
ifjontii fenntartásaimon túllépve ma már ellenérzés nélkül elfogadom, hogy szűkebb-tágabb-legtágabb környezetemben sokaknak fontos az istenhit, mi több, a vallásgyakorlás és az egyházi beágyazottság. nyilván igényük van ezekre a függelmekre: miért vitatnám el tőlük ezt a szabad identitásválasztást és életviteli magatartást?
korábban soxor leírtam: erős különbséget teszek az istenhit, a vallás és az egyház között
hit, istenhit
az elsőhöz viszonyom nem-hívőként is pozitív: egy magunk fölé hejezett eszményben hinni nagyszerű dolog lehet, a számunkra megképződött feljebbvalóval kontaktust tartani (hozzá imádkozni, elvárásait érzékelni) pedig éppen hogy emelkedett pszichénk csúcsteljesítménye. az itt másodlagos kérdés, hogy szerintem a hívő magamaga teremti meg istenét, akihez aztán igyekszik felemelkedni, mint jobbik, tiszta, magasztos énjéhez - az eredmény a fontos, a magas ideához való igazodás - és itt következhetne az összes közhej szeretetről, jóságról, hűségről, erkölcsről, bűntelenségről - e viszonyokat szétszálazni már bonyolultabb dolog
vallás, vallásosság, vallásgyakorlás
a másodikhoz, a valláshoz a viszonyom ambivalens. ha adódik gondom, akkor nem is magával a vallással (igyekszem filozófiai tartalma felől közelíteni), hanem a vallásossággal, a vallásgyakorlással, annak is kollektív formájával
az istenhit az én képzetemben intim, bensőséges, szeméjes átélésre alapozott elméjültség, nem pedig a külsőségeket domináló templomjárás, leborulás, közös imádkozás, a feljebbvaló háztartási szintű imádása, megidézése, piszlicsáré dolgokba bevonása
ugyanakkor belátom, ez egy ojan felülről kínált (oktrojált?) keret, amej iránt a hívőknek igénye van - tehát "jogos". jogos hálát adni azért, hogy a csűr hátsó fala nem dőlt össze, hogy került kenyér asztalunkra, hogy megtaláltunk egy elveszettnek hitt anyacsavart. az ő keze kellett ehhez, nyilván. még az is lehet, az ijesmibe vetett hit teljesen őszinte és nem valamiféle szokáskényszer vezeti
ugyanakkor úgy sejtem, a kollektív vallási aktusokban több a hagyománytisztelet, a megfelelni akarás, semmint a méj istenhit
az "istenfélő jó ember vagyok" demonstrálása fontosabb, mint az emberi mivoltot azon méjségében átható permanens megrendültség
az istenhit transzcendens emelkedettségének a hétköznapok háztatási szintjére való lerángatása ugyan válhat napi igénnyé és az élet nehézségein átsegítő rutinná - de azt gondolom, a megszeméjesített világteremtőnek ehhez már nincs köze
az öncélú egyház
a harmadikról, az egyházról annál is rosszabb a véleményem, mint a hierarchikus világi hatalmi formációkról, bár nem vonom kétségbe, ezeket is emberi igény hozta életre, de ahogy amazok, az egyházak is fölébe nőttek az elvileg általuk képviselt egyének érdekének. öncélúak, önérdekűek, tekintéjelvűek, visszaélnek bizalommal, hittel, jóhiszeműséggel, alárendeltjeik alázatával. anyagi érdekeltségük szembetűnő, ám az igazi kárt a lelki kizsákmányolással, híveik alárendelésével okozzák
azt persze belátom, ha nem lenne istenhit, nem lenne vallás sem, s ha nem lenne vallásosság, nem lehetnének egyházak. de másfelől miből is fakadna az istenhit, ha a vallás nem definiálná és az egyház nem hirdetné?
eredeti megjelenés facebook-oldalamon | egyebek itt is: balládium a fészbukon


Már jobban szeretem a Google alapú keresőoptimalizálást, miután sok éve kiszerettem a kárpátaljai magyar irodalomból. Oka számos, előzménye hosszú. A lényeg talán annyi, hogy az 1980-as évek önfeledt lelkesültségéhez a 90-es években komoj szakmai hozzáállást igyekeztem társítani. Eleinte pozitív változásokat is regisztrálhattam: igaz, hogy legtöbb alkotónk a rendszerváltozás után nem tudott átlépni a saját árnyékán, ám megjelenni látszott egy új nemzedék, tagjai a progresszív irányzatok felé tapogatóztak. A szemlélet- és generációváltás azonban elmaradt, a fiatalok elhagyták szülőföldjüket, a velük nagyjából egyidőben indultak szépírói teljesítménye pedig nem igazán tagozódott be a merev keretek közé zárt egységbe. A valamijen szinten kanonizálódó kárpátaljai magyar irodalomnak leginkább csak a hiányosságait tudtam számba venni a nagyjából 1994 és 2006 között írt kritikáimban, esszéimben. Ezek miatt és nyilatkozataim, véleménynyilvánításaim miatt (ekkoriban intenzíven blogoltam) kollégáim többsége erősen megorrolt rám. Hogy belőlem ellenséget formáljanak, az jól beleillett abba a sérelmi magatartásba, amejet máig sem tudtak levetkőzni.
Én már múlt időben mondom: 


Az ördög és a részletek
