Az alábbiakban Békés Pál és Balla D. Károly közös irodalmi projektuma követhető nyomon lépésről lépésre: hogyan fejlődik novellává egyetlen mondat úgy, hogy a szerzők felváltva körbeírják egymás szövegeit.  Elkészülte után a novella teljes egészében, címmel és kiemelések nélkül, külön oldalon lesz olvasható.

Téged az olvasók sokműfajú szerzőnek ismernek, nem utolsó- sorban drámaírónak. Szerinted volt a drámához való affinitásodnak köze ahhoz, hogy a Zehuze című, nemrég megjelent levélregényed- ben tulajdonképpen egy kitartott monológot, egy nagyon erősen hangra írt szöveget olvashatunk?

A Könyvhéten jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában a Kárpátalján élő Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című regénye. Egy Nő a Másik Nőt papírfoszlányokból teremti meg, és nyomába ered...

Nem is tudom, kivételesen nagy műnek vagy csupán igen kellemes olvasmánynak tartsam-e Ljudmila Ulickaja Szonyecska c. kisregényét (Budapest, Magvető, 2007; fordította V. Gilbert Edit). Az írónőnek, azt hiszem, ez a kisregény méltán hozott országos és nemzetközi ismertséget, ám attól, hogy remekműnek nevezzem, erősen óvakodnék. Inkább arról lehet szó, hogy valamit nagyon elkapott, megcsípett a szerző, s ezt igen tehetségesen, művészi kvalitásokkal megáldva ki is aknázta. S hogy mi ez a valami? Talán úgy fogalmaznám: másféle, újszerű viszony egyfelől a szovjet múlthoz, másfelől az orosz nőhöz.

Reményi József Tamás:

Berniczky Évát 2004-es novelláskötete (A tojásárus hosszúnapja) az irodalom nagy meglepetése volt. A novellák olyan peremvidék közérzetét árasztották, amely szegénységében, elmaradottságában, hovatartozását tekintve a legkiszolgáltatottabb magyar szocietás: Kárpátalja történetének dátumai vannak, de nincs sem archaikus, sem újabbkori kollektív emlékezete.

Aki itt ír, valóban teremt, fölfokozott jelentősége van annak, hogy (saját) nyelvet találjon. Berniczky Éva megtalálta ezt a nyelvet: az élőbeszéd hullongó elemeit, rontott formáit, keverék szavait a huszadik századi magyar próza legfinomabb hagyományával, a metaforikus-képes fogalmazásmóddal ötvözi most regényében is.

Költői próza ez, néhol túlhajtottan aszszociatív, mint amikor egy festő akaratlanul is ornamentikájába feledkezik. Berniczky legjobb pillanatai vagy az életkép radikális átalakításához fűződnek (novelláskötetében egy határátkelőn támadt torlódás, új kötetében egy buszpályaudvari délelőtt teljes világállapot megidézésére alkalmas), vagy történetcsonkokból, aligeseményekből lett abszurd látomásokhoz. Berniczky mesél, de a feszültséget a mesélés tétje hordozza, a varázslat képessége. Ritka élmény, hogy valaki ennyire üdítően, organikus módon, mestereit le nem tagadva is eredetien tudja írói műveleteinek birodalmába vezetni s egyszersmind (!) szülőföldje eddig artikulálatlan sorsváltozataiba avatni az olvasót. Ez a tét regényének a témája.

A Méhe nélkül a bába főszereplője minden pillantásával fogódzót keres, a leírás, a rögzítés esélyét egy amorf, szétfolyó közegben, hogy nyomot hagyjon a nyomtalanul süllyedő világon. Ezért szövetkezik egy mániákus könyvgyűjtővel, akinek a falujában a vasútállomás feliratának betűit rég ellopták már (az idegen számára nevesincs, nem létező településen él tehát), s akinek a felesége, szó szerint "élete párja" analfabéta, noha beszél megállíthatatlanul ("beszédes" figura, tehetjük hozzá stílszerűen). S ezért vállalkozik egy ismeretlen nő naplójának lefordítására: a feladat "csábító bizonytalansága az egyetlen bizonyosság". Az ismeretlen nőt ugyanez a vágy vezérelte korábban, önmaga személyiségét, kilétét kereste, helyét a kényszerű, nyilván soha véget nem érő vándorlásban. Így hát a szövegkereső műhely megkettőződik, a közös szövegterepen olyan titkokra derül fény (származás, szerelmek, bűnök), amelyek a valóságban örökre rejtve maradnak.

