Olvasom a Literán, hogy a Nyugat megjelenésének közelgő 100. és az OSZK létrejöttének 105. évfordulója alkalmából a nemzeti könyvtár új honlapot indított, amely a magyar irodalom meghatározó folyóiratának anyagát teszi hozzáférhetővé digitális formában. A dolog örömteljes, a honlap jól használható, akár újabb lépés is lehetne a nemzeti kincseink digatalizálása terén, ha nem kellene az ünneprontás minden szándéka nélkül hozzátennem, hogy ez csupán egy korábbi lépésnek a megismétlése, ugyanis a Nyugat bizony már hosszú évek óta - ha kicsit más formátumban is - hozzáférhető volt OSZK-n belül működő Magyar Elektronikus Könyvtár rendszerében - ÍME - , magam is többször használtam.

*

E-mail egy komoly kárpátaljai intézmény komoly vezetőjétől, benne keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert ... butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”

Butítás és szemfényvesztés. Hát már belülről is látszik?

*

Újságolja a családom: hallották a rádióban, hogy jelentős előrelépés történt az izomsorvadás gyógyítása terén. A megállíthatatlan romlási folyamatot, amely előtt eddig tehetetlenül állt az orvostudomány, egereknél már sikerült visszafordítani. Lelkesedésüket lehűtve azt mondtam, ennek a kedvéért  egyelőre mégsem szeretnék egérré változni.

*

Kárpátaljai megyei tantárgyi vetélkedő fizikából. A szervezők „elfelejtik” előre lefordíttatni a kérdéseket a magyar iskolákból érkező versenyzők részére, akik persze nem értik az ukrán szakszöveget. Sebtében kerítenek két magyarul tudó tanárt (?), akik megküzdenek a szöveggel.

Nem kevés idő elteltével kézzel írt, sok áthúzással és föléírással javított, fénymásolóval sokszorosított lapokat osztanak ki a magyar gyerekek között. A kérdések így hangzanak (betű szerint idézem a teljes szöveget):

 

„1. Kéttagu csapatnak A pontbol B pontigg (20 km) át kell menni, a csapatnak csak egy kerékpár van, amelyben 20 km/ó sebességel csak egy ember utazhat. A gyalogos 6 km/ó sebességel mozog. Számitcs ki a minimális időt, amelyk szűkséges a csapatnak a B pont eléréshez. Az időszámitás az utolsó csapattag után megy.

 

2. A 2 m magas cilinderes hordókba 800 l viz be van öntve. A hordó átmérője 1 m. A felső fedőbe kiss lyukk van, amelyen át lehet dugni csövet a hordóba. Ki lehet lesz-e a csövön at szivni a hordóbul a vizet, ha szívás közbe ritkulás jön létre 5•10 Pa nyomással. A válasz indokoly.

 

3. Kis kaloriméter, 0,22 g tőmegű, amelynek fajhője 2,8 kJ/kg • °C, amelybűl készítve van, lehetővé teszi a 0,01 °C hőmérsékletváltozást mérni. A kaloriméterbe 4,2 m magasságbűl egy csepp víz esík be. Számítcs ki a cseppnek minimális térfogatot, amelynél a hőmérő ad lehetőséget annak a kaloriméterbe beesését fikszálni.

 

4. Búvár az aranykincset talált meg, is víz alatt mérte meg, acélsulyakat es mérleget használva. A kincsnek a sulya volt 0,643 N. De, mikor a búvár elodta a kincset, csalással vádolva volt. Azzal vádolták hogy sokkal keveseb az arany sulya. Milyen volt kincsnek a valódi sulya?

 

5. A víz kiszavattűzáshaz a pincébűl 330 W teljesítményű szivattűt használtak. A pince szélessége 6 m, a hossza - 24 m, a magassága 4 m. Az elején a víz szinte a főldszintel azonos volt. Számitcs ki, amilyen idő alatt a vízet ki lehet szivattűzni, a közbe a szivattű teljesítmén nem változik."

 

Esküszöm, ez nem vicc, és egyetlen helyen sem én gépeltem félre a szöveget. A botrányos esetről BeregInfo friss száma is írt. Jó lenne hinni, hogy többé nem ismétlődhet meg.

*

Egyed Péter súlyos esszéje a februári Korunkban, Kisebbségi jogok mint emberi jogok címen. Sok szempontból, történelmi körültekintéssel vizsgálja a problémát, míg a végén a cím által sugallt feltételezéssel ellenkező értelmű következtetésre jut; arra, hogy a kollektív kisebbségi jogok nem vezethetők le az emberi jogokból, így külön deklarálásukra és nemzetközi elfogadtatásukra van szükség.

