Az elmúlt másfél évtizedben a magyar pártpolitika exportcikké vált - és a határon túli magyar közösségek vevők voltak erre az áruféleségre.

Tegnap koraeste telefonhívást kaptam Budapestről Új dimenzió vagy útvesztő? cikkem okán. Sajnos újraolvasva sem mondhatok mást: aki ebben a témában valamennyire elmerült, az nem sok új információt kapott (illetve amit igen, az nem került kellő kifejtésre), aki pedig soha nem hallott a problémakörről (beszélgetőtársam szerint ők vannak többen), az kapkodhatta a fejét, és amit eddig nem értett, ezt ebből bizonyosan nem értette meg. Szerintem akinek pontosabb ismeretekre, árnyaltan kifejtett gondolatokra van igénye, az érdeklődésének megfelelő mélységben inkább cikkekből, tanulmányokból tájékozódhat - egy rosszul levezetett beszélgetés inkább összezavarja, semmint tisztázza számára a bonyolult helyzetet.

Egy újabb cikket is elolvasva beszélgetésünk folytatásaként levélben foglaltam össze véleményemet arról, miért nem hiszek abban, hogy a mai magyar politika képes megoldani a határon túli magyarsággal kapcsolatos azon gondokat, amelyek egy részét maga állította elő.

Először egy nyáron írt tanulmányomból idéztem:

 

„Nagy örömmel tapasztaltam, hogy ezen a téren Gyurcsány Ferenc erőteljes fellépésével radikális változások történnek, illetve fognak történni. De amilyen hamar fellelkesedtem, olyan hamar le is törtem. Ahogy az államháztartási-pénzügyi-gazdasági-egészségügyi-stb. reform is (amennyire meg tudom ítélni) teljesen felemásra, ellentmondásosra látszik sikeredni, ugyanúgy a nemzetpolitika és a határon túli magyarság ügyét is, az egészséges eredeti elképzelésekhez képest ügyetlen balkezével próbálja a jelenlegi kormánykoalíció levezényelni. Ahelyett, hogy azonnal megszüntette volna a rossz rendszert, felszámolta volna a rosszul (voltaképp károsan) működő intézményeket, közalapítványokat, bizottságokat és kuratóriumokat, elkezdte elmosni, elmaszatolni az egész átalakítást, a régi struktúra lebontása helyett újratákolgatás folyik, és még az is lehet, hogy a támogatási rendszer egyes intézményei (változatlanul vagy átalakulva) túlélik a reformot.

....

Ha eddig is kisajátította és saját érdekeinek rendelte alá a pártpolitika a támogatási rendszert, akkor ugyan miért hinném el, hogy most másként lesz: hiszen magasabb szinten ugyanúgy pártpolitikusok kerültek döntési helyzetbe. Ha a művelődés és a közoktatás minisztériuma eddig rossz könyveket, hitvány rendezvényeket,  látszattevékenységeket és „munkanélküliségképzést” támogatott, mitől lesz másként ezután? Ha az informatikai minisztérium nehéz milliókat pocsékolt el Ukrajna belsejébe telepített (!) nem működő eMagyar-pontokra, valamelyik utódminisztérium miért tartóztatná meg magát ugyanettől? Változik-e az elv, hogy a kárpátaljai magyarságszervezetek teljes költségvetését Mo-nak kell megfinanszíroznia? Változik-e a szülőföldön marasztalás hamis elve?

       Azt hiszem, a határon túli magyarság ügyét ugyanúgy sikerült hosszú évtizedekre kisiklatni, mint a magyar futballét. A belső érdekek olyan zárt köre alakult ki, amelyből egyszerűen nincs kilépés. És ahogy a legmagasabb szintű sportvezetők sem veszik évtizedek óta tekintetbe a szurkolók érdekeit, ugyanúgy a nemzetpolitikai döntéshozói számára is csak a szavak szintjén létezik a határon túli magyarság tényleges érdeke.”

