| >BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > > |
|---|
Kik a pirézek, hol élnek? műhely |
|||||||
.jpg)
Tükörbe nézve vagy fotóimmal szembesülve rá szoktam csodálkozni magamra: hát már nem az a Krisztus-képű poéta vagyok, akinek voltaképp még most is tudni szeretném magam? Valóban ilyen viziló-képem lett? Hát igen, az lett. Most szerencsém volt meggyőződni róla, midőn Takáts Sanyi barátom nálunk járván készített rólam pár tucatnyit. Nem ő tehet róla, hogy úgy nézek, ki ahogy. Íme:
Hogy napra pontosan mikor jelent meg, nem tudom, ám bizonyíthatóan éppen ma van 30 éve annak, hogy a Kárpáti Kiadó illetékese imprimálta első könyvemet, amelynek impresszumában ez szerepel: Подписано к печати 27. 3. 79. (Azaz „nyomtatásba aláírva” 1979. március 27-én.) Az akkori nyomdai átfutási időket ismerve úgy gondolom, a verseskötet leghamarább nyáron kerülhetett kereskedelmi forgalomba az akkor szokványosnak mondható 1500 példányban (egy röpke év leforgása alatt el is fogyott). Az Álmodj zenét megjelenése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy életemet radikálisan megváltoztattam: hét befejezett szemeszter után otthagytam az egyetemet (fizikát hallgattam) azzal, hogy majd inkább magyar szakra fogok felvételizni, és a munkahelyemtől is megváltam (technológia labor az egyetem keretében), mert inkább humán területen kívántam elhelyezkedni. Egyszersmind az is tudatosult bennem, hogy a versírást, amit addig játékból, hobbiból űztem, illene komolyabban vennem. Talán az életemet is érdemes rátenni az irodalomra.
Lassan 82 esztendős apám a tíz egynéhány évvel ezelőtti sikertelen próbálkozása után újra rászánta magát, hogy esetleg mégis megtanul számítógépen írni. Amikor magam is friss komputeres voltam, egyszer már próbáltam rávenni, tíz alkalommal egy-egy "órát tartottam neki", de a sok gyakorlás ellenére nem tudta sem az idegenkedését legyőzni, sem az írást megelőző és követő teendőket megtanulni. Igaz, az akkori windows és word kicsit valóban nehézkesen működött. Az is állandó gondja volt, hogy gépelés közben óvatlanságból folyton s újra lenyomta a Ctrl és Alt vagy más funkcióbillentyűket, mire megnyíltak mindenféle ablakok, amelyekkel aztán nem tudott mit kezdeni. Sokszor el sem tudtam képzelni, hogyan nyitotta meg az általam sosem látott funkciókat.Alig hihető, hogy bő tíz év (és egy agyvérzés) után jobb eredményre juthat - de roppant becsülendő, hogy mégis megkísérli. Bátyám egy a családjukban fölöslegessé vált jó állapotú használt laptopot hozott neki, azon gyakorol. Most érdekes módon az egérrel és a klikkeléssel gyűlt meg leginkább a baja: gyakorlott ember nem is gondolja, mennyire nehéz úgy kattintani (pláne kettőt egymás után) egy viszonylag kis ikonra vagy feliratra, hogy közben ne mozduljon el a nyilacska.
Maga a begépelés viszonylag jól megy, a javítás is, az előre és hátra törlést, a kurzor léptetését már a második "óra" után megtanulta (valójában inkább csak félóra: hamar belefárad a nagyon szokatlan dolgokra való koncentrálásba). Ami továbbra sem megy, illetve csak hathatós segítséggel, az a megnyitás, a fájl elnevezése, elmentése. De úgy látom, van benne elszántság, és talán a tíz évvel ezelőttinél több a türelme és a gép iránti "alázata", hogy ezeket is megtanulja.
Tegnap egy levelet írt meg, ma pedig egyik kedvenc versét írta a kis laptop képernyőjére:
Sinka István
Nem tudják a kék eget által kiáltani
Ács Lajin kankalin nő,
Cibere is halott
- ó, szőke puszta messzeség,
de magam is vagyok.
S ha csak nem számítom
vas-kecském, kő-juhom,
higyjétek, pórfiak,
magam szomjúhozom.
Néha leng és jön a gyász,
nem tudom onnan-e,
hogy nagyon halkan a csendet
pókháló fonja be.
Tán onnan üzen Cibere
s integet Ács Laji -
ám nem tudják a kék eget
által kiáltani.