Számomra külön izgalmasak a filozófus szerző azon megállapításai és okfejtései, amelyek az egyénnek a közösségben-létét érintik. Többek között ezt írja: „Hogy akarok-e vagy nem egy közösség tagja lenni, az nagyon sok mindent jelent: lelkiismereti és akarati kérdés, de cselekvési-tevékenységi kérdés is, és végül egy bizonytalan jogi-politikai identitás vállalásának a kérdése, már ami szeretett kelet-európai régiónkat illeti.” Ezeknek a vállalásoknak a problémaköre mostanában engem is erősen foglalkoztat, mióta úgy érzem, egyre kevésbé felelek meg annak a közösségnek, amelyben élek, és nekem is egyre kevésbé felel meg ez a közösség. Helyzetemet az Egyed Péter említette felvetések sorrendjében nagyjából így értékelem:

lelkiismereti kérdés – ösztöneimben, érzelmeimben még mindig nagyon erősen kötődöm Kárpátaljához. Továbbra sem tudom másutt elképzelni az életemet, amely nyilván valami mássá, másfélévé válna, ha nem innen, nem ebből a közegből meregetném szemem a világ dolgaira. Lelkiismeretnek én ugyan ezt nem nevezném, esetleg ragaszkodásnak vagy kötödésnek, de leginkább érzelmileg megélt és elfogadott helyzetnek. Hasonlóan fest nálam a következő tényező is:

akarati kérdés – nem állíthatnám, hogy (főleg az utóbbi évtizedben) valami áthatott hivatástudatból vagy felelősségérzetből vállalnám kárpátaljaiságomat, amelyet magamra vonatkoztatva nem érzek sem nyomasztó tehertételnek, sem kegyes kiváltságnak. Ellenben olyan helyzetnek gondolom, amely eléggé sajátságos – és sajátosságában érdemes arra, hogy azon teljességében elfogadjam és megéljem, hogy nehézségeit áthidaljam és „könnyebbségeit” felhasználjam. Személyiségem részévé égett ez a helyzet, és én akarom, hogy az is maradjon. Bonyolítja a dolgot, hogy míg a helyzetemmel maradéktalanul azonosulni tudok, addig mindazokkal, akik ugyanebben a helyzetben vannak – egyre kevésbé. Bizonyára azért – fogalmazom tűnődve –, mert a kárpátaljai magyarság döntően nem úgy ítéli meg a saját helyzetét, mint én. Nem adottságként éli meg, hanem sorcsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendűségi komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbéli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként, amelyre hivatkozva felmentést adhatnak maguknak és sorstársaiknak számos, főleg minőségi elvárás alól. Illetve, az előbbi tényezők bizonyos lelki kompenzációjaként, a kisebbségi frusztráció egyfelől sokakban kialakítja a közvetlen környezetükkel szembeni kultúrfölény hamis érzését, másfelől pedig a Magyarországgal szembeni indokolatlan elvárások támasztására teszi hajlamossá mindazokat, akik úgy gondolják, magyarságukat megszenvedve anélkül részesülhetnek egyes juttatásokban, hogy erre teljesítményükkel rászolgáltak volna. Ez a magatartás számomra az elmúlt években egyre idegenebb, mi több, visszataszító lett, ezért léptem ki minden olyan struktúrából, amely az ilyen mentalitás kialakulását és gyakorlatát erősítette. Mindez meglehetősen ellentmondásossá tette kárpátaljai státusomat, mert bár ezt mint evidenciát – elfogadom, de nem vállalom azt a tipikus magyar kárpátaljaiságot, amely a sérelmi magatartáson alapul. Ugyanakkor azokkal sem tudok azonosulni, akik közömbösek, érzéketlenek vagy egyenesen elutasítóak a magyar nyelv és művelődés, a nemzeti hagyományok iránt (erre is akad példa tájainkon), ezekről az értékekről nem vagyok hajlandó lemondani, ellenkezőleg, teljes mélységükben megélni igyekszem őket. Ám eközben sem azt nem vallom, hogy ezt ne a nagyobb struktúrák egészén belül kellene látnom és felhasználnom, sem azt, hogy ezekkel élnem kisebbségi magyar elhivatottságom okán lenne kötelességem. (Ezt a magatartásomat gondolják írótársaim „lenézésnek”, bűnös liberalizmusnak, árulásnak…) A kérdés tehát számomra úgy fest, hogy ugyan kárpátaljai státuszomat teljes természetességgel elfogadom, de nem akarom magamat abban a közösségben elhelyezni, amely az enyémtől alapjában különbözően éli meg ugyanezt a helyzetet.

