A felvétel nem új, jó régen készítette a budapesti DunaTV, párszor le is adták. Nemrégiben eszembe jutott, hogy megnézném újra - de hiába kerestem a tv archívumában. Most valaki feltette a YouTube-ra. Köszönet érte. Meg persze köszönet a színésznek és annak is, aki ezt a remek kis jazzt alá keverte - igazán szólhatna kicsit még tovább is.

Frissítés 2017: 

"Balla D. Ká..." Megszüntettük az ehhez a videóhoz tartozó YouTube-fiókot, mert több értesítés is érkezett harmadik felektől a szerzői jogok megsértése miatt.

Akkor ez ennyi volt. - Az éppen 25 éve írt vers szövege itt: A szó 

Most, hogy újra versfordításra adtam a fejem (Alberd Yollaka, finn levelező- és költőtársam kért meg erre), eszembe jutottak Ivan Kricsfalusij-fordításaim. Éppen tíz éve ültettem át oroszul írt költeményeiből vagy félszázat, a negyven legjobb kis könyvecskében is megjelent a szerző költségén - magam azonban nem igazán dicsekedtem ezzel a munkával és a verseket se igen népszerűsítettem sehol, bár néhányat talán megjelentettem valahol. Visszafogottságom egyik oka, hogy a fordításokat bérmunkában végeztem a szerző megbízásából, a másik pedig az, hogy jószerével átköltésekről volt szó: az orosz eredetiket eléggé gyengének találtam, a szöveghű tolmácsolások magyarul roppant szegényesnek tűntek volna, puszta önbecsülésből hozzátettem tehát majd mindegyikhez valamennyit a saját költői invenciómból - de az eredmény ennek ellenére sem becsültem túl sokra. Most azonban, hogy tíz év távlatából beleolvastam az anyagba, néhány adaptációmat egészen tűrhetőnek találtam. Például ezt:

Az ötvenedik pajzán versike (Férfiöröm Csapon) közlésével egyelőre lezártnak tekintem apró ötletből keletkezett irodalmi projektumomat. Keretében 50 kárpátaljai helységnevet foglaltam limerikbe, igyekezvén megfelelni a műforma főbb követelményeinek. Remek játék volt, és miközben próbára tette verselő-rímelő készségemet, önfeledt szórakozást is jelentett. A nyelvi és tartalmi ötletek keresése remek fejtornának bizonyult, a jónak gondolt megoldások pedig kaján  örömmel töltöttek el. Hab a tortán, hogy minden csatornán szinte kivétel nélkül pozitív visszajelzéseket kaptam. Mindössze két hölgy fejezte ki eddig határozott rosszallását, bizonyítva ezzel, hogy limerikjeim bizonyos tárdadalmi elvárásoknak maradéktalanul megfelelnek. -- A projektum leírása az összes kattintható helységnévvel: Kárpáti limerikek.

Miközben a kárpátaljai helységnevekre írt limerikjeim sorából természetesen nem hagyhattam ki sem Ungvárt, sem Munkácsot, aközben írói archívumom webre vitele közben feltűnt, hogy legutóbbi kötetembe Ungvár című szonettemet felvettem, ám a Munkács címűt nem, holott utóbbi semmivel sem tűnik gyengébbnek az előbbinél. Nem igazán tudok rá magyarázatot. Egyébként mindkettőt 1999-ben írtam, és szerepeltek az UngBereg 2000 c. almanachban. Az ungvári szonett pedig nemcsak kötetbe került, hanem elhangzik a 2007-ben velem készült riportfilmben is. A munkácsi azonban mindenünnen kiszorult, így itt mostani közlésével szerzek kis elégtételt számára:

