Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. febr.

Lányom némi aggodalommal hívja fel figyelmemet egy cikkre, amely szerint Ukrajnában rövidesen országos szintű zavargásokra kerülhet sor a lakosság kilátástalan helyzete miatt. Kicsit megrettenek, hiszem is meg nem is a riogatást.

Éppen lassan íródó regényem mélyrétegeiből merülök fel a valóság felszínére, nem szívesen hagyom magára hősömet apja világvégi faházában, örömmel görgetném tovább a történetet, szinte engem is érdekel, merre fordul sorsuk. Pontosabban inkább az izgat, mit tudok kihozni kettejük ellentmondásos viszonyából, mit ért meg a fiú az apja halál-elméletéből, tudatosul-e benne, hogy apja voltaképp szellemi hagyatékát adja át hosszú monológjában, kifejtve, hogy élet és halál egylényegű, nem egyebek, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Önmagunk számára pedig a halál, mondja hősöm apja a regényemben, nem más, mint azon hiányoknak a tudomásulvétele, amelyek külön-külön az életben is megvoltak, épp csak nem tudtuk, hogy minek az alkatrészei, hogy micsoda roppant konstrukció áll össze belőlük életünk végére. Ki-ki maga építi fel a saját halálát önnön élete hiányaiból.

Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
2009. jan.

Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben, mondogatom magamban a József Attila-sort hetek óta. Zavarban vagyok, különösen néhány napja, amióta kiderült, mit titkolt el előlem életében az anyám, mi az, amit jogom lett volna megtudni – ám csak halála után jutott tudomásomra.

Nem mondhatnám, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk az utóbbi időben. De azt sem – ha már időjárási képet használtam – hogy viharfelhők gyülekeztek volna egünkön. Nem számított a viszonyunk sem egyértelműen borúsnak, sem napsütésesnek, inkább valami megfáradt fény szüntelen áradásáról számolhatok be (ez felőle érkezett) és fel-felélénkülő hűvöskés szélről (ez pedig éntőlem fújt).

Berniczky Éva

Majdnem Félix

Novemberre már megint forradalmat ígértek az elemzők, szerintük minden jel erre utalt. Az utca elhasznált emberét hallgatva, nagyon nem túloztak, bár mifelénk az állampolgár leginkább abnormális türelméről ismerszik meg. Csakhogy a pénzügyi világválság kicsit belekavart a már-már megszokottá vált, évente megtartandó előrehozott ukrajnai választásokba. A bankszféra ellentmondást nem tűrve tavaszra igazította a forradalom óráját. Így aztán a tüntetésre készülőknek egyelőre be kell érniük egy majdani forrongás visszafojtott hangulatával. Egyúttal persze annak kitalálására is halasztást kaptak, milyen revolúcióval rengessék meg, ha nem idén, hát jövőre a Krestyatikot. A narancsos ugyanis nem vált be. A bevezetett délszaki finomságról kiderült, hogy magyarra fordítva nemcsak kicsi, sárga, savanyú, de még csak nem is a miénk. Még óvatos jóslásokba se bocsátkoznék arról, hogy az előttünk álló tavaszon vajon milyen gyümölcsben futunk majd. Holott senki nem vehetné rossz néven tőlem a jövendölést, hallom, a modern Ukrajna éppen most vette fel a hivatalosan nyilvántartott – és így megadóztatható – tevékenységek sorába a jóslást, kuruzslást, asztrológiát.

