Rég hallatott magáról az Alkarpatraz. Most azonban egy kedves és szellemes akcióval jelentkeztek. Belső szerzői körük részére meghívásos pályázatot hirdettek, és a minap közzétették az eredményét. A felhívás így szólt: "Alkossatok vizuális költészeti művet a felépült vereckei emlékmű ihletésére, az Alkarpatraz szellemiségének megfelelően." A Varacka című díjnyertes művet felvitték az emlékjelhez és kis performance keretében elégették.

Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepen, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint

Egyszer már darázsfészekbe nyúltam, amikor szóvá tettem az egyik legrégebbi és legnagyobb adatbázissal rendelkező magyar irodalmi portál, a dokk.hu leállását: mostanra száznál több hozzászóláson keresztül görgetik a kommentelők a témát, és ahányszor leáll a dokk (többször megtörtént a poszt keletkezése óta), mindig fellángolnak az indulatok. Magam ritkán szóltam hozzá, és kezdettől azt vallottam: ha a portál gazdájának nincs kedve folytatni ezt a most már nagy hagyományú kezdeményezést, akkor szüntesse be a frissítéseket, ne lehessen új verseket és naplókat feltenni, ne lehessen fórumozni: de az archívum legyen elérhető. Az a rengeteg anyag, ami felkerült a rendszerbe, ne vesszen el, maradjon meg közkincsnek. 1586 szerző 15222 verse - hirdeti ma is büszkén a fejléc - de a versek - soha többé? - nem olvashatók. A címlapon a szövegek csonkolt formában jelennek meg - igazán nem tudom, mit szólnak ehhez a szerzők - az adatbázisból pedig csak a címeket lehet lehívni.

2004-ben egyszer már elkészítettem a jelenleg Hawaiiban élő jeles amerikai magyar író, műfordító, szerkesztő és könyvkiadó - civilben nyelvészprofesszor -, Makkai Ádám weboldalát. Úgy volt, hogy fejleszteni fogjuk, de valahogy Ádám újabb megbízásai elmaradtak, évekre a kontaktus is megszakadt közöttünk. Míg nemrégiben újra jelentkezett: fel kellene újítani ezt a honlap-dolgot. De sajnos a régi tárhely és domain hozzáférésének az adatait egyikünk sem őrizte meg, így az egészet újraalkotva Kolos közreműködésével egy új domain alá, más tárhelyre került a honlap. Amelyet most ajánlani is szeretnék, konkrétan azért, mert frissében felkerült rá néhány izgalmas anyag.

Én akartam írni róla - de megelőzött, és ő írt rólam... Tegnap nagy megelégedéssel fedeztem fel, hogy legkedvesebb barátaim között is a hozzám legközelebb állók egyike, Lőkös Ildikó ír netnaplót a litera.hu portálján. Örömömben pattintottam is neki azonnal egy emailkét, hogy látom ám, és örvendek, és majd ajánlani szeretném a blogomban. El is terveztem, elbeszélem majd, hogy mióta ismerjük egymást, hogyan levelezgettünk anno és hogyan mostanában. Erre nem meglőzött!? És megírta a ma olvasható naplójában, hogy ajánlani fogom a blogomban, hogy mióta ismerjük egymást, hogy miként levelezgettünk anno és mostanában... Szerencsére azért hagyott még nekem is egy-két apróságot. Például.

Megjelent! 2004 óta dolgozom ezen a költői projektumon, most, nagy örömömre, egy csinos és elegáns könyv alakjában meg is jelent.

"...Balla D. Károly bár mindenben Pilinszkyhez hasonul, fenntartásai is vannak vele szemben. Feltétele ez annak, hogy ne oldódjon fel egészében Pilinszky poétikájában. Nem másolatok hát Balla D. Károlynak Pilinszky versére írott szonettjei. Eredetiek, olyan mértékben, amilyen mértékben egyáltalán lehetséges még az eredetiség eszménye. Pilinszky két szonettje József Attila kései önmegszólító verseinek nyelvi tapasztalatára épül és ugyanez a poétikai tapasztalat folytatódik Balla D. Károlynál is. Vagyis, Balla D. Károly nem lép ki a Pilinszky-vers vonzásköréből, és annak elődeit is számításba veszi. Egyszerre képzeli magát előzménynek és következménynek."