cselekvési-tevékenységi kérdés – e tekintetben is meglehetősen ellentmondásos a helyzetem, lévén minden, amit csinálok, azt itt csinálom, ez előtt a monitor előtt, ennél az íróasztalnál, ebben a padlásszobában. És ez a padlásszoba az Ungra tekinget kicsi ablakával, és ha kihajlok rajta, látom a város egyetlen magyar iskolájának az épületét, amelybe 10 éven át jártam okosodni. Cselekvéseim tehát itt zajlanak, és aki cselekszi őket, az (akarva-akaratlanul) tagja annak a közösségnek, amelyet kárpátaljai magyarságnak neveznek. Mégis, munkám, ténykedésem egyre lazább szálakon kötődik e közösséghez. Illetve, ez így nem is igaz. Nem lazábbak lettek a szálak, hanem másfajták: áttételesebbek, elvontabbak – és kritikusabbak. Azok a szálak, amelyek, mondjuk, arra ösztönöztek, hogy tevékeny (olykor vezető) szerepet vállaljak itteni magyarságszervezetekben, vagy amelyek mentén egy-egy nagygyűlés mikrofonjához vezetett az utam – nos, ezek a szálak elszakadtak. De elfoszlottak azok a kötelékek is, amelyektől fogva kárpátaljai magyar irodalmi lapot szerkesztettem és adtam ki, kárpátaljai magyar könyvkiadót működtettem, kárpátaljai magyar rendezvényeket szerveztem.

*

Kárpáti Igaz Szó, friss szám, a Sziszifuszi erőfeszítések c. szállóige-értelmezés első mondata:

„Miként az emberi civilizáció képlékenyen felsejlő ősködébe burkolózó hajnalán merészen nagyot gondolni felbátorodó őseink hitregéikben és hősmondáikban üstökön ragadták a saját képzeletük szülte világképet, ikertestvérként egymás mellé applikálva az álmot és a halált, úgy teremtette meg a klasszikus ókor a görögség kutúrrétegébe ágyazva az örök emberi szenvedés egyik megszemélyesítője, Tantalosz mellé a jól megérdemelt büntetés másik áldozatát, Sziszüphoszt – mai szóhasználattal élve Sziszifuszt –, a predesztináltan elvetélésre ítélt erőfeszítések megtestesítőjét.”

       Aha.

*

„Felhívjuk kedves Tagjaink figyelmét, hogy aki 8 éve nem fizeti az írószövetségi tagdíjat, annak a Tagunknak a jövőben nem tudjuk elküldeni a havonta megjelenő Tájékoztatót” – áll a Magyar Írószövetség Tájékoztatójában. Ebben nekem a 8 év tetszik a legjobban, illetve az, hogy aki ennyi ideje nem fizet, az továbbra is Tag, még ám nagybetűvel. A fenyegetés mindenesetre nagyon súlyos. Vajon hány esztendős hátralék esetén jöhet szóba a kizárás?

*

„Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem evilágból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik” (Weöres Sándor Fülep Lajoshoz írt leveléből idézi Domokos Mátyás: Kortárs, 2002/2-3.)

*

Mégsem közli megrendelt és már elfogadott cikkemet a Magyar Nemzet. Az alábbi tartalmú levelet kaptam a szerkesztőtől:

 

„Tisztelt Balla D. Károly!

 

Sajnos rossz hírem van, a nem várt belpolitkai események miatt az utolsó percben az a döntés született, hogy aktuálpolitikai vezérnek kell lennie. Ezt Duray Miklós írta meg, sajnos az Ön anyaga egy hónap múlva, a következő mellékletben fog megjelenni. Megértését előre is köszönöm, maradok tisztelettel:” [aláírás]

 

A következőket tudtam válaszolni:

 

Kedves [név],

 

nem is tudom, hogyan reagáljak.

 

Már az elején se nagyon hittem, hogy a Magyar Nemzet valóban az én gondolataimra, különvéleményemre kíváncsi, pláne kampány idején. Ön velem korrekt volt, ezt köszönöm, azt hiszem, én is tisztességesen jártam el, telefonban elmondtam, hogy nézeteim nem illeszkednek a lapjuk által képviselt kánonba, mégis legjobb tudásom [szerint] eleget tettem a felkérésnek. Miután a cikkemet örömömre elfogadták, ezt az utólagos visszavonást nem tartom korrekt eljárásnak. Ez így nem tisztességes, ezt így méltatlannak, sérelmesnek találom. Szerencsésebb lett volna eleve Duray Miklóst felkérni, ha azt várták, hogy a Fidesz szekerét tolja a cikkíró.