Berniczky Éva

Madarat pénzéről

Igazán nagystílű vidéken lakom, errefelé fel se tűnik, ha uborkát lopnak a megátalkodottak, annál inkább, ha műtárgyakat. Lopják a képeket, ezzel riogatja olvasóit egyre gyakrabban a szenzációhajhász felszínes sajtó. Olyan mesterséges az egész, a tudósítás, a lopás, a lopás megrendelése, mesterségesek az árak. Nemcsak az ingatlanok árát verték fel irreálisra az utóbbi időben a fölös pénzzel rendelkező vásárlók Kárpátalján, hanem a festményekét is. Azok meg ugye, az építményekkel ellentétben, méretüknél, kiterjedésüknél fogva elmozdíthatóak eredeti helyükről, így aztán el is mozdítják. Pofonegyszerű a dolog, világosított fel képkereskedő ismerősünk, mifelénk, ha valaki nem hajlandó eladni a mások által megkívánt képet, akkor előbb-utóbb elviszik tőle anélkül, hogy fizetnének érte.

Már egy éve nem voltam Magyarországon. És nincsenek komolyabb elvonási tüneteim. Kicsit furcsállom. A békés lemondás valószínűleg annak köszönhető, hogy a neten keresztül szinte bármit, bárkit elérek, amit vagy akit szeretnék, engem is megtalál, aki tőlem akar valamit. Sőt személyesen is folyamatosan érkezik hozzánk valaki. Egyszóval házhoz jön, amiért egykor lelkesen utaztam. Kolos és Csönge jóvoltából nemcsak a társaság, hanem a legfrissebb filmek, a zene is. Azt hallgatunk, azt nézünk, amit szeretünk, és azt olvasunk. Hála a Magvető nagyvonalúságának ismét hatalmas ajándékkönyv-csomagot kaptam legújabb kiadványaikból, s a megkívánt régebbiekből. Hajnalonta Bartis Attila első regényét olvasom. A séta hideg kiszámítottsága, kimódolt jelentése a gyilkos gyerekkorból (pontosabban a „pusztítóan felnőttközeli gyermekkor-ból” Balassa Péter kifejezésével, ahogyan Dunajcsik is emlegeti Ex librisében egy tavaszi ÉS-ben), igazán illik mostani kegyetlen, csapongó hangulatomhoz.

Majd mindig erre tartok hazafelé, pedig választhatnám a menedékesebb párhuzamos utcát, az nem ilyen meredek. Ennek ellenére a napi tízegynehány kilómat csakis lépcsőzéssel és dombra kapaszkodással nehezítve vagyok hajlandó a Korjatovics téri piacról hazacipelni. Gyerekesen ragaszkodom Ungvár legjellegzetesebb utcájához. Mintha azzal, hogy naponta felmálházva legalább egyszer végigszlalomozom rajta, megmenthetném. Pedig mindhiába, mert köveire hullik, szétporlik, eltűnik a lábam alól, elvész a semmibe a biztosnak hitt utca, a Káptalan. A környéken egyre-másra bontják a régi kis családi házakat. Errefelé jó ideje a telkeket vásárolják, az érdeklődők számára teljesen közömbös a rajtuk lévő ingatlan, az értékével, állapotával pillanatig sem foglalkoznak. A belvárosban, a régi negyedben nem ritkán kétszázezer dollár fölött (de hallottam már egymilliót leperkáló vevőről is) fizetnek a lepusztult kulipintyóért, hogy már másnap hozzáláthassanak a ledózerolásához. A megszokott, bőven százéves, vagy olykor korosabb épületek újdonsült tulajdonosai hihetetlenül gyorsan felejtenek. Alig néhány hónap alatt nőnek ki a földből a jobb esetben jellegtelen, rosszabbikban ízléstelen vákuumablakos borzadályok, pöffeszkedve szívják el a maradék nedveket a kitartó öregfák gyökereitől. A villámépítkezések vonzáskörében, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan megbontják az árnyas út kövezetét. Természetesen egyetlen darabja nem kerül vissza az eredeti helyére. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyre hevenyészettebben rakják újra az utcát. Szinte megállapíthatatlan, azelőtt macska- vagy kockaköves volt-e egyáltalán a frissiben összedobált szakasz. A gáz-, víz és kábelvezetések, csatornázások miatt felvágott úton a megfejthetetlen hókuszpókuszokat követően soha nem az eredeti burkolati anyagból folyik a helyreállítás. Persze nem azért, mert vadonatúj kövekre cserélik a régieket. Ellenkezőleg, a megbontott rész körül felhalmozott kőkupacok is fogytán fogynak. Láthatatlan kezek igazán mesterfokon végzik az utca eltüntetését. Sebesen hordják el a mozdítható részeket a szorgalmas népek, akiket hosszú évtizedeken keresztül kifejezetten arra neveltek, hogyan tegyék rögvest magukévá azt, ami ideiglenesen nincs rögzítve, kikötve, bebetonozva. Azt gyanítom, hogy a letűnt szocializmus ereje elsősorban és mindenekfelett a megbontatlan, végtelen betontengerben rejtezett. Addig, ameddig mákszemnyi rés nem támadt rajta. Ahol a szocializmus meglazult, a szemfüles környékbeliek azonnal belenyúltak, és szép lassan utolsó cseppjéig széthordták. Nem is szabadulhatunk tőle mind a mai napig. Hiszen nincs széles e vidéken porta, ahová valamilyen formában legalább leheletnyi be ne épült volna belőle. Ilyen furmányosan privatizáltuk mi a szocializmust.