 

Aztán még ilyesmiket fűztem hozzá:

 

... Szakmai szempontok? Ugyan! Amíg a határon túlról az elmúlt 16 évben pozícióba került és kinevelődött sötét politikai figurák közvetítik a szakmai szempontokat, addig erre semmi esély. Ameddig magyarországi független szakemberek széles, őszinte tényfeltáró szakmai vizsgálódásai át nem világítják a határon túli magyar szféra egészét, és amíg a politika ezeket maradéktalanul figyelembe nem veszi, addig nem lehet jó döntéseket hozni. Az egész rendszer túlpolitizált, független civileknek nincs helye a pályán: sem belső közreműködés, sem külső kontroll. Minthogy civilek nem is igazán vannak, vagy ha vannak, láthatatlanok, és eszük ágában sincs ebben a dologban részt venni: saját szakmai eredményességük, üzleti rátermettségük révén megengedhetik maguknak, hogy széles ívben elkerüljék az úgynevezett magyar ügyeket.

... 

Olvastam azt a néhány nem túl részletes sajtóanyagot, amely a Gyurcsány - határon túli vezetők találkozó után megjelent. Úgy vettem ki, kapásból sikerült egy nagy csúsztatást elültetni a fülekbe: összemosni a határ menti, és a határon túli támogatások összegét. Hogy valójában milyen ígéretek hangzottak el, nem tudom, de ha mindenki elégedetten távozott, akkor történtek ilyesmik. A határon túli szervezetek ugyanis csak pénz akarnak, dehogy akarnak együttműködő partnerek lenni: nem ehhez szoktatták őket. Most mitől lenne másképp?

Szóval: azt hiszem, amit a politika rontott el ennyire, azt most, ebben a mostani helyzetében, nem fogja tudni rendbehozni. Több okból is alkalmatlan erre: a belpolitikai ziláltság, a baloldal identitászavara és böszmesége (jó szó ez!), a jobboldal revolverező, destruktív magatartása, a gazdasági kényszerpálya erre alkalmatlanná teszi. Egyetlen megoldás lenne, ha teljesen kivonulna a probléma feletti felügyeletből, és utat engedne a politikamentes spontán civil szerveződéseknek. Akkor lenne esély arra, hogy újabb 16 év elteltével legalább a nullpontra visszaérkezzünk.

Végül még megköszöntem, hogy a címzett elviseli az őszinteségemet. Az ugyanis előfordulhat, hogy rosszul látom a helyzetet, előfordulhat, hogy hibás következésekre jutok. Csak az nem fordulhat elő, hogy ne azt írjam, amit éppen gondolok.

Mulatságos önellentmondásba keveredett az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Miután a hozzá oly közel álló zöld Kárpáti Igaz Szóban előbb egy terjedelmes interjúban benyaltak Patrubány Miklósnaknak, a Magyarok Világszövetsége elnökének, lehetőséget adva neki, hogy eszement nézeteit terjessze, és miután az UMDSZ legaktívabb vezetői lettek az MVSZ Országos Tanácsának a tagjai (Abmrus Pál, Pirigyi Béla, Zubánics László, Dupka György, Kincs Gábor), azután most nyilatkozatban határolódnak el a Világszövetségtől. Teszik mindezt egy olyan beszámoló végén, amelyben a fentebb említett urak közül hárman is említve vannak, mint az UMDSZ elnökségi ülésen referálók.

Mérget éppen nem vennék rá, de nagyon valószínűnek tartom, hogy a Budapestről hazaérkező UMDSZ elnök, Gajdos István épp azért kezdeményezhette ezt az elhatárolódást, mert a magyar kormánykörökből alighanem a szemére hányták összeszövődésüket Patrubánnyal. A szocialista-liberális kormány iránti lojalitásuk és az MVSZ-szel való bratyizásuk ellentmondásáról már legutóbb is írtam, akkor még nem sejtve, hogy a friss kefélés után szinte azonnal szűznek vallják magukat.

