Pénzügyi válság, restrikció, recesszió, halljuk naponta. A krízis és hanyatlás ellenére a New York-i Sotheby's aukciósház árverésén kereken 60 millió dollárért kelt el Kazimir Malevics Szuprematista kompozíciója (Suprematist composition). Ez a legmagasabb összeg, amelyért valaha orosz festő munkája elkelt. Új tulajdonosáról semmit nem tudunk, de a kép eddigi sorsa, mint olvasom, nem mindennapi.

Az 19878-ban Kijevben született lengyel származású  Kazimir Szeverinovics Malevics, a modern művészet meghatározó egyénisége 1916-ban festette szóban forgó képet. Saját tulajdonát azonban csak addig képezte, míg 1927-ben, nagyjából hetven másikkal együtt, ki nem vitte magával Berlinbe azzal a céllal, hogy európai kiállítás-körút során mutassa be, hol is tart az orosz avantgárd. Művei nagy feltűnést keltettek, a vernisszázs-sorozat azonban elakadt, mert a művész nem tudta rövid időre szóló vízumát meghosszabítani, vissza kellett térnie a Szovjetunióba. Munkáit német barátaira, elsősorban Hugo Häring építészre bízta. Arra számítottak, hogy Malevics nemsokára újra nyugatra utazhat és győzedelmes körutat tehet Európában. Azonban nem ez történt.

A nemrégiben indult Tollal.hu című irodalmi és közéleti portál felelős szerkesztője, Szabó Árpád azzal keresett meg, hogy oldaluk Pódium rovatában határon túli magyar írókat mutatnak be, rám is gondoltak. Mivel bemutatkozásként megfelelt a neten amúgy is fent lévő életrajzom, örömmel beleegyeztem. Abba is, hogy időnként írásaimból is átvesznek ezt-azt. Így most van egy újabb hely, ahol pirézségemet és egyéb mivoltjaimat hirdethetem. E percben a címoldalon is kint vagyok, bemutatkozásom pedig így fest. Köszönöm a lehetőséget!

A körülmények úgy hozták, hogy, mint legutóbbi jegyzetemben, kicsit most is nosztalgiáznom illene. Értesítést kaptam ugyanis a Csíkszeredában élő Cseke Gábortól, hogy nemrégiben indított blogjában felidézte Egy mondat a... című irodalmi projektumomat, illetve kezdeményezésemnek a Románia Magyar Szó Színképek c. mellékletében közzé tett 9 részes (!) sorozatát. Ennek keretében jelent meg a 18 idegen nyelvből fordított 53 vendégmondatot magába szervesítő Tejmozi c. nagyobb elbeszélésem teljes szövege. A közlemények honlapom-béli változatára link mutat Cseke Gábor friss bejegyzéséből, amelyben felidézi a közleményhez akkor mellékelt járulékos szövegeket: munkanaplóm részleteit, Rácz Péter észrevételeit, Gergely Tamás interjúját és saját kisesszé-szerű reflexióját (Ülünk, mint a Tejmoziban). A kellemes visszarévedésen túl mindez számomra legaktuálisabb munkámhoz is kapcsolódik. Ugyanis - és ezt itt árulom el először - ...

Aki kicsit is ismer, tudhatja rólam, hogy nem szeretem a nosztalgiát (hacsak nem a Tarkovszkijét - azt viszont nagyon). Szívesebben nézek előre, semmint hátra, s ha valami távol áll tőlem, hát az a visszatekintések elérzékenyítő, legtöbbször hamis édessége, szentimentalizmusa. Most azonban egy kicsit csak vissza kellett révednem régebbi esztendők kedves és emlékezetes epizódjaira. Megérkezett ugyanis a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésétől a jövő évi, immáron XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál bukléja  a jelentkezési lapokkal. Vagy 8 éve annak, hogy utoljára könyvkiadóként, kiállítóként önálló standdal részt vettünk ezen a jeles eseményen, de amióta felszámoltam ezirányú tevékenysé- günket, csak írókként vettünk részt (az idén már így sem...). A MKKA, illetve a Fesztiváliroda még mindig számon tartja rég megszűnt kiadói műhelyünket, rendületlenül küldik a kitöltendő űrlapkat. Én meg gusztálom a színes mappát és eszembe jutnak azok a nagyon fárasztó, de igen kellemes és élménydús napok, amikor könyvstandot üzemeltettünk a Fesztiválon, a Kongresszusi Központban, és saját kiadványainkon kívül igyekeztünk bemutatni és forgalmazni a teljes kárpátaljai vonatkozású magyar könyvkínálatot.

Fontolgatom, hogy ne helyezzem-e át magamat a NolBlogra. Most, hogy teljesen megújult a rendszer és nekem is sikerült elég rendesen megbütykölnöm az eddig csak másodblogként használt oldalam kinézetét és strukturáját, igen alkalmas lett a rendszeres használatra. Ez mindenesetre azzal járna, hogy az egyéni helyett újra valamiféle közösségi blogolást folytatnék: a NolBlogon erős közösségi szellem uralkodik, a résztvevők rendszeresen olvassák és kommentálják egymást, árgus szemmel figyelik a címlapon, ki mi újjal jelentkezett. És mivel a friss posztok most magának a Népszabadság Online-nak a nyitó oldalára is kikerülnek egy rövid időre, a széles olvasói publicitás is adott. Ma ráadásul vezérbejegyzésnek is kitették tegnapi posztomat... Bárhogy is alakul, kedves itteni olvasóim, mindig figyeljétek a jobb felső sarokban a NolBlogom felirat alatti frissülési listát, mert meglehet, ott jobban pörög majd a blogéletem.

Azzal kezdődött, hogy bár 50 éves koromig egyetlen haikut sem írtam, hét esztendeje mégis besoroltak a magyar haiku-költők közé ezen az oldalon (amely tudtommal 2001-ben indult - [jav: 1999-ben]). Nevemre kattintva most már néhány nemrégiben írt valódi haikum is olvasható, de korábban hosszú évekig azokkal a kis aforizma-verseimmel szerepeltem, amelyeket a Halott madárral c. kötetem egyik ciklusából emelt át az szájt készítője. A frissítésként mostanában feltett első hatot leszámítva ma is ezek teszik ki az ott szereplő anyag nagyját, holott egyetlen haiku sincs köztük.