Tartalomjegyzéke sajnos nincs annak a Verstestvérek c. antológiának, amelyet a mai postával kaptam Balatonfüredről - és ez nem egyetlen furcsasága. Az előszót kétszer is elolvasva sem sikerült pontosan megértenem, miért ezek a költők és versek szerepelnek benne. Egyedül a "magyar szekció" világos: a balatonfüredi Quasimodo Költőverseny díjnyertes művei kerültek bele eredetiben, továbbá olasz és német fordításban. Azt azonban nem sikerült világossá tenni, hogy az olasz szekciót képviselő  Arpino város és a számomra ismeretlen s meg nem magyarázott Kőkönyv projektum miért ezeket a szerzőket és műveket juttatta a kötetbe, s úgyanígy homály fedi a bécsi Quasimodo Baráti Klub részlegének a mibenlétét. Végképp nem világos, mi okból szerepelnek a kötetben svéd, orosz, kínai, lengyel, japán szerzők (s miért pont ezek), az persze érdekes, hogy verseik magyar, olasz és német fordításban is olvashatók.

A jó ötletek véletlenül születnek, s kezdetben nem is feltétlenül tűnnek igazán annak. Aligha tudnám megmondani, miért és hogyan merült fel bennem, hogy limerikek írására adjam a fejem, s ez miként párosult a ötlet voltaképpeni lényegével, tudniillik hogy kárpátaljai helységneveket rímeltessek ezekben az ötsoros pikáns versekben. A műfajt persze ismertem (ha behatóan nem is tanulmányoztam), de korábban soha nem éreztem késztetést, hogy magam is írjak ilyeket. Kicsit úgy jártam, mint a haikukkal, hogy az első spontán, szinte akaratlan próbálkozás után azonnal rákaptam az ízükre. Az első pár limerik is jószerével amolyan tollpróbaként született - most meg napról napra népszerűbbé váló blog kerekedett belőlük. Aki nem ismerné, kattintson a linkre: LIMERIKEK - de ízelítőül alább is következik néhány.

Kötetbe nem került az a szonettem, amelyet két eltérő változatban is megírtam és publikáltam (az elsőnek szerb fordítása is elkészült), s amelyet most archívumom rendezgetése közben megtaláltam. Pedig talán érdemes lett volna valamelyik verzió a könyvbéli szerepeltetésre, de egszrészt az anyag összeállításakor éppen nem került a kezem ügyébe, másrészt úgy gondolhattam, szövegem olyan erősen kötődik az ihlető képhez (lásd fentebb: Magritte: A fenyegetett gyilkos), hogy nélküle "érthetetlen". De talán mégsem. Ítélje meg az olvasó:

Bevallom, nem vettem észre, hogy  az eredeti után a zEtna webmagazin szerb/horvát változatában egy versem horvátul szerbül is megjelent a számomra sajnos ismeretlen Draginja Ramadanski fordításában. Persze nagyon örülök ennek. (Bűnös könnyelműségemben sajnos nem tartom nyilván a más nyelven megjelent írásaimat, pedig akadnak szép számmal. Alighanem P. Ivan egy időben nagy tömegben gyártott ukrán tolmácsolásai riasztottak el.) Most örömmel közreadom blogomban horvátul szerbül és magyar eredetiben:

Most, hogy egyesével feltettem írói oldalamra 1999-es válogatott kötetem összes versét (Halott madárral), újra igazat kellett adnom a folyton fejemben járó,  szép emlékű Bodor Béla nemrégiben tett megállapításának, miszerint: "mióta figyelem Balla költészetét, azóta ugyanaz a többarcúság jellemzi". Az persze nagy kérdés, hogy ez a sokféleség erény-e vagy gyengeség, vajon a sok hang képez-e valamiféle egységet vagy óhatatlanul széthullik "az életmű" (ha egyáltalán megengedhetem magamnak ezt a nagyképű kifejezést). Bárhogy is: bizonyosnak látszik, hogy legalább 4-5 különböző hangon szólalok meg verseimben. A két legtipikusabb: a szikár, egyszerűnek látszó, de bonyolult  absztrakciókat rejtő modern szabadvers, és a kissé néha fennkölt, szómágiára hajló, kötött formájú, erős rímekre épített, általában jambikus vers (utóbbiak sorát mostanában sok szonett gyarapítja). Íme két tipikusnak gondolt - ráadásul egymással  szomszédos - vers a szóban forgó kötet legvégéről: