>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > > |
---|
Kik a pirézek, hol élnek? műhely |
|||||||
Leteszem a frissen kapott könyvet, kajánul elmosolyodom: lám csak, számomra mégis volt hozadéka az elbaltázott 2004-es népszavazásnak! Történt, hogy néprajzos ismerősöm az eredménytelen referendum másnapján körlevélben kért elnézést összes határon túli ismerősétől amiatt, hogy a külhoniak kettős állampolgárságára a belhoni magyarok nem mondtak igent.
Árokszélen Versek, képversek, 1996. Kedvezményes ár: 200 Ft. (több infó a könyvről) |
|
Halott madárral Válogatott versek, 1999. Kedvezményes ár: 500 Ft. (több infó a könyvről) |
|
Világvége Novellák, 2002. Kedvezményes ár: 600 Ft. (több infó a könyvről) |
|
Szembesülés Regény, 2002. Kedvezményes ár: 1000 Ft. (több infó a könyvről) |
internet és irodalom - nyomtatás vagy digitális, online és virtuális megjelenés, folyóirat, könyv, vita: Elek Tibor - BDK
Vita |
előzmények:
- Szedlák Ádám: Drótkultúr
- Norman Károly: Papír kontra web?
(a link már nem működik, leszedtem - bdk 2015)
Vitazárás részemről egy héttel a vitanyitás után:
(a nagydobronyi református templom, előtte a helyreállított I. világháborús emlékmű)
A filmet megelőző, a forgatást kísérő és a körülötte kialakult szakmai és ideológiai viták (pl. hogy a Pilis nem más, mint Magyarország szívcsakrája, ezért ott nem szabad egy koncentrációs tábor díszleteit felépíteni), pénzügyi és PR-körülmények szerencsére elfelejtődtek vagy legalábbis elvesztették jelentőségüket, így viszonylag tisztán, zavaró előzmények nélkül meredhettem tegnap a képernyőre. Illetve hát - derült ki nagyon hamar - egyetlen, ám igen komoly zavaró körülmény mégis fennforgott: elég jól emlékeztem a Kertész-regény lényegére. Három éve olvastam és akkor ezt írtam élményemről:
»„...nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.” (Kertész Imre)
Tőlem szokatlan gyorsasággal, két hét alatt elolvastam a Sorstalanságot. Nem akármilyen regény. Főként, ha az ember, mint én, a témát illetően bizonyos sztereotípiákkal a fejében készül elébe. (Szándékosan nem olvastam el egyet se a Nobel óta megszaporodott kritikákból, elemzésekből. Terveztem, hogy majd magát a regényt, és akkor ne legyenek „előismereteim”. Vagy a művet, vagy az elemzést - a kettőt együtt ritkán szoktam, pedig hát nyilván így illene. Ó, de mennyi mindent illene, amit a jóltájékozottság, a fennhéjázva hangoztatott értelmiségi lét, az íróság megkívánna! Töredékét sem teljesítem...) Szóval magáról a regényről nem sokat, a témájáról meg azt, amit talán nagyon sokan… És ehhez képest a Sorstalanság valóban meglepő, felkavaró. De nem úgy kavar fel, mint… Mint várható lenne. A lélek, a lelki- és önismeret egészen más régióit rezegteti meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló – amelyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.Elképesztő, ahogy Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszál, és felborítja beidegződéseinket.
„Természetesen” (ez egyik leggyakoribb szava a történteket elmesélő „én”-nek) a mű utolsó oldalaira tartogatta az egésznek a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni (pláne elfogadni) – talán éppen az említett, magunkban hordott sztereotípiák miatt.
Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Kínos. A legérdekesebb: hogy szerintem mindenkinek az, bármilyen is legyen, bármilyen is volt a viszonya a holocausthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya.
Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, még nem is tudok számot adni róla, hogy micsoda… «
Mondhatnám, hogy azóta sem. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. Pontosabban... Az olvasók jelentős része valószínűleg nem azt és nem úgy olvasta ki belőle, ami szerintem a lényege. Vagy már elsőre is elhárította magától ezeket a kínos és felkavaró vonatkozásokat (amelyek, ismétlem újra, egyáltalán sem azonosak a holocaust miatti lelkiismeret-furdalással), vagy ha akkor fel is kavarta őket, mára zárójelbe tették a regénynek ezt a szembenézésre késztető kényelmetlen jellegét, és most szörnyüldözve jól elmerengtek a filmen. Szüleim legalábbis így tettek: anyám szerint "ugye milyen szép volt", apám szerint pedig "nagyon pontosan visszaadta a regényt". Vagy más filmet néztek, vagy más regényt olvastak...
