cikk - linképítés - balla d. károly - várucca műhely - honlap
Minden idők legszellemesebb karácsonyi ajándékát a lányomtól kaptam. Saját készítésű kis könyvecskébe gyűjtötte a tőlem leggyakrabban hallott mondatokat, szám szerint 51-et. Amikor felolvasta, könnyesre kacagtuk magunkat. Persze nem maguk a mondatok az igazán érdekesek, hanem az ő megfigyelése: hogy ezeket én valóban elég gyakran használom megfelelő szituációkban. Egy részük kívánság, kérés, amikor pl. íróasztalomnál ülve a konyhában hagyott teámért kiáltok („Kérem szépen a teácskámat!”), más része utasítás vagy dorgálás („Kolos, vidd el a kutyát sétálni!”; „Ha te nem hallod az én zenémet, akkor én miért hallom a tiedet? Hangerő!!”), akad köztük rosszalló kérdés gyerekeimhez, amikor nehezményezem, hogy Éva még nem jött fel tévézni: „Mikor fejezi be már anyu a munkát?” és „szellemesnek” szánt megállapítás (ha pl. azt kérdezi valamelyik gyerek, nem veszünk-e ezt vagy azt – valami drága dolgot –, akkor mondom: „Persze, és helikoptert is, egyszerre kettőt, hogy páros legyen!”), vagy rezignált panasz („Évikém, nem hallgatnak ránk a gyerekeink…!”). Ez a könyvecske és főleg ennek felolvasása volt az egyetlen igazán kellemes mozzanata az egész ünnepkörnek. Én ugyanis szívem szerint december 23-a után azonnal január 29-ét iktatnám be, mert nem igazán szeretem és egyre nehezebben viselem az ünneplős alkalmakat, és ez alatt a harmincvalahány nap alatt az általános és családi ünnepek tömény sűrűségben követik egymást, beleértve a saját születés- és névnapomat is.
*
E-mail egy komoly kárpátaljai intézmény komoly vezetőjétől, benne keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert ... butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”
Butítás és szemfényvesztés. Hát már belülről is látszik?
*
Újságolja a családom: hallották a rádióban, hogy jelentős előrelépés történt az izomsorvadás gyógyítása terén. A megállíthatatlan romlási folyamatot, amely előtt eddig tehetetlenül állt az orvostudomány, egereknél már sikerült visszafordítani. Lelkesedésüket lehűtve azt mondtam, ennek a kedvéért egyelőre mégsem szeretnék egérré változni.
*
Kárpátaljai megyei tantárgyi vetélkedő fizikából. A szervezők „elfelejtik” előre lefordíttatni a kérdéseket a magyar iskolákból érkező versenyzők részére, akik persze nem értik az ukrán szakszöveget. Sebtében kerítenek két magyarul tudó tanárt (?), akik megküzdenek a szöveggel.
Nem kevés idő elteltével kézzel írt, sok áthúzással és föléírással javított, fénymásolóval sokszorosított lapokat osztanak ki a magyar gyerekek között. A kérdések így hangzanak (betű szerint idézem a teljes szöveget):
„1. Kéttagu csapatnak A pontbol B pontigg (20 km) át kell menni, a csapatnak csak egy kerékpár van, amelyben 20 km/ó sebességel csak egy ember utazhat. A gyalogos 6 km/ó sebességel mozog. Számitcs ki a minimális időt, amelyk szűkséges a csapatnak a B pont eléréshez. Az időszámitás az utolsó csapattag után megy.
2. A 2 m magas cilinderes hordókba 800 l viz be van öntve. A hordó átmérője 1 m. A felső fedőbe kiss lyukk van, amelyen át lehet dugni csövet a hordóba. Ki lehet lesz-e a csövön at szivni a hordóbul a vizet, ha szívás közbe ritkulás jön létre 5•10 Pa nyomással. A válasz indokoly.
3. Kis kaloriméter, 0,22 g tőmegű, amelynek fajhője 2,8 kJ/kg • °C, amelybűl készítve van, lehetővé teszi a 0,01 °C hőmérsékletváltozást mérni. A kaloriméterbe 4,2 m magasságbűl egy csepp víz esík be. Számítcs ki a cseppnek minimális térfogatot, amelynél a hőmérő ad lehetőséget annak a kaloriméterbe beesését fikszálni.
