valószínűleg előbb idézi meg a mesék birodalmát, mint Kárpátalja azonos nevű zsákfaluját. Hamarabb jutnak eszünkbe például Judit kulcsai, melyeket olthatatlan kíváncsiságtól fűtve kér el a kékszakállú hercegtől, és lesz birtokukban a vár súlyos titkainak tudója, vagy bármelyik várkulcs, amellyel tetszőleges mesehős kiszabadíthatja a sárkány fogságába esett királylányt. A fülszöveg szerint ül is valaki az Ung fölötti várhegy egyik padlásszobájában: maga a szerző, kinek képzeletében megelevenedtek a novellagyűjtemény figurái.

Balla D. Károly:

Az érvényes manír
Brenzovics Marianna Kilátás c. könyvéről

Eleven, erőteljes szöveg, pontosan megválasztott írói pozíció. Utóbbi annyira pontos, annyira kitalált és annyira maga alá rendeli a megjelenített világot, hogy manírnak látszik. Viszont érvényes. Az önfelmutatás (önigazolás?) kimódoltságánál fontosabb, hogy hitelessé válik az  a stilizáció, amellyel a beszélő (és révén a szerző) környezetét megjeleníti: nem leír, nem lefest, nem ábrázol, hanem összedarabol és kiragadva felmutatja a torz foszlányokat, cafatokat. Amit és ahogy kiragad, és amilyen nyelvi megformáltsággal felmutat, abból hitelesen egységes kép áll össze, és ebbe a képbe jól szervesül a látó és a láttató. Meglehet, végletesen szubjektív ábrázolásmód ez, de ez a szubjektum nagyon jól van fókuszálva, művészileg érvényes az, amit összegyűjt és elénk vetít.

Dérczy Péter:

Kljucsarki – nincs út tovább

Számomra nem kétséges, hogy a kihalófélben lévő magyar novella egyik jeles képviselője Berniczky Éva, aki ráadásul új színeket hozott ebbe a kisformába jó egy évtizede. Volt ugyan pár éve egy regénykísérlete is (Méhe nélkül a bába, 2007), nem is rossz, az előző novelláskötete (A tojásárus hosszúnapja, 2004) azonban sokkal izgalmasabb, bizonyos esztétikai és világképi megfontolások alapján sokkal eredetibb volt. S tulajdonképpen új novelláiról, amelyeket az utóbbi években írt, ugyanez mondható el, hozzáteszem, szerencsére nem egyszerű „ismétlésekről" van szó, azazhogy Berniczky Éva haladna az egyszer már jól bevált úton. Az új kötet, miközben ismétli az előző minőségét, magas színvonalát, erős elmozdulásokat is mutat A tojásárus... narratívájához képest, ez azért üdvözlendő, mert Berniczky kísérletező kedvét, újra való törekvését jelzi, ami általában is mindig csak jó lehet.

[P.Z.L., Kultúrpart:] Berniczky Éva új novelláskötete, a Várkulcsa kinyitja az ajtót, melyen keresztül, mint valami titkos járaton kapcsolatba léphetünk a határ túloldalára került Kárpátaljával.

Kárpátalja közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, közelebb, hiszen olyan, mintha a kollektív lelkiismeretünk tája lenne mindaz, ami Záhony után vár ránk. Fegyveres határőrök követelik a „kis papírt” - így kezdődik minden. Azonnal elkezdődik az irracionális játék: „kis papírt” kérnek, amelyre fogalmunk sincs mi van írva.

„Kis papír” - jut eszembe folyton, amikor Berniczky Éva Várkulcsa című új novelláskötetét olvasom, mely a Magvető Novellárium sorozatában látott napvilágot. Berniczky Éva kis papírjaiból 192 darabot számoltunk össze, ennyi oldalból áll a könyv. Berniczky hat év után tért vissza újra az elbeszélésekhez, és valljuk meg: jobban állnak neki a kis formák, mint a regény.

Én úgy gondolom, Johannes Gutenberg nemhogy nem tiltakozna az elektronikus könyvek megjelenése és térhódítása ellen, hanem lelkesen üdvözölné a tudomány és technika ezen újabb nagyszerű vívmányát, amelynek hordereje joggal hasonlítható össze a könyvnyomtatás felfedezésével. Ha valamiért mégis tiltakozna, akkor legfeljebb azért, mert a legnagyobb kárpátaljai közéleti lapban egy fölös t-betűvel megtoldották a nevét.

Jellemző, hogy a figyelemfelkeltő cím után a könyvnyomtatás atyjáról szó sem esik, nevét sem említi a szerző. A hozzáértés mértékét mutatja az is, hogy nem elektronikus, hanem elektromos könyvnek nevezi az e-bookot...

 Első látásra egy kütyü, ami valamivel nagyobb egy maroktelefonnál. Viszont nincs hangja, nem lehet vele sem beszélgetést kezdeményezni, sem üzenetet küldeni. Olvasni annál inkább. Akár hétszáz hagyományos könyv anyagát is tartalmazhatja. Nem rontja a szemet, hiszen különleges technológiával előállított "elektromos papírból" készül. Súlya alig húsz deka, és mivel hagyományos elemmel működik, egy hónapig nincs gond a feltöltésével. És hogy mi ez a csodavalami? Nos, a fiatalok legújabb kedvence: az ebook, vagyis az elektromos könyv.