Az én sommás véleményem mindenesetre az, hogy Koltai Lajos Sortalansága sajnos elég gyönge film. Nálam közepes alatt. A szenvedéstörténetek szokásos sztereotípiái, ügyes rájátszás a néző igazságérzetére, jók és rosszak, bűnösök és kiszolgáltatott ártatlanok... Most nagyrészt eltekintek a regénytől, amely éppen hogy nem erről szól, mindezt csak a filmről mondom, amely semmivel nem emelkedik ki a kipróbált receptek alapján készült alkotások sorából; sőt: feszültség, látvány, színészi játék tekintetében el is marad mögöttük. Nem jó film az, amelynek nézése közben egyfolytában rajtakapni vélem az alkotókat, amint éppen megtervezik a díszletet, a világítást, a jelenetet. "Kerengjenek ám azok a hópelyhek!", "Még nem elég cuppogós a sár, öntsetek oda több vizet!", "Emberek, maguk halálosan fáradtak, hajnal óta állnak a hidegben, imbolyogjanak már egy kicsit jobban!" Bizony, én nem a kápók, hanem a rendező utasításait hallom... Kissé mesterkéltek az otthoni jelenetek is, különösen "a szomszéd kislány" szerepel igen sután. Molnár Piroska és Rajhona Ádám vaskossága azonban meggyőző és mulatságos; a kitűnő Bán János és a "két mama" (Tóth Ildikó és Schell Judit) a redukált klisé-szerepben nem alakíthatott nagyot. Nem igazán sikerültek a hazatérés utáni epizódok, előkészítetlen és indokolatlan mindaz, amit itt mond és gondol a főszereplő. Zavarba ejtő igazságait szinte semmi nem igazolja a korábban látottakból [A regényt végigkíséri a "természetesen", itt viszont, a Lukáts Andorral pergő jelenetben a villamoson - mintha lábánál fogva lenne előráncigálva]. A főszereplő Nagy Marcell egyébként kétség kívül a film kulcsa, csak a legnagyobb elismerés illeti meglepően érett játékát, de a szájába adott mondatok néha mégis hiteltelenek egy 14 éves fiútól [ugyanakkor messze elmaradnak a regény jellegét meghatározó szövegrészektől]. Szenvtelensége meggyőző, jelenléte végig erőteljes. Épp csak a benne játszódó belső folyamatok árnyalt bemutatása marad el, vagyis hát amit ebből érzékelni lehet, azok megint sablonok, a szenvedés kliséi.
Rosszabb a helyzet, ha a filmet összevetjük a regénnyel (a közbülső munkaanyagot, a forgatókönyvet nem olvastam). Ez az összehasonlítás már nemcsak azt mondatja velem, hogy a film gyenge, hanem azt, hogy alapjában elhibázott. Elhibázott, mert a Sorstalanság c. Kertész-regény bizony nem szenvedéstörténet, nem a rossz és a jó ellentétére, nem a bűnös és az ártatlan közti erkölcsi különbségtételre és legkevésbé sem az áldozat iránti szánalom felkeltésére épül, hanem inkább ellenkezőleg. A regény nem holocaust-mű, nem a zsidóság ellen elkövetett bűn méltánytalanságát mutatja be. Illetve ha ilyesmi meg is ragadható benne, mindez csak eszköz ahhoz, hogy a mélyebb tartalomhoz eljussunk. A mélyrétegekben meghúzódó, de onnan értő olvasással feltétlenül kifejlő lényeg pedig az a bizonyos roppant kínos szembenézés önmagunkkal, emberi voltunkkal, együttműködő - és nem pedig ellenálló - hitványságunkkal, mindazzal, amiben egyformán osztozunk, de közel sem egyforma mértékben dolgozunk fel. A regény ebben a "feldolgozottsági mértékben" egyedülálló, abban, hogy nem a sorsot és nem a körülményeket, nem az igazságot és még csak nem is erkölcsöt kéri számon, hanem megépíti és fokról fokra bemutatja, megtapasztaltatja "a megtörténés" apoteózisát. Nem a beteljesülését. És nem az üdvözülését. Nincs feloldozás, mert nincs kárhozat sem. Kertész ellenébe megy a bevett humanista és morális és vallási értékrendben érvényesíthető ítéleteknek. Azzal ítél, hogy nem ítélkezik, nem vádol és nem véd, így sem kárhoztatni, sem felmenteni nem tud és nem is akar. Ebben példátlanul következetes, ezt szolgálja kifejezésmódja, az ábrázolás szenvtelensége, a nyelvi kifejezésmód minden sajátossága, göcsörtösnek is nevezhető mondatépítkezése. Ezzel az írói magatartással helyezi új összefüggésbe mindazt, amit mi magunkban már elrendezve tudtunk. Határozott gesztussal mindent leseper a polcainkról, értésünkre adja, hogy amit eddig tudtunk (magunkról és a világról), azt rosszul tudtuk.