Ács Lajin kankalin nő,
Cibere is halott,
- Úgy hulltak le szegények,
mint nyárvégi csillagok.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
Miután nemrégiben megtudtam azt, hogy két eddig megjelent regényem voltaképp nem egyéb, mint a komplex létezés elvi megalapozásai és ennek az elvnek szöveg-gyakorlati megvalósítá- sai, továbbá azt, hogy az Élted volt regénye és a Szembesülés igen számos helyen egybeszövődik (no jó, ehhez persze én szolgáltattam épp elég argumentumot) - ennekutána most igen felbátorodtam és jelenleg íródó harmadik regényemmel semmiképpen nem szeretnék ezen állításokra rácáfolni, megengedtem hát a szövegemnek, hogy maga is a komplex létezés kifeszített húrjai felé nyújtogassa indáit, s maga is egybeszövődjön előző két regényemmel. Elvégre ha már ilyesmit írtak róla, az író igyekezzen felzárkózni a róla írtakhoz. Nem de?
Múlt héten Zitáék, tegnap pedig Ildiék voltak nálunk, vacsorázgattunk, beszélgettünk. Mindkét alkalom nagyon kellemes volt, alig is tudtunk véget vetni az csevegésnek. Ritkán, de rend- szeresen találkozunk; ők az a két házaspár, akikkel egyáltalán még összejárunk évi néhány alkalommal; ilyenkorra mindig felgyülemlik az egy- másnak szánt mondanivalónk. (Bocs, a fotók nem sikerültek valami jól...)
Köszönöm mindazok rám-figyelését, akik valamilyen formában a napokban hangot adtak aggodalmuknak: miért nem frissül blogom, összefüggésben van-e ez komor hangú haikuimmal, jól vagyok-e, valami történt vagy csak nagyon dolgozom valamin; stb. Nos, jól is vagyok, dolgozom is ezen-azon, de a kis szünet oka valami más: egy számomra fontos dologról kellene beszámolnom, ha tetszik: "vallomást tennem" - és ennek egyelőre keresem a formáját, módját, helyét. De amíg ezt megtalálom, addig is jelentkezem majd más egyébbel - kis türelmet kérek csupán.
Az új évben megnőtt a látogatott- ságom. Érvényes ez a blogomra is, de méginkább arra, hogy házunkban is nagyobb lett a forgalom, majd minden napra esett egy-két látogató. Volt háziorvosunk kezdte a sort, öt éve még havonta tiszteletét tette nálunk, leginkább abból a célból, hogy az erdélyi magyarok, a legújabb Hrabal-könyv és a háború előtti Ungvár tárgykörében értekezzen velünk, netán megírassa velem Debrecenbe a soros ösztöndíjkérelmét számos melléklettel együtt. Mellékesen megmérte az öregeink vérnyomását (amelyet ők maguk naponta legalább tucatnyi alkalommal amúgy is megmértek), tőlem megkérdezte, hogy szedem-e az általa 25 évvel ezelőtt felírt gyógyszereket. Aztán, mint a kárpátaljai orvosok közül oly sokan, áttelepült Magyarországra, három év szünet után most jött el újra hozzánk, leginkább a kárpátaljai festőiskola nagyjai iránt érdeklődött, de kíváncsi volt arra is, hogy 44-ben mit csináltak Ungváron a nyilasok.
Hiába fegyverkeztem fel eléggé alaposan ellene irodalommal, zenével, játékkal, családi békével - mostanában mégis rám tör, kopogtatás nélkül, a valóság. A híreket és külső történéseket persze eddig sem zártam ki mikrovilágomból, de, évtizedek alatt kimunkált védekezési mechanizmusom- nak hála, nem igazán hagytam, hogy a külvilág kellemetlenségei kisajátítsanak. Tudomást vettem a rosszról, a kedvezőtlenről, ha úgy alakult, írtam is róla, ellene, igyekeztem bemutatni és elemezni - ám hogy hosszú távon eluralkodjon rajtam az aggodalom és a pesszimizmus, azt általában sikerült kivédenem. Pontosabban: eszemmel mindig is elég jól láttam a dolgok árnyoldalát, a romlást, a pusztuláshoz vezető tendenciákat, ám érzelmileg mindig inkább a nagyszerűhöz, a nemeshez, a felívelőhöz, a pozitív élményt adóhoz kötődtem. A mostani időszak azonban a szokásosnál jobban riogat.
Pénteken késő este történt. Álmában lefordult paplanostul az ágyról. Amikor Éva és Kolos felemelték, azonnal látták, hogy valami nincs rendben. Mentők, kórház, tomográfia. Negyven milliméteres vérömleny anyám jobb agyféltekéjében. Bal oldala megbénult, beszéde összezavarodott. Azóta állandó családi ügyelet mellette a kórházban; tegnap bátyám is megjött Bajáról. (Közben újabb tapasztalatok az ukrán egészségügyben uralkodó viszonyokról.) Az orvosok semmi jóval nem kecsegtetnek; szerintük egy-két hét múlva fog kiderülni, rosszabbra vagy jobbra fordul-e az állapota, netán állandósul. Mi persze a felépülésben bízunk, még ha nincs is rá túl sok remény.