Frissítés: a fenti szövegben eredetileg minden cikkre link mutatott (aláhúzott szavak), de a Kárpáti igaz Szó archívuma megszűnt. A benyalós interjút azért előbányásztam. Alább.

_________________________________

KISzó, 2006. december 2., szombat

Az MVSZ újabb népszavazásra készül

Interjú Patrubány Miklóssal, a Magyarok Világszövetségének elnökével

2000 decemberében a magyar Országgyűlés egy előre be nem jelentett és szabálytalanul lefolytatott parlamenti vita során puccsszerűen megvonta a Magyarok Világszövetségének állandó költségvetési támogatását. Ezzel valóságos mélypontot teremtett a 68 éves szervezet életében. Ennek következményeként óriási adóssághullám képződött, a magyar állam és magánszemélyek csoportja a szervezet ellen több mint 2 tucat pert indítottak. Valamennyit megnyerték, nyilatkozta lapunknak Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnöke.

– Miből él ma a világszövetség? – kérdeztük a fentiekből kifolyólag.

– Adományokból, tagdíjakból, a tulajdon hasznosításából, szellemi termékeink értékesítéséből. 2000 decemberében 30 munkatársunk volt, akiket 2001 januárjában kényszerűségből elbocsátottunk, azóta javarészt önkéntesekkel dolgozunk. A tisztségviselők közül senki nem kap tiszteletdíjat.

– Így nehéz rendezvényeket szervezni.

– Amit fontosnak tartottunk, ahhoz szereztünk pénzt. 2004-ben megrendeztük a Magyarok VI. Világkongresszusát. A magyarság és a Kelet címmel nyitottunk az elhazudott, ellopott őstörténetünk, Ázsia felé. Azt követően, hogy ma már tudjuk: Itáliában 3000 évvel ezelőtt az etruszkok magyarul beszéltek, s felfedeztük a madjar törzset Kazahsztánban.

– És a sumérok?

– Odáig még nem jutottak el az őstörténeti kutatásaink.

– Magyarországon elutasítanak mindent, ami nem illeszthető be a finnugor elméletbe. Történhet e téren változás?

– Egy valódi rendszerváltás keretében igen. A probléma régebbi keletű. Széchenyi István már 1856-ban kétségbeesetten mondta: bárcsak soha ne hozta volna létre a Magyar Tudományos Akadémiát, mert ő az ősi magyar nyelv pallérozását remélte, ehelyett az akadémia a magyar nyelv ellenségévé lett. Ez a folyamat azóta még jobban intézményesült. Az akadémia nem lehet az útja a magyar történelem feltárásának. Úgy érzem, nem járt messze az igazságtól Badiny Jós Ferenc professzor, amikor a 2004-es világkongresszuson azt mondta: a finnugorizmus nem nyelvelmélet, nem történelem, nem tudomány; a finnugorizmus egy ideológia, amelyet a magyarság elpusztítására találtak ki. A 2004-es kongresszuson elhatároztuk, hogy egy nemzetközi őstörténeti kutatóintézetet hozunk létre. Ennek a csírái megvannak: Miskolcon a Nagy Lajos Tudományegyetem bölcsészkara már 15 éve magyar őstörténelemmel foglalkozik, az Egyesült Államokban pedig a 2004-es világkongresszust követően magyar őstörténeti kutatóintézet jött létre. Jövőre tervezzük az első angol nyelvű magyarságlexikon kiadását.

– A 2004-es "felejthetetlen" év eseménye volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, melyet a világszövetség kezdeményezett.

– Egy iszonyatosan kemény harcot kellett vívnunk Magyarország kormányával, amely hazugságaival megtévesztette az embereket, milliárdokat költve ellenkampányra, miközben nekünk egy fillérünk sem volt. Mégis győztünk, csak csekély különbséggel, mely nem volt elég ahhoz, hogy az eredmény ügydöntő legyen. Megjegyezném: 2000-ben törvénytervezetet készítettünk a külhoni magyar állampolgárságról. Emiatt döntöttek a költségvetési megvonásról. Az Orbán-kormány egyszerűen nem nyelte le, hogy elő mertünk állni egy állampolgársági törvénytervezettel, miközben ők hallani sem akartak róla.

