Csönge egész ausztriai utunk során ugyanazt a dalt dúdolta: "Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, / alszik a pókháló közelében a légy a falon...) Valamikor a fülébe fészkelte magát, most előjött. Korábban eredetét se tudta. Aztán persze megkereste: Radnóti... és a Kaláka. Nekem Csönge énekelgetése jelentette Radnóti születésének 100. évfordulóját. Soha méltóbb emlékezést. Mivel a Gryllus-testvérek többször is szerepeltek a Akadémiai Napokon, Csönge meg is említette Vilmosnak, hogy ismeri ezt a dalukat. Bizony, a legrégebbiek egyike, mondta a muzsikus. A testvérpár egy igen kellemes estét is szerzett hallgatóságának. Főleg Kányádikat énekeltek, Sanyi bácsi születésnapja elé (többek között a Kuplé a vörös villamosról címűt). Holnap be is telik a 80. esztendő, ezúton küldöm ölelésemet. 

Az új évben megnőtt a látogatott- ságom. Érvényes ez a blogomra is, de méginkább arra, hogy házunkban is nagyobb lett a forgalom, majd minden napra esett egy-két látogató. Volt háziorvosunk kezdte a sort, öt éve még havonta tiszteletét tette nálunk, leginkább abból a célból, hogy az erdélyi magyarok, a legújabb Hrabal-könyv és a háború előtti Ungvár tárgykörében értekezzen velünk, netán megírassa velem Debrecenbe a soros ösztöndíjkérelmét számos melléklettel együtt.  Mellékesen megmérte az öregeink vérnyomását (amelyet ők maguk naponta legalább tucatnyi alkalommal amúgy is megmértek), tőlem megkérdezte, hogy szedem-e az általa 25 évvel ezelőtt felírt gyógyszereket. Aztán, mint a kárpátaljai orvosok közül oly sokan, áttelepült Magyarországra, három év szünet után most jött el újra hozzánk, leginkább a kárpátaljai festőiskola nagyjai iránt érdeklődött, de kíváncsi volt arra is, hogy 44-ben mit csináltak Ungváron a nyilasok.

6-7 éve már alaposan használtan, mondhatni ócskán (de nagyon olcsón) vásárolt HiFi-tornyom még működő funkciói mára igencsak megritkultak. Annak idején azért vettem, mert kitűnő rádióvevője mellett régi bakelitlemezek lejátszására is alkalmas volt, így remek régi (mintegy 30 éves) lemezjátszóm hosszas agonozálása után kollekcióm kedves darabjait  újra meghallgathattam rajta. Hogy kazettákat is lejátszott, azt ráadásnak vettem (de felvenni már nem lehetett vele); CD viszont nem volt benne. Ez a funkció olyan nagyon nem hiányzott, CD-imet kezdettől számítógépen hallgatom. Ám a jó régi masinán évek múltán előbb a lemezforgató állt le, nemrégiben pedig a  rádió is elhallgatott. Kapóra jött P.I. ötlete: az interneten rendeltem egy új berendezést (lásd). Ismertője szerint ez szinte mindent lejátszik: bakelitet, CD-t, DVD-t, mp3-at; van rádiója, USB- és memóriakártya-csatlakozója... Viszont magnója nincs. Így most elhatároztam, lehallgatom az összes régi kazettámat.

Mint NolBlogomban beszámoltam róla, egy nagyon kedves régi zenei anyagomat sikerült letöltenem a netről: Manfred Mann és az Earth Band The Good Earth című albumát, amelyet 1975-ben, megjelenése évében rögzítettem szalagos magnóra. Agyon is hallgattam, de aztán - részben kényszerűségből - áttértem a kazettákra, 200 orsónyi zenei anyag elfekvőbe került, és én vagy 25 éve nem hallottam ezt a remek muzsikát. Érdekes, hogy ugyanabban a blogomban egy  hasonlóan régi, 1985-ös és még korábbi epizódokra emlékeztetett egyik olvasóm, mint kiderült, volt földim. Már az is furcsa, hogy most haiku-íróként  talált rám, miközben negyedszázada a valóságban is találkoztunk. Nevét viszont nem árulta el, így nem sikerült azonosítanom. Lásd az utolsó hozzászólásokat ez alatt a link alatt: Hogyan lettem haiku-költő. 

A találmány a kolumbiai César López nevéhez fűződik. Utcai zenészként annak a robbantásnak a helyszínére sietett, amely egy bogotai klubban 36 emberáldozatot követelt. Barátaival muzsikálni akartak a helyszínen, hogy tiltakozzanak az erőszak ellen. Gitárt tartott a kezében, amikor megpillantott egy katonát, aki ugyanúgy fogta a fegyverét. Ekkor jött az ötlet, amely őt magát is megdöbbentette. Hamarosan el is készítette a fegyver és gitár első ötvözetét. Mindez 2003-ban történt, azóta a La Escopetarra közismert békeszimbólummá lett, César López pedig világhírű  békeharcos muzsikussá.

Az Erdély FM internetes rádióadást két napi folyamatos hallgatás után máris barátomnak fogadtam. Mert miden egyéb, általam ismert rádióénál hallgathatóbb, színvonalasabb a zenéje, és azért is, mert  állandó blogszemlével jelentkezik és ráadásul műsoraikat, teljesen egyedülálló módon, a blogokba betűzhető objektumok formájában is közreadják.

Jaj, mibe botlottam ma... Kárpátaljai magyar muzsikusok a Magyar Gárdával... Nem túl gyakran vetődök el az Ivaskovics József vezette Credo Verséneklő Együttes honlapjára. Nagyon idegen lett tőlem az a zenei ízlés, amit képviselnek. Meg az a tendenciózusság is, amellyel alapanyagukhoz, az irodalomhoz nyúlnak. Pedig a 80-as években fontosnak tartottam az akkori Ivaskovics-trió működését: nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a cenzurális viszonyok között a kárpátaljai magyar költészet zenére ültetve is eljuthatott a közönséghez. Aztán... Aztán sok minden történt, 2001-es naplómban már ezt írtam róluk:

Kamasz koromban az ő fotóival és az LGT lemezborítóival volt kidekorálva a szobám. Mivel későn érő típus vagyok, a zenei ízlésem is lassan formálódott, kisiskolásként még Aradszky és Harangozó Teréz (ó, jaj!) volt a kedvencem, aztán tizenévesen elköteleztem magam a Metró mellett (szembehelyezkedve az Illés- és Omega-rajongókkal). Voltaképp a Metróból az első magyar szupergruppba átigazoló Frenreisz miatt váltam 1971-ben LGT-rajongóvá. Sokáig nem is tudtam, hogy az Omegából átigazolt Presser a csapat szellemi vezére, valahogy nekem Barta és Frenreisz látszott eleinte meghatározó egyéniségnek. Jobban is szeretem az eredeti, klasszikus felállásukat, a későbbi tagcserék inkább gyengítették, mintsem erősítették a csapatot. Somló Tamás ugyan legalább olyan jó zenész, mint Frenreisz, de például Karácsony János soha nem pótolhatta Barta Tamást.