4. Búvár az aranykincset talált meg, is víz alatt mérte meg, acélsulyakat es mérleget használva. A kincsnek a sulya volt 0,643 N. De, mikor a búvár elodta a kincset, csalással vádolva volt. Azzal vádolták hogy sokkal keveseb az arany sulya. Milyen volt kincsnek a valódi sulya?
5. A víz kiszavattűzáshaz a pincébűl 330 W teljesítményű szivattűt használtak. A pince szélessége 6 m, a hossza - 24 m, a magassága 4 m. Az elején a víz szinte a főldszintel azonos volt. Számitcs ki, amilyen idő alatt a vízet ki lehet szivattűzni, a közbe a szivattű teljesítmén nem változik."
Esküszöm, ez nem vicc, és egyetlen helyen sem én gépeltem félre a szöveget. A botrányos esetről BeregInfo friss száma is írt. Jó lenne hinni, hogy többé nem ismétlődhet meg.
*
Egyed Péter súlyos esszéje a februári Korunkban, Kisebbségi jogok mint emberi jogok címen. Sok szempontból, történelmi körültekintéssel vizsgálja a problémát, míg a végén a cím által sugallt feltételezéssel ellenkező értelmű következtetésre jut; arra, hogy a kollektív kisebbségi jogok nem vezethetők le az emberi jogokból, így külön deklarálásukra és nemzetközi elfogadtatásukra van szükség.
Számomra külön izgalmasak a filozófus szerző azon megállapításai és okfejtései, amelyek az egyénnek a közösségben-létét érintik. Többek között ezt írja: „Hogy akarok-e vagy nem egy közösség tagja lenni, az nagyon sok mindent jelent: lelkiismereti és akarati kérdés, de cselekvési-tevékenységi kérdés is, és végül egy bizonytalan jogi-politikai identitás vállalásának a kérdése, már ami szeretett kelet-európai régiónkat illeti.” Ezeknek a vállalásoknak a problémaköre mostanában engem is erősen foglalkoztat, mióta úgy érzem, egyre kevésbé felelek meg annak a közösségnek, amelyben élek, és nekem is egyre kevésbé felel meg ez a közösség. Helyzetemet az Egyed Péter említette felvetések sorrendjében nagyjából így értékelem:
lelkiismereti kérdés – ösztöneimben, érzelmeimben még mindig nagyon erősen kötődöm Kárpátaljához. Továbbra sem tudom másutt elképzelni az életemet, amely nyilván valami mássá, másfélévé válna, ha nem innen, nem ebből a közegből meregetném szemem a világ dolgaira. Lelkiismeretnek én ugyan ezt nem nevezném, esetleg ragaszkodásnak vagy kötödésnek, de leginkább érzelmileg megélt és elfogadott helyzetnek. Hasonlóan fest nálam a következő tényező is:
akarati kérdés – nem állíthatnám, hogy (főleg az utóbbi évtizedben) valami áthatott hivatástudatból vagy felelősségérzetből vállalnám kárpátaljaiságomat, amelyet magamra vonatkoztatva nem érzek sem nyomasztó tehertételnek, sem kegyes kiváltságnak. Ellenben olyan helyzetnek gondolom, amely eléggé sajátságos – és sajátosságában érdemes arra, hogy azon teljességében elfogadjam és megéljem, hogy nehézségeit áthidaljam és „könnyebbségeit” felhasználjam. Személyiségem részévé égett ez a helyzet, és én akarom, hogy az is maradjon. Bonyolítja a dolgot, hogy míg a helyzetemmel maradéktalanul azonosulni tudok, addig mindazokkal, akik ugyanebben a helyzetben vannak – egyre kevésbé. Bizonyára azért – fogalmazom tűnődve –, mert a kárpátaljai magyarság döntően nem úgy ítéli meg a saját helyzetét, mint én. Nem adottságként éli meg, hanem sorcsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendűségi komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbéli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként, amelyre hivatkozva felmentést adhatnak maguknak és sorstársaiknak számos, főleg minőségi elvárás alól. Illetve, az előbbi