– Orbán Viktor 2000-ben elutasította, Gyurcsány Ferenc 2004-ben szintén ellene kampányolt. Hogyan tovább?

– 2006. október 23-án, amikor békés tüntetőkre lőttek Budapesten, a székházunkban – előtte zajlott a csata egy része – lévő délvidékiek azt mondták: a szerb rendőrség Milosevics idején sem mert így fellépni a magyarokkal szemben... A folyamat, amely ide vezetett, 2000-ben kezdődött, amikor a magát nemzetinek mondó Fidesz-kormány megpróbálta ellehetetleníteni a világszövetséget. Magyarországon valódi rendszerváltásra van szükség, fel kell oszlatni ezt az illegitimmé vált parlamentet, alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni, mert 1949 óta a Szovjetunióból importált, azóta toldozott-foldozott alkotmány szerint működik az ország. Előzőleg új választási törvényt kellene kidolgozni, mert a jelenlegi olyan, hogy akár 1 millió szavazatot is el lehet csalni... Igaz, ezek csak szavak. A magyar társadalom forrong, s december 5-én az ellenszenve ismét Gyurcsány Ferenc ellen fog fordulni, hiszen 2004-ben úgy lépett színre a magyar politikában, hogy elutasította a nemzet egységét. Tudomásul vesszük, hogy a Fidesz most népszavazást kezdeményezett, de olyan kérdésekben, amelyek nem érintik a nemzet sorsát. Mi olyan kérdésekben kezdünk aláírásgyűjtésbe, mint a művi meddővé tétel törvényi tiltása, s hogy az 1956-os magyarországi pusztításért kárpótlást kell kérni a Szovjetunió utódállamaitól. Még érleljük a gondolatot, de december 5-én kimondjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége elérkezettnek látja a pillanatot egy újabb, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kezdeményezésére.

– Milyen a világszövetség viszonya az ukrajnai, kárpátaljai magyar szervezetekkel?

– Szinte minden mérvadó kárpátaljai magyar szervezet tagunk. Tény, hogy az elmúlt 6 évben a KMKSZ-szel gyakorlatilag nincs kapcsolatunk, mivel 2000-ben beálltak abba a csoportba, amelyik azt remélte, hogy a világszövetséget falhoz lehet állítani. 25 ezer dollárt adtunk a KMKSZ-nek a Vereckei-hágón létesítendő honfoglalási emlékmű felépítésére. Emlékmű azóta sincs, a pénzzel sem számoltak el. Másrészt, az általunk létrehozott Magyar Segélyszolgálat Alapítványon keresztül 25 millió forintot folyósítottunk Kárpátaljának az 1999-es árvíz idején. Elsősorban a KMKSZ útmutatása alapján, a szervezetnek meghatározó szerepe volt abban, hogy kik jussanak hozzá a segítséghez. Eredetileg 30 millió forintot szántunk az árvízkárosultak támogatására, de mivel az elszámolás a 25 millió esetében sem történt meg, s a határidő rég lejárt, az 5 millió megmaradt. Ezt is szeretnénk rendezni, de nyilván már nem a KMKSZ közreműködésével.

Még valami: Kovács Miklós elnök oly sokszor gyalázkodott velem szemben – például 2004 novemberének végén a Hír Televízióban, néhány nappal a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt letolvajozta a kettős állampolgárságról szóló népszavazást kezdeményező világszövetség elnökét –, hogy nagy valószínűséggel a személyijogi pert már nem ússza meg!

A többi kárpátaljai tagszervezet ugyanakkor részt vesz az MVSZ munkájában. Kárpátaljai vonatkozású terveinkkel kapcsolatos, hogy, mivel 1944-ben itt magyarok elleni népirtás történt, s ez olyan emberiség ellenes bűncselekmény, ami soha nem évül el, mindent elkövetünk a bűnösök felkutatása érdekében. Dupka Györggyel, az UMDSZ alelnökével, a MÉKK elnökével arról tárgyaltam, hogy miután a világszövetség is alapítója a Szolyvai Emlékparknak, szorosabbra fűzzük a viszonyunkat és egy megállapodásban rögzítjük azt, miként tudná a világszövetség állandó jelleggel támogatni az emlékhely ápolását.