Koltai pedig szépen visszarakta a dolgokat a helyükre, hadd tessen a nézőnek, szörnyülködjön és hatódjon meg, ahogy egy tisztességes embernek illik ennyi borzalom, szenvedés és igazságtalanság láttán.
Nem tudom, hogyan lehetett volna hazug helyett igaz filmet csinálni a Sorstalanságból. Lehet, hogy Tarr Béla vagy Gothár Péter tudta volna. Koltai a könnyebb utat választotta, koktélt kevert több elemből: szakmai tudásból, művészi igényből, elégikus zenéből és Oscar-díjra kacsingató dicsvágyból. Langyos lötty sikeredett belőle. És mint tudjuk, a langyosat az isten is kiköpi.
Balla D. Károly
[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. március.]
Napok óta azon gondolkodom, hogy mit csinál a mobil telefon, amikor csöng. Amikor megcsörren. Merthogy nem csöng és nem megcsörren, hanem szirénázik, pittyeg, tülköl, dobol, sípol, kongat, harangoz. Leginkább azonban zenél, belecsap a Nagy G-moll szimfóniába vagy Fül Elise-be, a Jailhouse rockba vagy más örökbecsűbe, azaz nem megcsörren, hanem felmuzsikál.
*
Éppen itthon időző lányom fekszik a díványunkon, elmélyülten olvas, amikor is a mellette heverő mobilja egyszer csak, hm, hát igen, mondjuk inkább így: megzördül. Kapja is gyorsan, nézi a kis kijelzőt, elmosolyodik, mit elmosolyodik, majd elolvad a boldogságtól. De nem veszi fel. Ami megint nem jó kifejezés, mert egy gombot kellene megnyomnia, fizikai értelemben már felvette a díványról, csak magát a hívást nem vette – sem fel, sem máshová; de ezt most nem bonyolítom, nem találok ki új szót a színes kagylócskát mutató kis gomb megnyomására, maradjunk annál a szakmailag korrekt ám stilárisan igen színtelen-szagtalan megállapításnál, hogy nem fogadta a hívást. Ellenben nézi a pici képernyőt és igencsak vigyorog. Abbamarad az aktuálisan beállított popzörej, a lányom leteszi a mobilt (mondhatnám: a kagylót – ami újabb nyelvi problémákhoz vezetne), színtelen-szagtalan kifejezéssel: odahelyezi maga mellé a díványra és olvas tovább.
Nem telik bele negyedóra, a kis ketyere megint rázendít, lányom kapja, nézi a monitort, szája a füléig, nagyon elégedett. Hm. Különös, állapítom meg, de nem szólok. Újabb percek telnek el, most a lányom kezdeményez hívást, bepöttyögi a számot, majd hosszan tartja a fülén a készüléket, de nem szól bele. Kisvártatva újra megismétlődik az egész elölről, hol őt hívják, hol ő hív, de nem beszél senkivel.
Végül nem tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat, rákérdezek.
Megtudom, hogy a most éppen Budapesten maradt barátjával már majdnem az összes pénzt lebeszélték (ó jaj, megint egy fura kifejezés) a telefonkártyájukról, és most már takarékoskodniuk kell a hónap végéig, ezért csak annyi pénzt hagytak rajta, hogy tudjanak nemzetközi hívást kezdeményezni. Amikor gondolnak egymásra, amikor éppen nagyon hiányzik a másik, akkor megcsörgetik egymást (nyelvészkedés mellőzve), a kijelzőn látják a hívó nevét, és ebből tudják, hogy a szerelem a másik részéről változatlan intenzitással dúl, s ennek közlését a feltöltetlen telefonkártya sem képes megakadályozni. Tetszik nekem a dolog, mivel azonban túl magasnak találtam a fiú részéről az egy órán belüli hívások számát, aggódni kezdtem, hogy nincs-e mégis valami fontos közlendője, nem érte-e valami baj, hiszen ott van egyedül abban a nagy városban, apátlanul, anyátlanul, és most még a szerelmét is csak megcsörgetni tudja. Előjön belőlem az apáskodó jótét lélek, felajánlom, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonon, hátha valóban akar valamit. Ezt persze örömmel elfogadja a leányzó, felhívja, persze a srácnak semmi baja, csak hát nagyon hiányzik neki szíve szerelme. A most már szóban is közölt vallomás szerencsére belefér két percbe, ennyit kibír a családi költségvetés.
Mint aki jól végezte dolgát, újra belemerülök a munkámba, a lányom is visszadől olvasni.
Igen, ki tetszett találni: tíz percen belül újra felmuzsikált a mobil és még órákon keresztül tartott a különös, szótlan üzenetváltás az egymásnak hiányzó két kamasz között.
*
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmár (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.
Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz vagy Budapest célú alkalmi fuvarokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Egy nem túl korai vonattal átjöttünk, másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.
Egy alkalommal – akkor egyedül voltam – jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.
Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a Nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoztak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.
Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.
A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.
Ennek idestova húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr nyugalomba vonult, s bízhatóan a jelet gyújtók is mind szabadultak azóta.
*
Kéretlen, de nevemre címzett levelet kaptam Orbán Viktortól – mint kiderült, igen sok határon túli magyarral egyetemben. A Fideszre való külhoni szavazást kérő eredeti tartalom és az én erre adott nem éppen kedvező válaszom azóta megjelent interneten és sajtóban, ezekből semmit nem akarok megismételni, de továbbra sem értem: kik és hogyan tévedhettek akkorát, hogy szavazásra nem jogosult külföldi állampolgárokat kértek fel a választáson való résztvételre. Amiért most mégis szóba hozom a dolgot, az csak kis utózönge. Szóvivői révén a magát legerkölcsösebbnek tartó párt az eset után többször is a szemembe hazudott a tévé képernyőjéről. Nem igaz ugyanis, hogy én bármikor és bármilyen formában információt kértem volna tőlük a külföldi szavazásról (miért is tettem volna?), nem igaz továbbá az sem, hogy valamely Fidesz-rendezvényen bármilyen listára feliratkoztam volna. Ugyanígy az sem igaz, hogy levélküldő kampányukra nem kaptak negatív visszajelzést, mert ha senki másét nem is, de az enyémet meg kellett kapniuk.
Továbbá nehezményezem, hogy elsőként a feladó címére (és csak aztán a sajtónak) eljuttatott válaszlevelemre azóta sem reagáltak és tévedésükért, valamint a kéretlen levéllel való zaklatásért nem kértek elnézést. Várhatják, hogy legközelebb válaszoljak nekik! (Haha!)
*
Engedtem a kísértésnek és fiam invitálására beléptem az iWiW nevű rendszerbe, amely arra hivatott, hogy felhasználói kiépíthessék a maguk kapcsolati hálóját. Másként szólva: hogy az ismerősök és az ismerősök ismerősei, továbbá az ismerősök ismerőseinek ismerősei, és így tovább, megtalálják egymást és így rendszerbe álljanak. Minden felhasználó a hálózat egy-egy gócpontjának tekinthető, és attól függően, hogy hány regisztrált ismerőse van a rendszerben, számít kisebb vagy nagyobb csomópontnak. Akadnak, akiktől csak néhány vagy néhány tucatnyi szál vezet a többiekhez, de nem ritkák a sok száz ismerőssel büszkélkedők sem.
A dolog azzal kezdődik, hogy az új ember végigkattintgatja az őt meghívó személynek kapcsolatait, s ha ismerősre talál köztük, azt megjelöli, és várja, hogy a másik ezt visszaigazolja (a kapcsolat csak mindkét fél jóváhagyásával lehetséges). Aztán esetleg végignézi az ismerőseinek az ismerőseit, vagy használja a névre keresést: bekopogja barátai, rokonai, volt osztálytársai, kollégái, katonatársai nevét, s ha rájuk talált, ellenőrzi adatlapjukon, vajon valóban ők azok (ebben az illető életkora, munka- és lakhelye igazíthatja el, de sokan a fényképüket is feltöltik oldalukra), így kiszűrhető, hogy a névazonosság tévedést eredményezzen.
Miközben az ember ezzel foglalatoskodik – eleinte alig hiszi – többen szinte azonnal megtalálják őt, bejelölik ismerősüknek, és várják a visszaigazolást. Az új kapcsolatok mentén aztán újra tovább lehet indulni, illetve a rendszer maga is felkínál alkalmanként néhány nevet (ismerőseim ismerőseit), akik között már nem egy régen látott, messzire keveredett társamra bukkantam rá, így például Keisz Gellért képzőművész-barátomra, akivel most élénk levelezésbe kezdtünk, s aki bizonyosan hiányozhatott nekem, hiszem irodalmi alteregóját is megalkottam.
Tudtommal a felhasználók száma meghaladta a félmilliót. Közülük én mára százötvennel építettem ki a magam kapcsolati hálózatát.
Persze sokakat hiába kerestem: vagy nincsenek fenn, vagy rosszul kutakodtam utánuk. Ennél is több olyan ismerősöm lehet, akiket keresni még nem jutott eszembe vagy nem volt időm, így nem marad más hátra, meg kell várom, ők bukkanjanak rám.
Meg is kérek mindenkit, akik emlékszenek rám, gyújtsanak egy jelt.
Nyugalmazott könyvtárosok előnyben.
__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/ápr.
Online könyvtár - legjobb magyar hangoskönyvek hallgatása
Laptop kijelző felbontás - hiba javítás Budapesten