tényezők bizonyos lelki kompenzációjaként, a kisebbségi frusztráció egyfelől sokakban kialakítja a közvetlen környezetükkel szembeni kultúrfölény hamis érzését, másfelől pedig a Magyarországgal szembeni indokolatlan elvárások támasztására teszi hajlamossá mindazokat, akik úgy gondolják, magyarságukat megszenvedve anélkül részesülhetnek egyes juttatásokban, hogy erre teljesítményükkel rászolgáltak volna. Ez a magatartás számomra az elmúlt években egyre idegenebb, mi több, visszataszító lett, ezért léptem ki minden olyan struktúrából, amely az ilyen mentalitás kialakulását és gyakorlatát erősítette. Mindez meglehetősen ellentmondásossá tette kárpátaljai státusomat, mert bár ezt mint evidenciát – elfogadom, de nem vállalom azt a tipikus magyar kárpátaljaiságot, amely a sérelmi magatartáson alapul. Ugyanakkor azokkal sem tudok azonosulni, akik közömbösek, érzéketlenek vagy egyenesen elutasítóak a magyar nyelv és művelődés, a nemzeti hagyományok iránt (erre is akad példa tájainkon), ezekről az értékekről nem vagyok hajlandó lemondani, ellenkezőleg, teljes mélységükben megélni igyekszem őket. Ám eközben sem azt nem vallom, hogy ezt ne a nagyobb struktúrák egészén belül kellene látnom és felhasználnom, sem azt, hogy ezekkel élnem kisebbségi magyar elhivatottságom okán lenne kötelességem. (Ezt a magatartásomat gondolják írótársaim „lenézésnek”, bűnös liberalizmusnak, árulásnak…) A kérdés tehát számomra úgy fest, hogy ugyan kárpátaljai státuszomat teljes természetességgel elfogadom, de nem akarom magamat abban a közösségben elhelyezni, amely az enyémtől alapjában különbözően éli meg ugyanezt a helyzetet.
cselekvési-tevékenységi kérdés – e tekintetben is meglehetősen ellentmondásos a helyzetem, lévén minden, amit csinálok, azt itt csinálom, ez előtt a monitor előtt, ennél az íróasztalnál, ebben a padlásszobában. És ez a padlásszoba az Ungra tekinget kicsi ablakával, és ha kihajlok rajta, látom a város egyetlen magyar iskolájának az épületét, amelybe 10 éven át jártam okosodni. Cselekvéseim tehát itt zajlanak, és aki cselekszi őket, az (akarva-akaratlanul) tagja annak a közösségnek, amelyet kárpátaljai magyarságnak neveznek. Mégis, munkám, ténykedésem egyre lazább szálakon kötődik e közösséghez. Illetve, ez így nem is igaz. Nem lazábbak lettek a szálak, hanem másfajták: áttételesebbek, elvontabbak – és kritikusabbak. Azok a szálak, amelyek, mondjuk, arra ösztönöztek, hogy tevékeny (olykor vezető) szerepet vállaljak itteni magyarságszervezetekben, vagy amelyek mentén egy-egy nagygyűlés mikrofonjához vezetett az utam – nos, ezek a szálak elszakadtak. De elfoszlottak azok a kötelékek is, amelyektől fogva kárpátaljai magyar irodalmi lapot szerkesztettem és adtam ki, kárpátaljai magyar könyvkiadót működtettem, kárpátaljai magyar rendezvényeket szerveztem.
*
Kárpáti Igaz Szó, friss szám, a Sziszifuszi erőfeszítések c. szállóige-értelmezés első mondata:
„Miként az emberi civilizáció képlékenyen felsejlő ősködébe burkolózó hajnalán merészen nagyot gondolni felbátorodó őseink hitregéikben és hősmondáikban üstökön ragadták a saját képzeletük szülte világképet, ikertestvérként egymás mellé applikálva az álmot és a halált, úgy teremtette meg a klasszikus ókor a görögség kutúrrétegébe ágyazva az örök emberi szenvedés egyik megszemélyesítője, Tantalosz mellé a jól megérdemelt büntetés másik áldozatát, Sziszüphoszt – mai szóhasználattal élve Sziszifuszt –, a predesztináltan elvetélésre ítélt erőfeszítések megtestesítőjét.”
Aha.
