Hosszan tartó betegség után tegnap meghalt Bodor Béla. Jó barátunk volt, ha ritkán is találkoztunk és levelet sem váltottunk sokkal sűrűbben. Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.

(A képen Bodor Béla jobbszélen, mellette Géczi Róbert és felesége, szemből én.)
Fájó hiányt hagy maga után - jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.

Amikor kései kamasz koromban az avantgard irányzatokkal kacérkodtam, akkor feltaláltam a dadaista dadogást. Az első így leírt szövegem talán ez volt:

Dadogva vagyok kénytelen telenevetni
ínyenc enciklopédiátokat. Katalógusok sokasága ágazik ikrázva, rázdvátri.

Ez a magam-kreálta alkotásmód valamelyest a dadaista automatikus versírásra hasonlított, azzal a lényeges különbséggel, hogy egy szigorú szabály súlyosbította a spontaneitást: minden következő szó elejének meg kellett ismételnie az előző szó végét minél több (de legalább egy) betű erejéig. A  va-va, k-k, telen-telen, i-i, enc-enc, kat-kat, sok-sok, ága-ága, ik-ik, rázva-rázdvá ismétlődések, mint egyfajta dadogás, a fenti példán jól láthatók.

Ha nem is úgy, mint a Fidesz a nemzeti Magyarországét, de én is múltat építgetek mostanában: a sajátomat. Írói weboldalamra igyekszem összegyűjteni mindazt, ami még előkaparható archívumomból. Digitális korszakom kezdete (1996) óta szinte minden saját munkám megvan (ha nem is a leghasználhatóbb formátumban), de a korábbi évek, évtizedek anyaga meglehetősen hiányos (a valóban fontos írásaim szerencsére könyvekbe kerültek). Ennél is rosszabb a helyzet a könyveimről írt recenziók, ismertetések terén: itt bizony igen hiányos a gyűjteményem, csak az utóbbi években (főleg, mióta digitálisan elérhetőek) őrzöm meg őket. Most mégis előkerült a munkámról valaha írt legnegatívabb kritika, fel is tettem rögvest a megfelelő helyre. Itt olvasható:

Miközben a magyarországi választások második fordulója zajlott, szűk körű, de élénk és üdítő eszmecserét folytattam laptopomról a Facebookon tegnapi aforizmám okán ("Világnézeti kompromisszum: Isten hozta létre az Ősrobbanást."). Eközben egy (árulkodó?) megjegyzésemmel kapcsolatban felmerült, hogy vajon "kálomista" vagyok-e, mire annyit feleltem, legalábbis annak kereszteltek. Kisvártatva arra is rákérdeztek, ez a "legalábbis" mit is jelent voltaképp. Erre röviden nem tudtam érdemben válaszolni, arra meg nem találtam alkalmasnak a helyet és alkalmat, hogy részletezzem, miként is állok ezzel a dologgal - de kitérni sem akartam. Inkább megírom itt, a blogomon.

Pontosan egy éve annak, hogy utoljára megnyitottam az "ujregeny.doc" nevű fájlt. Értelemszerűen azóta nemhogy nem nyúltam hozzá a késznek gondolt szöveghez, de még csak bele sem olvastam. Gondolni sem túl sűrűn gondoltam rá, de erre persze azért volt példa. Legutóbb például nyelvész barátom látogatását kihasználva érdeklődtem afelől, milyen eredmények születtek a nyelv matematikai modellezése terén (regényem ugyanis érinti ezt a kérdést). Most azonban elhatároztam, hogy esztendőnyi pihentetés után újraolvasom a kétszázvalahányezer karakternyi anyagot, s ha most is megfelelőnek és késznek találom, akkor talán rászánom magam arra is, hogy kiadót keressek neki. Bár, ahogy magamat ismerem, ehelyett inkább újra bütykölni fogok rajta, mert úgy fogom találni, hogy itt is meg ott is híja van, javításra, beleírásra, netán éppen húzásra szorul.

A fotó még a kórházban készült, de tegnaptól  - bő másfél hónap múltán - újra itthon van Kolos. Nyúzottan, legyengülve, erősen lefogyva  - de gyógyultan! A teljes felépülés még hónapokig eltart, amin az előzmények ismeretében nem is lehet csodálkozni. (Ami viszont érdekes: most, hogy arca is megnyúlott, sokkal fiatalosabb lett, öt évvel ezelőtti önmagára emlékeztet.) A már-már kilátástalannak tűnő családi körülményekkel, a három fekvőbeteggel járó sok feszültség után kicsit talán megnyugodhatunk és  Éva vállán is végre-végre csökkent a teher; habár a legidősebb Ballával inkább súlyosbodni látszik a helyzet...

Szép deli legény Kolosunkat több mint egyhavi kórházi kezelés után március 16-án megműtötték. Súlyos mellhártya-gyulladása vezetett ide, de a sebész szerint a most eltávolításra került gennygóc hónapokkal ezelőtt, tavaly év végén keletkezett. Holott aktuális megbetegedése előtt Kolosnak nem voltak erre utaló tünetei. Bárhogy is: egy öt órás igen komoly műtét keretében most kitisztították mellhártyája és tüdeje fertőzött részét. Aránylag jól viselte a beavatkozást és a körülményekhez képest jól van - de az operáció utáni 2-3 nap még kritikusnak számít, a felépülés pedig igen hosszadalmasnak ígérkezik. Éva, amikor csak lehetséges, vele van, nemkülönben hűséges barátja, Csaba, aki igazán sokat segít Évának a Kolos körüli teendőkben.

Most, hogy webre helyeztem a Magyarul beszélő magyarok teljes anyagát (az írások többségét külön oldalként is, valamit a teljes tartalmat letölthető és megnyitható .pdf-formátumban), végig is olvastam a 2000 és 2006 között keletkezett esszéket, publicisztikákat, kritikákat. Először is azt kellett megállapítanom, mennyire eltávolodtam mindattól, ami ezekben az években szenvedélyesen foglalkoztatott. Másodjára annak is újra tisztázódnia kellett bennem, hogyan is kerültem kívülre, mivel is rekesztettem ki magamat a kárpátaljai magyar köz- és kulturális életből. (A kirekedést, persze, bizonyos magam-szándékú kivonulás időben megelőzte).

Napló-szerű bejegyzéssel rég nem jelentkezem, nem is gondolom, hogy visszatérek arra a gyakorlatra, amikor szinte napi gyakorisággal számoltam be az itthoni történéseinkről; most is csak néhány fontosabb dolgot rögzítek.

Eléggé lehangolt tónusú bejegyzést helyezett el blogjában El Lobo - A farkas (azaz Bognár László, aki az utóbbi időben már nem használja jól bejáratott bloggernevét, ebből is látszik, hogy gondja van ezzel a megjelenési formával). Úgy találja, a webnaplók elterjedésével nem született új, más minőség a cybertérben,  hiszen "aligha más minőség, ha a spirálfüzetből a szöveg, a fotóalbumból a fotó, a magnóról, iPodról a hang netre költözik". Szerinte ma bloggerré vagy a "tisztes iparos" válhat szakmai szövegei révén, vagy "a virtuális Hyde Park hangos nyomoronca, akinek megbecsülése egyenesen arányos csiszolatlan hangja bődülésével, erejével." Sok ebben az igazság, és talán még több a keserűség. Felvetését azonban nem akarom sem elemezni, sem továbbgondolni - nekem a magam bloggerkedésével van gondom. Mégpedig a következő.