Berniczky Éva

Már megint az elmúlásról szólt a nyár. Sokat járok az Ung-parti Puskin térre, itt lakott kedvenc bácsikánk a Pingvin nevű kávézó fölött, a legfelső emeleten. Furcsa ez a múlt idő, mert súlyos szívbaj ide, érrendszeri rendellenességek oda, miután mindvégig úgy élt és dolgozott, mint akinek kutyabaja, vele egyetemben mindannyian azt gondoltuk, rajta aztán nem foghat a halál. Azon a fullasztó vasárnap estén mégis telefonált az emeleti szomszédja, menjünk gyorsan, mert tele van rendőrrel és mentősökkel a szoba, Pavel Karlovics dolgozószobája. Akár valami hihetetlen dolgot, úgy ecsetelte, hogy Pavel Karlovics maga hívhatta ki a mentőt, előre kinyitotta lakása ajtaját, aztán letelepedett a kanapéra, és most nem lélegzik. A telefonáló képtelen volt kimondani, hogy meghalt, mintha ez a nem lélegzik még visszafordítható lenne lélegzikké, fogalmazás kérdése csupán, csak el ne rontsa, rajta múlik a dolgok további folyása. Hátha mi, közeli hozzátartozók teszünk valamit, amivel feltámasztjuk a majd kétméteres férfit. Tőlünk várta a csodát, vagy legalábbis azt, hogy megerősítsük téveszméjében, mely szerint a magas növésűek feje kilóg a halálból, még ott is levegőhöz jutnak, ahol a kistermetűek már elvesztek.

Berniczky Éva

Ahányszor Csöngét kiviszem Csapra, annyiszor csodálkozom rá a jól ismert vasútállomásra. Mindössze huszonöt kilométert teszünk meg Ungvárról odáig, de az embertelen ridegségű csarnokba lépve mégis évtizedekkel ugrunk vissza az időben. Az utasokkal együtt kénytelen-kelletlen eljátsszuk az ósdi, idejétmúlt szerepeket. A pénztár előtt egymás hegyén-hátán, tömött sorban gyülekeznek a határátkelésre készülők. A homályos műanyag ablak mögött zsörtölődő asszonyság elviselhetetlen lassúsággal, kézzel skrájbolja a jegyeket. Komótosan töltögeti az oldalakat, egyiket a másik után, ha a türelmetlenkedők siettetik, kikéri magának, mit képzelnek, ennél gyorsabban nem képes írni is, meg odafigyelni is, értsék meg, nem hibázhat, ezek nemzetközi jegyek.

Kinn a bárány

Az idei tavasz szeszélyes időjárása jócskán megtépázta a teraszunk feletti tetőt. A legutóbbi viharban aztán bevégeztetett. Az ablakból igazán szép látvány volt, amint a szűnni nem akaró orkán erejű szél egyesével tépte le a téglavörös lapokat. Sorban kapta a hátára egyiket a másik után, meghintáztatta mindegyiket a kert fölött, majd elengedte, hogy kedvükre vitorlázzanak a levegőben, míg földet nem érnek az udvaron. Úgy két óra leforgása alatt virágzott el a tetőnk, lehullottak vöröses szirmai, csak a rozsdálló tartóváz meredezett a szabad ég alatt. A húsz évvel ezelőtt selejtként vásárolt, megfáradt hullámpalákról eleve hiányoztak a hullámok, éppen ezért sikerült potom áron hozzájutni az egész készlethez még az átkos áruhiányos időkben. Ehhez képest sokáig szolgált ez a tető. Persze akkor, amikor a vihar után a hátramaradó romokat takarítottam el, már nem találtam olyan nagyszerűnek a performanszot, amely pár órával korábban az ablak előtt állva olyannyira lenyűgözött.

Berniczky Éva

Képzelt beteg

Mint egykori bűntényem színhelyére, úgy térek vissza újra és újra a kórházba, a BAM-ra, ahogyan az ungváriak nevezik ezt a kísérteties városszéli dombot. Valami őrült elme száműzte ilyen világvégi helyre a városi kórházat, klinikát, szülészetet. Nemhiába ragadt erre az elmúlásbarát földrajzi övezetre a Bajkál—Amur vasútvonal orosz rövidítése. A Transzszibériai „magisztrál” hírhedt elágazása, ha jól emlékszem, nagyjából azonos időben épült egészségügyi fellegvárunkkal. Pontosan nem tudom felidézni, mikor nőtt ki a szeles, huzatos kopár dombtetőből, mindenesetre a 80-as évek derekán már ebben a kórházban töltöttem kötelező gyakorlatomat. Még azon szerencsések közé tartozom, akiket nemcsak bölcsésznek, tanárnak képeztek az ungvári egyetem ugyancsak a BAM-on működő filológiai karán, hanem ápolónővérnek is. Az azóta családi házakkal, néhány újabb intézménnyel bővült kietlen tartományban akkoriban a kórházi, klinikai épületeken, az egyetemi korpuszon és a kollégiumunkon kívül mást nem talált az erre keveredő. A katonai tanszéken teljes körű kiképzésben részesültünk, háború esetén mozgósíthatnának. Nem közönséges háborúra készítettek bennünket, atomháborúra. Miközben oktatóink tudták a legjobban, ha ne adj’ isten, bekövetkezne a borzalom, az elsajátított kötözési, sínbe rakási ördöngös technikáknak már semmi hasznát nem vehetnénk. Az elméleti foglalkozásokon megidézett élettelenség, halódás, pusztulás hangulata, szó, ami szó, kísérteties hasonlóságot mutatott a minket körülvevő valós környezettel. Az azonban biztos, hogy a városszéli dombot eszeveszett kapkodással vonták be betonkolosszusokkal. Egyenetlenül bár, de egyenetlenségében gondosan tüntették el a természet legkisebb reménykeltő biológiai jeleit. Emlékeimben, különösen, ha arra gondolok, hogy bábuk helyett szerencsétlen leukémiás gyerekeken sajátítottuk el az injekciózás fortélyait, gyakorlati foglalkozásaink sok tekintetben az imitált véghez igazodnak. Kiszolgáltatott áldozataink nekik már úgy is mindegy alapon kerülhettek suta tűink alá. Akárhogy néztük, kerestük, lapogattuk, a véznaságok csont-bőr fenekén nem találtuk a szúrásra kijelölt izomrészt. Hiányzott róluk a hely, ahová döfni köteleztek. Keservesen tanultam meg szúrni azt, ami már nincs. Heteken keresztül émelyegtem, akkor azt hittem, a cúgos folyosókon terjengő vécé-, gyógyszer- és a kórházi konyhabűz édeskés elegye miatt.