Tóth Viktor

________________________________________

határon túli magyarok | magyar őstörténet - arvisura seo laptop

Vajon mit tudhat Kárpátaljáról az, aki kizárólag magyarországi médiumokból szerzi információt, aki soha nem járt a vidéken, nem beszélt itteniekkel, nem olvasott tanulmányokat, felméréseket, hanem csupán a napi hírközlés szintjén tájékozódik? Már csak ott vannak igazi magyarok, már csak ott él a hagyomány, ott őrzik a nagy szegénységben is a lángot. Mennyi sorscsapás, mennyi sérelem – és mekkora hit, milyen nemes élni akarás! Ezt sugallja a híradások egyik része. A másik  folyton felfedezi a spanyolviaszt, naiv rácsodálkozással ámul el köztudott dolgokon. Ezt a magatartást a többször idézett, mint valóban elhangzott frázissal lehetne érzékeltetni: „És hol tetszett ilyen szépen megtanulni magyarul?”, de ide társítható az időkomplexus is, amikor az idegen meghökken azon, hogy  hivatalosan ugyan egy órával előrébb jár errefelé az idő, ám a helyi magyarok nem Kijev, hanem Budapest szerint orientálódnak.

A harmadik típust a szenzációs hírek, bombasztikus riportok képezik. Szó se róla, a valóságanyag adott ehhez, az egészségügyi ellátás tényleg botrányos, valóban vannak kéregető gyerekek, jelentős a munkanélküliség és a bűnözés, alacsonyak a fizetések, sokan élnek csempészésből és piacolásból, sok a rozzant kocsi és bizony látni dülöngélő részegeket is. Ha azonban mindezt túllihegik és feltupírozzák, ha a tudósítás hemzseg a tárgyi hibáktól és ha a riporter csak krumplin és kukoricán tengődő falvakat látva nem veszi észre a gazdaság dinamikus fejlődését, a vállalkozói szféra folyamatos erősödését, azt, hogy az utak mentén kilométerenként épülnek új benzinkutak, hogy a lepukkant Ladák mellett már több a nyugati kocsi és a terepjáró, hogy egyre-másra nyílnak az árutól roskadozó szupermarketek, akkor az ilyen riport bizony semmivel sem nyújt hitelesebb képet, mint a népi idillt megidézők.

A kárpátaljai embert sértik ezek a torzítások. Erről most aktuálisan értesülhetünk egyetlen internetes hírportálunk fórumából. Előbb a TV2-n sugárzott egyik riportműsor váltott ki heves indulatokat, majd a minap a budapesti Népszabadságban megjelent cikk keltett felháborodást. Előbbit nem láttam, utóbbit viszont olvastam, és magam is elcsodálkoztam azon, a leghitelesebbnek tartott országos napilap miért ad teret ilyen félrevezető írásnak. Az egyoldalú megközelítést szerencsére hiteltelenné teszi a sok pontatlanság és tévedés, de hát az itt élőkön kívül vajon ki veszi észre, hogy az újságíró még két sajtóorgánumunk címét sem tudta pontosan lejegyezni. Többek között azét sem, amelynek a fórumában az olvasók most róla szedik le a keresztvizet.

A szenzációkeltésről egy másik újság, a Magyar Hírlap cikke is eszembe jut. A Magyar Írószövetség szorult anyagi helyzetéről tudósító interjúból azt is megtudjuk, a tagság harmadát határon túliak teszik ki, az utolsó mondatában pedig arról olvashatni, hogy valaki kevéske fűtenivalót ajánlott fel a bajba jutott szervezetnek. Az inkább csak mellékes érdekességként említett jelentéktelen tény a lapnál annyira felértékelődött, hogy címbe emelték, hadd harapjon rá a gyanútlan olvasó: „Két mázsa tűzifa az írószövetségnek”.