*
„Felhívjuk kedves Tagjaink figyelmét, hogy aki 8 éve nem fizeti az írószövetségi tagdíjat, annak a Tagunknak a jövőben nem tudjuk elküldeni a havonta megjelenő Tájékoztatót” – áll a Magyar Írószövetség Tájékoztatójában. Ebben nekem a 8 év tetszik a legjobban, illetve az, hogy aki ennyi ideje nem fizet, az továbbra is Tag, még ám nagybetűvel. A fenyegetés mindenesetre nagyon súlyos. Vajon hány esztendős hátralék esetén jöhet szóba a kizárás?
*
„Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem evilágból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik” (Weöres Sándor Fülep Lajoshoz írt leveléből idézi Domokos Mátyás: Kortárs, 2002/2-3.)
*
Mégsem közli megrendelt és már elfogadott cikkemet a Magyar Nemzet. Az alábbi tartalmú levelet kaptam a szerkesztőtől:
„Tisztelt Balla D. Károly!
Sajnos rossz hírem van, a nem várt belpolitkai események miatt az utolsó percben az a döntés született, hogy aktuálpolitikai vezérnek kell lennie. Ezt Duray Miklós írta meg, sajnos az Ön anyaga egy hónap múlva, a következő mellékletben fog megjelenni. Megértését előre is köszönöm, maradok tisztelettel:” [aláírás]
A következőket tudtam válaszolni:
Kedves [név],
nem is tudom, hogyan reagáljak.
Már az elején se nagyon hittem, hogy a Magyar Nemzet valóban az én gondolataimra, különvéleményemre kíváncsi, pláne kampány idején. Ön velem korrekt volt, ezt köszönöm, azt hiszem, én is tisztességesen jártam el, telefonban elmondtam, hogy nézeteim nem illeszkednek a lapjuk által képviselt kánonba, mégis legjobb tudásom [szerint] eleget tettem a felkérésnek. Miután a cikkemet örömömre elfogadták, ezt az utólagos visszavonást nem tartom korrekt eljárásnak. Ez így nem tisztességes, ezt így méltatlannak, sérelmesnek találom. Szerencsésebb lett volna eleve Duray Miklóst felkérni, ha azt várták, hogy a Fidesz szekerét tolja a cikkíró.
Sajnálom, hogy így történt; én a felkérést épp azért fogadtam el, mert fontosnak tartottam tudatni a Magyar Nemzet olvasóival, hogy a határon túliak sem gondolkoznak egyformán és vannak, bizony, velem együtt, akikben erős fenntartások élnek az éppen hivatalos nemzetpolitikával és „nemzeti közgondolkozással” szemben. Ha ennek a gondolatnak nincs létjogosultsága az Önök lapjában április 15-én, akkor a Magyar Nemzet kampány idején nem tájékoztatja korrekt módon az olvasóit.
Az egy hónappal későbbre helyezett közlés lehetőségét egyelőre ízlelgetem. Ugyanis akkor is lesz majd aktuálpolitikai nyomás és akkor is lesznek szekértoló határon túli cikkírók. A Magyar Nemzet viszont bizonyára ellenzéki lap lesz, és az én cikkem egészen más felhangokat kaphat.
Egyelőre mégsem vonom vissza írásomat, mert nem kívánom megkímélni Önöket sem a közlés, sem az elutasítás kényelmetlenségétől.
Én mindkettővel elégedett leszek, a tanulságokat pedig már most levontam.”
Egy hónap késéssel aztán valóban leközölték a cikket, és valóban egészen más lett az akusztikája, mindkét táborbéli barátaim elégedetlenkedtek velem. A nemzetiek a cikk tartalma, a liberálisok a megjelenés helye miatt.
*
Versközlemények a friss Kárpáti Igaz Szóban.
Híg november, dér-didergő erdők,
Két melled közt tort ülnek a felhők;
– kezdi S. B. A. Költészettani enciklopédiába illő sorok. A képzavar címszó alá. F. M. pedig ezzel nyit:
Mert minden olyan, amilyen,
s ami nem olyan, olyanná lesz,
a lét elvész a semmiben,
a nemlét kaloda vagy vátesz,
vagy épp a lét a kaloda,
ki tudná mindezt megszámlálni,
amíg a lét a semmiben
megpróbál életet csinálni...