Majdnem egyszerre érkezett meg új könyvem tucatnyi tiszteletpéldánya és Bányai János újvidéki professzor úr rádiójegyzete, melyet - egyéb magyarázat helyett és az ő szíves hozzájárulásával - ezúton közreadok.

Ezt az esszét elég régen, 1992-ben írtam, abban az időben, amikor még nem volt számítógépem. Kézirata tán meg sincs már, mert papírarchívumomat gyakorlatilag felszámoltam. Jószerével csak egy bejegyzés árulkodott róla publikációs listámban. Most azonban megtaláltam Finta Éva minap felfedezett honlapján, így onnan átemelve és jópár gépelési pontatlanságot javítva már megvan nekem digitális formában. Ennek örömére közre is adom.

Befejeztem a Pilinszky-projektumomat. (Aki nem akarja a leírást elolvasni, annak dióhéjban annyit, hogy Pilinszky János Két szonettjét mesterszonettnek feltételezve megírtam a "hiányzó" 2×14 szonettet úgy, hogy összeálljon a két szonettkoszorú). 2004 óta dolgozom a tervezeten,  a napokban készültem el a huszonnyolcadik szonettel. Ennél is jobb hír, hogy, úgy tűnik, hamarosan meg is jelenhet egy külön könyvben. Ezt még nem merem elkiabálni, de ha minden igaz, akkor már április közepén kezükbe vehetik az olvasók. Ezért gyorsan megírtam a leendő kötet előszavát, fülszövegét és egy korábbi képversem alapján a borítót is megterveztem (a kiadónak tetszik). Voltaképp elégedett lehetek: a magam-támasztotta írói kihívásnak maradéktalanul sikerült eleget tennem. Hogy verstani szempontból megfelelőt  alkottam, abban biztos vagyok, hogy a költői tartalom terén méltó tudtam-e lenni Pilinszkyhez, azt majd eldöntik az ítészek és az olvasók.

Talán mert naponta sakkozunk Évával, hirtelen megkívántam 30 évvel ezelőtti egyik kedves olvasmányomat, Stefan Zweig Sakknovelláját. Egyetlen estére való olvasmány, én mégis beosztottam két napra, hogy valamelyest elnyújtsam az élvezetet (meg persze nem is akartam túl hosszan kizökkenni abból, amin napok óta dolgozom).

Igazi klasszikus elbeszélés. Abból a fajtából való, ahol a történet olyan erős, hogy az írói stílus szinte észrevétlen maradhat: a pontos, hibátlan mondatoknak csak követniük kell az eseményeket. Fónagy Iván igazán konzseniális tolmácsolása is roppant természetességével marad észrevétlen: a Sakknovella olyan, mintha magyarul írták volna. (Aki szívesen olvas képernyőről, itt találja: Sakknovella.)

Más: Sakk, gó, kártya

Megjött a Forrás új, 2008/februári száma, benne sok egyéb mellett Zsávolya Zoltán interjúja Petőcz Andrással. A beszélgetés egésze is érdekes, leginkább azonban az első kérdésre adott válaszában kifejtett  gondolat keltette fel a figyelmemet. Talán azért, mert e pillanatban én ezt éppen fordítva gondolom: míg András arról beszél, hogy napjainkban olyan identitásválságban vagyunk, amely alapjában kérdőjelezi meg a versnek mint adekvát kifejezési formának a létjogosultságát, addig én ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom magamon, és szépíróként fél éve  fel is hagytam a prózával, viszatértem korábbi fő műfajomhoz, a költészethez. Igen kíváncsi lennék arra, mit gondolnak erről manapság más írók, költők, illetve - és talán leginkább! - az olvasók. Épp ezért ehelyt vitára bocsátanám a kérdést.