Gondoltam, megtoldom az adományt fél zsák jófajta nagydobronyi krumplival. Sőt, címnek is ezt adom.

roma büszkeség napja

Bizonyára bennem van a hiba, de nem igazán értettem meg, lényegét illetően miről is szólt az a beszélgetés, amelyet a minap sugárzott a Kossuth Rádió. A kivonatos szöveg azóta felkerült a rádió honlapjára (Teljesen új dimenzióba kerül a kisebbségi kérdés), kétszer elolvastam, és meghallgattam a műsor hanganyagát is (a 33. perctől kezdődik). A közel félórás  interjú meglehetősen nyögvenyelős, csapongó - de nem könnyeden csapong, hanem esetlenül, nehézkesen; vergődik inkább. A hallgató meg eltéved a sok lezáratlan téma labirintusában.

A két riportalanyt elég jól ismerem, mind Törzsök Erika, mind Bárdi Nándor a határon túli magyarsággal foglalkozó legjobb szakemberek közé tartozik, ezen felül mindig pontosan és árnyaltan fogalmaznak, logikusan érvelnek, így a mostani sutaságokat csak a szerkesztő és riporter rovására tudom írni. Előbbi nyilván nem tisztázta a két interjúalannyal, miről szólna ez a műsor, utóbbi pedig nemhogy mederben tartani nem tudta a diskurzust, hanem ostoba kérdéseivel és fölösleges okoskodásaival inkább akadályozta egy-egy téma kibontását.

Hogy eztán ezért-e vagy más okból, netán amiatt, mert az egyik alany a stúdióban ült, a másikat pedig telefonon kapcsolták be, esetleg valami időjárási frontnak köszönhetően-e, de tény, hogy a két szakértő sem állt a helyzet magaslatán. Nem sült ki semmi izgalmas abból sem, hogy Törzsök Erika mint kormányzati tanácsadó az új magyarságstratégia pozitív aspektusara helyezte volna a hangsúlyt, Bárdi Nándor ellenben kifogásait igyekezett megfogalmazni, ám érdemi vita nem alakult ki köztük. Erika  túl sok általános és köztudott tényt és véleményt ismételt el újra (ezek néhánya régebben eretnekségnek számított, mostanra azonban az új nemzetstratégia kliséjévé degradálódott), Nándor körülményeskedve fogalmazott, és mivel mindent összefüggéseiben akart láttatni, ezért új és új témák felé nyitotta meg a diskurzust - ezek többsége aztán lógva maradt a levegőben.

A közel fél óra alatt nem derült ki, hogy mi is lenne a műsor voltaképpeni fő témája. A magyar nemzetpolitikának a határon túliakat érintő általános stratégiai kérdései? A korábbi elvektől és gyakorlattól való különbözősége? Intézményi háttere, működési elvei  és gyakorlata? A támogatáspolitika hatékonysága? A fejlesztéspolitika lehetőségei? A határon túli magyarokkal való kapcsolattartás milyensége? A politikum és a civil szféra szerepe ebben? A jogrendszer? Az identitás magatartásának politikai, kulturális és gazdasági aspektusai? Az EU-támogatások és hasonlóságuk a Marshall-segélyhez? A szerbiai és ukrajnai magyarok speciális helyzete? Az autonómia és a regionalitás összeegyeztethetősége? A kettős állampolgárság (ebben Nándi még bakizott is, 2005 decemberét említette 2004 decembere helyett)? A munkaerővándorlás? A tőkekihelyezés? A mezőgazdasági foglalkozású réteg megléte vagy megszűnése? A Babes-Bolyai és a Sapientia Egyetemen folyó oktatás és annak színvonala? A romániai és szlovákia magyar pártok részvétele a hatalomgyakorlásban? A magyar identitású cigányság?

