(2002. dec. 5.) Hosszabb hanyagolás után tegnap újra a regényemmel foglalkoztam. Időnként megcsömörlöm a saját szövegemtől, félre kell tennem. Csak az a baj, hogy amikor újra nekiállok, nem tudom ott folytatni, ahol elhagytam, hanem visszamegyek az elejére, eredetileg azzal a szándékkal, hogy „beleolvassam magam”. De már az első oldalon találok igazítani valót, belepiszkálok, és attól kezdve elkezdek bogarászni rajta, fél nap alatt alig haladok előre. Akkor észreveszem magam, előreugrok, de ott meg hiányérzetem támad, „hogy is jön ez ide?” - és vissza kell görgetnem néhány oldalnyit. Napok telnek el, mire utolérem magam. Az eltöltött időnek nagyobbik része: láthatatlan, kimutathatatlan aprómunka. Nem ritkán fölösleges is: a többszöri javítgatást gyakran elvetem, mert rájövök, mégis a kiinduló változat volt a legjobb. Tetten érhető eredmény akkor születik, ha sikerül beleírnom, hozzáírnom valamit a kész szöveghez. De ez esetben is jártam már úgy, hogy amit beletűztem, azt néhány oldallal később hajszálra ugyanúgy fogalmazva megtaláltam...

(2002. dec. 3.) „túl sokat foglalkozol velük. magaddal foglalkozz, munkáddal. családdal. irodalommal, amit szeretsz. könyveiddel, újrakiadással, új könyvekkel. magyar író vagy, nem kárpátaljai” - írja barátilag szerkesztőm. Megköszöntem, mert sok az igazság abban, amit ír. Elkezdtem (újra?) túl sokat foglalkozni azokkal a pályátársaimmal, akiket most sikerült egységbe kovácsolnom - magam ellen (mégiscsak integráló szerepű személyiség vagyok!!).

(2002. dec. 2.) Lezártam a jelentkezést virtuális konferenciánkra. Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. No, nem mintha égető lenne a hiányuk, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig - és én ezt tartom a legvalószínűbbnek - a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek.

(2002. dec. 1.) Ha lenne bennem vonzódás az évfordulók iránt, akkor most, az év lassan betelvén, biztosan tartanék, ha mást nem, hát valami házi ünnepséget abból az alkalomból, hogy - nem is olyan könnyű leírni - 30 évvel ezelőtt írtam az első olyan verseket, amelyek (később) nyomatásban megjelentek.

Mindketten részt veszünk Évával a zEtna webmagazin új projectjében (lásd). Én szeretem az ilyen kihívásokat: novellát vagy mást írni valamilyen adott kötöttséggel. Teljesen fel voltam villanyozva és egyik legjobb szellemi teljesítményemnek tartom, amikor részt vehettem a József Attila Színház drámaíró versenyén, és négy óra alatt egy aznapi újsághír alapján kellett egyfelvonásost írnom (amelyet, a másik két pályaművel együtt, estére be is mutattak!). Volt saját íróversenyünk is: amikor még intenzíven zajlott szalon-életünk, akkor indítottunk olyan pályázatot, amelynek során a vendégeinknek előbb érdekes, különleges fotóikat kellett elhozniuk. Ezekből közösen „kizsűriztük” a gyengébbeket, aztán a legjobb 10-ből titkos szavazással kiválasztottuk azt, amelyikről novellát kellett írni. Nagyon jó kis pályaművek születtek, de azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki a játékból írt kisprózát kötetben való megjelentetésre is érdemesnek találtam. (A sínek fölött)

(2002. nov. 28.) Éva novelláját elfogadta az ÉS, jön a karácsonyi számukban. Dérczy kifejezetten abba kérte, de Éva kicsit tartott tőle: nem lesz-e túl „szentségtelen” az írása - éppen az ünnepi számban. De szerencsére, úgy látszik, vannak, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak erről (megkerestem a novellát: Csak így szeplőtelenül - 2007). Judit is ezt fejti ki újabb írásában (lásd), véleménye nagyon is egybecseng az enyémmel. A 2000. évi naplómban (lásd) pl. ezt írtam:  Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől... - és ezt még hosszan fejtegettem.

(2002. nov. 27.) A Mozgó Világban megjelent Címkézett irodalom c. esszém (LÁSD ITT - a Mozgó honlapjának régi URL-jei már nem érhetők el, link törölve - 2017). A közleménynek külön örülök, mert ez az írásom egy kicsit hányatott úton jutott el a nyomdafestékig. Eredetileg egy kárpátaljai kulturális melléklet részére írtam, amelyről egy idő után be kellett látnom, hogy komolytalan kezdeményezés, visszavettem hát az anyagomat. (...) Aztán felajánlottam a Kortársnak, de... Így küldtem el a Mozgónak, ahol kifejezett tetszéssel fogadták és nem vártan gyorsan meg is jelent.

(2002. nov. 26.) Vasárnap reggel még, kedd este pedig már itthon voltunk, így akár egynaposnak is nevezhető lenne Mo-i tartózkodásunk, de valójában mégis 3 napnyi volt az élmény és az elfáradás. Amit fontos volt, elintéztük, akivel szerettem volna, találkoztunk, amit akartunk, megvásároltuk, így voltaképp eredményesnek minősíthatő az utazásunk. A legkellemesebbek a főleg baráti (és csak kisebb részt szakmai) találkozások voltak, Szénási Miklóssal (és családjával) Debrecenben, Balázs Istvánnal a budai Márkus vendéglőben, és persze Gátiékkal, akiknél újabb Bp-i otthonra találtunk.

(2002. nov. 23.) Éva most tart a harmadik ebédnél. Nem evésben, főzésben. Mindig így van, ha elutazunk. A hűtőszekrényben annyi komplett ebédnek kell lennie, ahány napra elutazunk. Menüt is készít: felírja egy lapra, hogy vasárnap = húsleves, kék fazék az alsó polcon, cérnametélt mellette a műanyag tégelyben, rakott karfiol a nagy jénai tálban, hozzá pecsenyehús a piros lábosban lesütve, cékla - stb. Előfordul, hogy a fazekakra kis vinyettákat ragaszt. Szüleim ülnek a szobában és tanulmányozzák az étlapot. Épp olyan elengedhetetlenül fontos része az életüknek, mint a 8 órai hírek, a sok marék gyógyszer, a napi hatszori vérnyomásmérés, 1-től a Verkli a Petőfin, a 4 és 6 órai hírek a Kossuthon, az esti híradók. Pontról pontra végrehajtják a napot. Ha elutazunk, a déli ebédrehívás helyett van az étlap.

(2002. nov. 20.) Vasárnap - tavaszig utoljára - útra kelünk. Néhány dolgot még el kell intéznünk, le kell zárnunk az idén, nem akarjuk bevárni a fagyokat, jeges utakat. Jó kis esti ködökben így is lehet részünk.

Rászántam magamat, hogy notebookot vegyek a munkámhoz. Többek között éppen a gyakori utazások miatt. Ma már a legtöbb szállodában van Wi-Fi, illetve vélhetően olyan konferencia-központokban is, ahol olykor el szokták szállásolnói minket részvevőként előadóként, továbbá gyakran szolgálnak szállásunkul intézmények vendégszobái, ha ez az intézménnyel egy épületben van, akkor vélhetőleg az internetkapcsolat is lehetséges. Ha mégsem, ott vannak a netkávézók: beülünk, kiteszem a laptopot, kávézás közben megnézem a leveleimet. Ha a szálláson nincs net, akkor is lehet írni, dolgozni, hála egy remélt qwertz magyar laptop-billentyűzetnek.