 

Sajnálom, hogy így történt; én a felkérést épp azért fogadtam el, mert fontosnak tartottam tudatni a Magyar Nemzet olvasóival, hogy a határon túliak sem gondolkoznak egyformán és vannak, bizony, velem együtt, akikben erős fenntartások élnek az éppen hivatalos nemzetpolitikával és „nemzeti közgondolkozással” szemben. Ha ennek a gondolatnak nincs létjogosultsága az Önök lapjában április 15-én, akkor a Magyar Nemzet kampány idején nem tájékoztatja korrekt módon az olvasóit.

 

Az egy hónappal későbbre helyezett közlés lehetőségét egyelőre ízlelgetem. Ugyanis akkor is lesz majd aktuálpolitikai nyomás és akkor is lesznek szekértoló határon túli cikkírók. A Magyar Nemzet viszont bizonyára ellenzéki lap lesz, és az én cikkem egészen más felhangokat kaphat.

 

Egyelőre mégsem vonom vissza írásomat, mert nem kívánom megkímélni Önöket sem a közlés, sem az elutasítás kényelmetlenségétől.

 

Én mindkettővel elégedett leszek, a tanulságokat pedig már most levontam.”

 

Egy hónap késéssel aztán valóban leközölték a cikket, és valóban egészen más lett az akusztikája, mindkét táborbéli barátaim elégedetlenkedtek velem. A nemzetiek a cikk tartalma, a liberálisok a megjelenés helye miatt.

*

Versközlemények a friss Kárpáti Igaz Szóban.

Híg november, dér-didergő erdők,

 

Két melled közt tort ülnek a felhők;

 

– kezdi S. B. A.  Költészettani enciklopédiába illő sorok. A képzavar címszó alá. F. M. pedig ezzel nyit:

Mert minden olyan, amilyen,

 

s ami nem olyan, olyanná lesz,

 

a lét elvész a semmiben,

 

a nemlét kaloda vagy vátesz,

 

vagy épp a lét a kaloda,

 

ki tudná mindezt megszámlálni,

 

amíg a lét a semmiben

 

megpróbál életet csinálni...

 

– a költő pedig verset próbál meg csinálni. De nem sikerül neki. Nem is csoda, ha egyszer a nemlét kaloda. Pláne, ha nem is kaloda, hanem vátesz.

*

Világhálós barátaim, fellélegezhetünk. Többé már nem az ördöggel cimborálunk. II. János Pál pápa megáldotta az Internetet.

Az alábbi Mozgó-szöveg kisebb magyarázatra szorul. A szerkesztőség ugyanis lerövidítette a szöveget, ezzel az indoklással: "A 11. számban küldött írásodat ismét meg kellett némileg kurtítanunk, a már többször jelzett okból: túl sokat foglalkoztál benne saját irodalmi tevékenységed hosszas felsorolás- és nem élményszerű ismertetésével." A jóindulatú rövidítésbe, mint eddig is mindig, beleegyeztem, magam is tudom, hogy időnként túlírom a dolgokat. Itt azonban a teljes szöveget adom közre, kiemeléssel jelölöm, ami a lapszámban közölt anyagból kimaradt, pirossal, ami utólag belekerült. Ja, és még egy érdekesség: a folyóirat borítóján Balla D. György néven szereplek...

Szerző: leho
Megjelent:
Papiruszportál, 2007. november 5.

A Pro Pannoniánál jelent meg BéDéKá újabb könyve, melynek alcíme, Egy manzárdőr naplójegyzetei, meghatározza a műfajt is. A naplóírás, elég, ha Széchenyi Istvánra és Csáth Gézára gondolunk, az egyik legszubjektívebb műfaj. A naplóírók a világ objektíven láttató (elfogadott) tucatszemüvegében az egyik vagy mindkét lencsét szokatlan dioptriájúra, a sajátjukra cserélik, s az eredmény egy másik világ, vagy ugyanazon világ másik vetülete, leképezése lesz. Az elforgatott vagy más szempontú objektivitás egy író esetében azzal a plusszal vagy mínusszal töltődik fel, hogy ő tudatosan, és nem csak magának naplójegyzetel.