A regény azonban korántsem a talált írás és az egymásba játszó könyvek kissé kimódolt, túlhasznált keretjátékában erős. A nagyobb kompozíción belül a kisebb terek izgalmasak. A novellista Berniczky a regényt írva is olyankor van igazán elemében, amikor "a denevérek biztonságával csapongó Havackónét" vagy a kiselejtezett vagonokból folyamatosan bővülő és folyamatosan veszteglő szerelvény históriáját jeleníti meg. A napló éppen egy esztendőt magában foglaló bejegyzései pedig karikírozott rövidtörténetek: az erotika, a kulinária, a költészet, a játék, a természeti szépség szinte enciklopédikus füzérét alkotják, az érzékek búvóhelyeinek töredékes térképét. A női identitás hevültségét idézik, mintegy ellenpontját adják a címszereplő bába vaskosan groteszk jelenésének, aki hol az eleven testtel, hol - húsgyári munkásnőként, a daráló mellett - a holt matériával foglalatoskodik.

Természetesen nem is lehet másként: a naplóíró a bába elveszett gyermeke. Mintha a fordítónak, a literátus embernek nem csupán egy rokon lélek tudósításaival kellene szembesülnie, hanem az óhatatlanul parodisztikus művészet és az önmaga paródiájába fúló valóság kettősével is.

 

Magvető, 204 oldal, 2490 forint.

---

Történt, hogy tegnap írtam egy posztot arról: nekem nem tetszik Rejtő főműve, a Piszkos Fred, a kapitány - amelyet most frissében elolvastam. Tettem ezt azért, mert rádióban, tévében, sajtóban túl sok ajnározó szót hallottam-olvastam Rejtőről. Azt persze nagyon pontosan tudtam korábban is, hogy egy igen széles olvasóréteg bálványozott kedvence, s gondoltam, ez helyén is van: a tömegkultúra már csak ilyen. Amire viszont fel kellett kapnom a fejem: hogy egy műveiből készülő film (s talán egy színházi bemutató) okán úgy beszélnek róla, mintha sokkal-sokkal több lenne ponyvaírónál.

Mostanában annyit hallottam áradozni Rejtő Jenőről, hogy elhatároztam, bepótolom a mulasztásomat. Ahogy sok egyéb "kötelezőt", én Rejtőt is kihagytam kamaszkoromban. Pontosabban egyszer - talán 35 éve - rászántam magam a Vesztegzár a Grand hotelben elolvasására, de egyáltalán nem tetszett, így a többihez sem csinált kedvet. A sok jópofa bemondást persze azért ismertem, rám ragadtak, felismertem, de magam soha nem idéztem őket. Gondoltam, most, érett fejjel, átveszem leghíresebb regényét, a Piszkos Fred, a kapitány-t. Nos, elég nehezen bírtam a végére jutni.

Pár napja olvasom az új novellás köteted, a 2007-es Ünnepi Könyvhétre megjelent Hollander Emőke meztelenül címűt, és többször el kellett gondolkodnom, hogy mennyire személyessé tetted a műfajt, aztán meg mennyire líraivá. Sajátos tere, ideje, humora, lélegzete van ezeknek a történeteknek. Meg tudod fogni még, miért alakult ki benned, hogy ennyi novellát írsz, hiszen a prózában ma a regényt többre becsülik (nem mintha számítana). Vagy tévednék? Ez alkati kérdés? Vagy az életmódodból ered?

---

Az előző interjú alanya, Bodor Béla kérdezi Bán Zsófiát.

Idén tavasszal jelent meg Bán Zsófia Esti iskola - Olvasókönyv felnőtteknek című lazán kapcsolódó novella- füzére a Kalligram Kiadónál. (232 oldal, 2700 Ft.) A kiadó honlapján azt mondja: "Az írások külön-külön is olvashatók, ám együttesen egyfajta áttételes memoárt, illetve családtörténetet adnak ki, amely a XX. századi történelembe és kultúrtörténetbe ágyazódik". Kérdéseim:

A nevemre adódó Google-találatokat időnként átpörgetem, de az ugyanígy fellelhető képeket a legritkább esetben szoktam böngészni: itt eléggé esetlges találatok adódnak. Most viszont rábukkantam egy olyan fotóra, amelyik hiányzott az archívumomból.