– a költő pedig verset próbál meg csinálni. De nem sikerül neki. Nem is csoda, ha egyszer a nemlét kaloda. Pláne, ha nem is kaloda, hanem vátesz.
*
Világhálós barátaim, fellélegezhetünk. Többé már nem az ördöggel cimborálunk. II. János Pál pápa megáldotta az Internetet.
Megjelent: Várucca Műhely, 2007/.2.
Befejeztem a Pilinszky-projektumomat. (Aki nem akarja a leírást elolvasni, annak dióhéjban annyit, hogy Pilinszky János Két szonettjét mesterszonettnek feltételezve megírtam a "hiányzó" 2×14 szonettet úgy, hogy összeálljon a két szonettkoszorú). 2004 óta dolgozom a tervezeten, a napokban készültem el a huszonnyolcadik szonettel. Ennél is jobb hír, hogy, úgy tűnik, hamarosan meg is jelenhet egy külön könyvben. Ezt még nem merem elkiabálni, de ha minden igaz, akkor már április közepén kezükbe vehetik az olvasók. Ezért gyorsan megírtam a leendő kötet előszavát, fülszövegét és egy korábbi képversem alapján a borítót is megterveztem (a kiadónak tetszik). Voltaképp elégedett lehetek: a magam-támasztotta írói kihívásnak maradéktalanul sikerült eleget tennem. Hogy verstani szempontból megfelelőt alkottam, abban biztos vagyok, hogy a költői tartalom terén méltó tudtam-e lenni Pilinszkyhez, azt majd eldöntik az ítészek és az olvasók.
Liszka József barátom aggodalmas- kodott: megkapom-e könyvküldemé- nyét. Előzőleg kérte a címemet, én megadtam: név csak magyarul, város és utcanév magyarul és oroszul, utóbbi cirill betűvel, házszám, végül az irányítószám, és az, hogy Ukrajna. Jóska kizártnak tartotta, hogy így megérkezzen: "számomra hihetetlen, hogy azzal a címzéssel (magyarul, ill. olvashatatlan cirilül) meg lehessen kapni" - írta. A biztonság kedvéért Szlovákiából átvitte Komáromba és ott adta fel. Pedig bizonyosan megjött volna akkor is, ha a másik Komáromból (Komarno) postázza. (Hiszen rajta van a célország neve latinikával, s ha Ukrajnába megjön, onnan az irányítószám és a cirill címzés már egyértelművé teszi a dolgot.) Jóskának megírtam a jó hírt, most is azt válaszolta, hogy számára még mindig hihetetlen.
Anélkül, hogy túl sokat tettem volna érte, ez a honlap a 
Amióta a születésnapomra Csöngétől kaptam egy új sakkészletet, naponta játszunk Évával 2-3 partit. Bár tudnék annyira sakkozni, mint amennyire szeretek! És bár lenne más partnerem is, akkor nem kellene Évát - gyakran jobb dolga ellenére - rábeszélnem a délutáni és esti néhány menetre. Amikor már játszunk, akkor ő is élvezi, de rávennem néha elég nehéz. Szerencsére az nem keseríti el, hogy általában megverem - én viszont akkor élvezem leginkább, ha alaposan megszorongat és minden tudásomat össze kell szednem egy-egy élesebb helyzet megoldásához. Ha pedig ő nyer, abból igyekszem okulni. 
Őszi kedélytelenségem és megcsappant munkakedvem után január folyamán nagyjából visszatért korábbi munkaintenzitásom. A különbség annyi, hogy leginkább csak verseket tudtam írni, annyit, mint máskor fél év alatt: előre léptem a 
Bár vagy 30 éve jószerével nem is találkoztunk, tegnap minden előzetes figyelmeztetés nélkül meglátogatott BÉ, hajdan egyetemi, munka- és stúdiótársam. Fizikusként néhány évvel felettem járt, egy rövid ideig együtt laboránskodtunk, és BÉ kezdő tollforgató leányként rendszeresen látogatta a hasonszőrűeket előszeretettel pátyolgató József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleit.
Folytatom 5 évvel ezelőtti naplóim közlését abból a célból, hogy a régi UngParty keretében megjelentetett feljegyzések itt is elérhetőek legyenek megfelelő kronológikus helyükön. A 2002-esek már lehívhatók ezen a címen: 
Napló-feljegyzések 2002-ből