Kolozsi Orsolya

Egy leselkedő női arc, egy tágra nyílt zöld szempár – ez a kép rejtőzik (első ránézésre talán fel nem ismerhetően) Berniczky Éva új kötetének sötét tónusú árnyai között, és nem csak a borítón. A feszült figyelemről árulkodó pillantás meghatározza a szöveg alapvető strukturális alaphelyzetét, azt a megkettőzöttséget, melyben egy nő figyel egy másikat, és erről a reflexióról számol be saját életének eseményeivel együtt. Vagy ahogyan a fülszöveg összefoglalója fogalmaz: „Két nő Kárpátalján. Soha nem találkoztak, ám az Egyik Nő, mint kígyótól megbűvölt állat engedelmeskedik Szvitelszki, a színtelen szemű könyvgyűjtő akaratának, és a Másik Nő nyomába ered.” Ez a figyelem, a másik titkának, személyiségének megfejtése iránti vágy az, mely miatt voltaképpen nem is egy, hanem két szöveget olvas az, aki kezébe veszi a kárpátaljai írónő első regényét. A szöveg további elemzése előtt fontos megjegyezni, hogy ez az írás nem Berniczky első kötete, hiszen 2004-ben, ugyancsak a Magvető gondozásában napvilágot látott egy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyv, mely A tojásárus hosszúnapja címet viselte. Ez a novelláskötet már a félreismerhetetlen, a mai magyar prózában teljesen egyedülálló, aprólékos részletességgel kidolgozott, lírai telítettségű hangon szól.

Örömömre a Könyvesblogra is kitették a Literán nemrégiben megjelent, új könyvem okán velem készült interjút. Ez több olvasót és esetleg sok hozzászólást is jelenthet; kíváncsian várom. Sejtésem szerint lesznek, akik megjegyzést fűznek például ehhez a véleményemhez: "Számomra nem kétséges, hogy a Gutenberg-galaxist felváltja a Neumann-univerzum, még ha egy ideig párhuzamosan léteznek is. Az internetre helyezett digitális anyag már ma óriási szerepet játszik a tudományos kutatásokban, az netes világarchívum már most is a felhalmozott ismereteknek a legnagyobb tárháza. Az információszerzésnek és -nyújtásnak a világháló a leghatékonyabb és legdemokratikusabb eszköze, a kollektív tudás birodalma, a tartalommegosztás legfontosabb színtere. Be fog következni az idő, amikor a nyomtatott könyv ritka kuriózumnak fog számítani, a könyvtárak múzeumokká válnak és unokáink nemzedéke már maroknyi gépek monitorjáról fogja olvasni írásainkat..."

Kilátások egy halott naplójából

Nemrégiben hosszan cikkeztem arról, hogy szűkebb környezetemben meglehetős az idegenkedés az internet iránt, és ezt érteni vélem. Legfőbb oka nyilván a megfelelő ismeretek és tapasztalatok hiánya. Ahol még alig terjedt el a világháló, ott sokan képzelik valami ködös és gyanús dolognak, ördögi mesterkedésnek. De akiben nincs rosszindulat, az se igazán tudja, eszik-e vagy isszák. Velem megtörtént már, hogy festő barátom pár napra kölcsön akarta kérni a honlapomat. Mivel neki nincsen számítógépe, ezért elkérné tőlem a honlapot, mondta, hogy otthon kényelmesen elolvashassa. Aztán becsszóra visszahozza.

Mivel közvetlenül az elutazásunk előtti napon vetítették, kellőképpen nem tudtam körberajongani a velem-rólam készült portréfilmet (és persze magamat). Azóta, évi.-nek hála, a neten több helyen is megnézhető a Medgyesi Gabriella  (rendező), Virág Anita (szerkesztő) és Sibalin György (operatőr) készítette 40 perces film (öt részre tagolva).  ...Ahogy Páger Antal mondta, amikor megnézte a Hattyúdalt: én is teljesen a hatásom alá kerültem. - Betűzöm hát ide is a videókat a YouTube-ról.

« Előzmény Okt. 4. Csütörtök. Ezen a napon korán elhagytuk hévízi főhadiszállásunkat (a képen Éva látható a szállodai folyosó legvégén).

Dunaújvárosba voltunk menendő, és előtte a délután néhány óráját Pusztaszabolcson akartuk tölteni, Keisz Gellértéknél. Jó barátunk már a programunk szervezése közben kiszúrta, hogy ott leszünk a közelben, javasolta, előtte ugorjunk be hozzájuk. Ez valóban alig járt pár kilométernyi kerülővel, így koradélután hozzájuk zúdultunk be, s töltöttünk el néhány nagyon kellemes órát.