Ezeket a témákat felváltva dobta be a riporter és a két alany, de közös erővel vigyázni látszottak arra, hogy semminek se jussanak a végére. Illetve egyvalaminek mégis: a műsoridőnek.

Amikor a magyarságot érintő diszkriminációs lépésekről olvasok – a velem született és az évek során bennem felgyülemlett cinizmusnak hála – nemigen szoktam megrendülni. A jogos felháborodás helyett több bennem a kajánság. Kis túlzással kárörömnek is mondhatnám. Ez így persze félreérthető, ezért sietve hozzáteszem, hogy nem a kárvallott sérelmén tapsikolok. Illetve hát mégiscsak az övén, ám nem azt tartom károsultnak, aki első pillanatra annak látszik.

Azt gondolom ugyanis, hogy ha a multikulturálisnak hirdetett kolozsvári egyetemen magyar nyelvű táblák kihelyezése miatt két adjunktust kirúgnak, annak csak látszólagos kárvallottja a két magyar tanerő és rajtuk keresztül a romániai magyarság. Az igazi sérelem nem őket érte, hanem azokat, akik ezt a képtelen intézkedést meghozták, azokat, akik egy ilyen tettnek a politikai, jogi, etikai és hangulati hátterét megalapozták. Ha megvernek egy lányt Nyitrán csak azért, mert magyarul beszélt (ha valóban így történt), akkor az elsődleges sebeket ugyan ő kapta és rajta keresztül a többi magyarul beszélő, ám ennél sokkal mélyebb morális sebet ejtett önmagán az elkövető – értve ezen nem csupán a közvetlenül cselekvőt, hanem mindazokat, akik egy ilyen tetthez nyílt vagy burkolt felhatalmazást adnak.

Aki ma Európában másokat diszkriminál, az önmagát diszkreditálja. Aki mások nyelvét, nemzetét, vallását tiltja vagy hozza előnytelen helyzetbe, az a saját nyelve, nemzete, vallása ellen vétkezik. Aki fellép mások identitása ellen, az a magáét minősíti le. Aki eltagadja mások történelmét, az a sajátját ingatja meg. A nacionalizmus – szerintem legalábbis – sokkal veszélyesebb gyakorlóira nézve, semmint azokra, akik ellen irányul.

Persze a tapasztalat, főleg rövid távon, nehezen igazolja ezt az okoskodást. A drasztikus és folyamatos magyarellenesség sajnos ellehetetlenítheti az adott népcsoportot, megvonhatja lehetőségét a kollektív jogok érvényesítésére, tagjait behozhatatlan hátrányba kényszerítheti, egzisztenciális bizonytalanságba sodorhatja. A jogsérelem bizony nem vonja maga után szükségszerűen a jóvátételt, az erkölcsi fensőbbség nem váltható át közvetlen haszonra és a ma elszenvedett megaláztatás holnap még nem konvertálható át boldog érvényesülésre.

Ám a történelem kereke idővel mégis kiforogja az igazságot. A mások leigázására épített birodalom előbb-utóbb összedől, a mások kárára gyakorolt hatalom idővel megbukik, a szomszédját lenéző és javait elorzó gazda végül a saját javait is elveszíti és ő válik a leglenézettebbé.

Ilyen Lúdas Matyi-igazságosságban bízni azonban, félek, már egyáltalán nem cinikus magatartás, talán inkább bűnös naivitás. De hátha mégsem az, hátha mégis nekem van igazam, amikor szégyentelenül és pimaszul azt állítom, nem baj, hogy kirúgták a két magyar oktatót, legalább világossá vált, milyen elveket vallanak az intézkedők és milyen is valójában az a jogrend, amely erre rábólint.

Továbbá nem baj az sem, hogy a szlovák kormány minden idők egyik legabszurdabb döntését hozta: kiemelt támogatásban részesíti a tengerszint fölött 277 méternél magasabban fekvő (vagyis nem magyar) településeket. Egy ilyen döntés ugyanis nem a települések tengerszint fölötti, hanem a döntéshozók szalonképesség alatti nívóját igazolja.