Az október 3-án esedékes, hévízi és keszhelyi diákok körében zajló találkozómmal kapcsolatban tanárnőjük részéről felmerült, hogy nem a gimnazisták számára teljesen ismeretlen új könyvemről kellene beszélnem, hanem - mint emailjében írta - egészen másról, például az alkotás folyamatáról. Én meg nem akarok semmi jónak az elrontója lenni: arról fogok beszélni, ami a hallgatóságot érdekli. S hogy mi érdekli őket, derüljön ki mielőbb! Ide alulra, hozzászólás formájában várom a kérdéseket. Kérem, a kérdezők jelezzék, ott az esten várnak-e részletes választ, vagy azt szeretnék, ha előzetesen is felelnék valamit, hogy aztán a helyszínen tovább vihessük a szálat. (Figyelmeztetés: aki azt kérdezi, hogy mikor írtam első versemet, azt lelövöm. Ennél sokkal jobb kérdéseket várok!! És persze kérdezhet az is, aki nem lesz ott, csak kérem, ezt jelezze, hogy itt válaszoljak.) Tehát: csak rajta, tessék kérdezni bármit, ami egy nyilvános író-olvasó találkozó keretébe beleférhet.

Vissza Káinig

A szakma a legjelentősebb kortárs költők egyikének tartja. Jól mutatják ezt a róla szóló elismerések, díjai. Én most élőbeszéd c. kötetét olvastam el.

"Mint öngyilkos, ha visszafele él", írja kötetkezdő versében Kemény István. A személyes múlt újraélésénél azonban sokkal erősebb motívum az emberiség múltja. Fajunk biblikus eredetéig kell visszanyúlnia, hogy privát kudarcainak hőse, a Megcsalt űrhajós érthetővé váljon - leginkább önmaga előtt. Igen, egyfajta önmegismerő lélekgyakorlat ez a könyv, valaminő visszaszületés egészen Káinig, aki mégsem ősapaként, hanem csupán nagybácsiként mutatkozik be.

Először is nem nyáron, hanem ősszel nyaralunk, tehát inkább őszölünk, de ez nagyon hasonlít az őszülünkre, és enélkül is eléggé deres már a hajam, úgyhogy ezt kerülném. Szóval mi ősszel nyaralunk, de mivel én sem nyáron, sem ősszel nem szeretek ilyet tenni, addig ügyeskedtem, míg olyan hetet hoztam össze magunknak, hogy alig 3 napot kell pihenéssel töltenünk (na, ezt kibírom), a többi négyen intenzív irodalmi életet fogunk élni. Éspedig:

Igyekeztem méltóan megünnepelni a Magyar Dráma Hetét. Három, pontosabban bő két és fél darabot sikerül megnéznem az m2-es közszolgálatinak és a Duna TV-nek hála.

Valaha a televízióban rendszeresen voltak színházi közvetítések. Valószínűleg jóval több darabot láttam életemben képernyőn, mint színházban. Tudom, nem teljes élmény, de ahogy első igazán nagy zenei élményeim is sercegő, kattogó bakelitlemezekhez és "nyávogó" magnófelvételekhez fűződnek, így azt vallom, ami igazán jó, az egy kicsit lebutítva is az marad.

Szó se róla, jólesik a Balla aláírást látni világszerte ismert festmények sarkában. Eredetiben sajnos nem láttam az olasz futurizmus nagy alakjának a munkáit, de egyszer óriásposztere alatt lefotóztattam magam Budapesten. Afféle utólagos kegyeletgyakorlás lett volna??

[ Frissítés 2015: Sokkal később bizonyos előzmények, adalékok rögzítésre kerültek részemről:

Ezután még elég hosszan következnek a további részletek, sok mellékszámmal és főleg azt körbejárva, hogyan került a nevembe a D. betű: Dzsakó bácsi öröksége » ]

Most meg az avantgard.lap.hu-n néztem meg, kint van-e még blog-performanszom linkje (kinn van), s itt bukkantam Dzsako bácsi magyar oldalára.

Ajánlom hát szíves figyelmetekbe a jeles futurista, Giacomo Balla (1871-1958) néhány munkáját kedvcsinálónak - keressetek rá neten, érdemes!

A futurista művészek a mozgás dinamikáját igyekeztek festményeiken megörökíteni, képeik sok későbbi művészt insporáltak. Érdekesség, hogy az olasz futuristák egy része a fasizmus eszméit vallotta, míg az orosz futuristák kommunisták voltak - és művészi irányultságukat mindkét tábor képviselői ideologikusan kapcsolták össze politikai eszményeikkel.

--------

Akaratának megfelelően teste előbb lassan inogni kezdett a mélység felett, mígnem az egyre nagyobb kilengések lehetetlenné tették, hogy egyensúlyát megtartsa, így hát aláhullott a szakadékba, de nem tehetetlenül esett, hanem úgy, mint aki tudatában van annak, hogy most valami örömteliben vesz részt, mondhatni aktívan esett, teljes mivoltában átélte a zuhanás nagyszerűségét, azzal osztozott a gravitáció hatalmasságában, hogy a szabadesés tevőleges és tudatos résztvevőjévé vált, nem egyszerűen elszenvedte a természet törvényeit, nem csupán alávetette magát a tömegvonzásnak, hanem egyetértőleg és a tőle telhető igyekezettel cselekedte az aláhullást, koncentrált rá, egész életerejével esett, nagy iparkodásában még arról is megfeledkezve, amit pedig korábban erősen eltökélt, hogy zuhantában majd felidézi, miként hemzsegtek meztelen talpa alatt a férgek, amikor az oszló kutyatetembe gyerekkorában mezítláb óvatlanul belelépett.

Röstellem, de nem ismertem Pinczehelyi Sándor munkásságát. Holott érdekel a kortárs magyar művészet, ez a jelentős életmű mégis valahogy kiesett a látókörömből. Most azonban utánaböngésztem, legalább részben pótoltam mulasztásomat abból az alkalomból, hogy invitálást kaptam  rövidesen nyíló kiállítására. A meghívót 1991-es munkája - Emlékműterv - díszíti, amely az első pillanatban meghökkentett. Mégpedig azért, mert olyan intenzíven és annyira sűrítve tartalmazza a magyar jobboldal ideológiai alapjait, hogy azonnal át is csap iróniába, önmaga gyilkos paródiájába. Antikommunizmus, kereszténység, magyarság - hát nem ezzel veri a mellét a rendszerváltás óta a jobboldal egésze?

Megújult, teljesen átalakult a Parnasszus költészeti folyóirat honlapja. A korábbi, ugyan tetszetős, de lényegében használhatatlan flash-animációs szájtot most egy áttekinthetőbb, minden szempontból alkalmasabb rendszer váltotta fel. A szövegek linkelhető, kereshető, archiválható oldalakon jelennek meg, a struktúra egységes, a koncepció világos. Mivel az oldal még csak a napokban indult, a rovatok nagy része még üres vagy majdnem az, az archívum feltöltése folyamatban. Vannak persze hibák, erről majd a végén.

Elég ritkán fordul velem elő, hogy a MÉKK szegényes honlapján évek óta változatlan anyagokat szottyanjon kedvem olvasgatni. De most valaki levélben adatokat kért tőlem, így megnéztem: egy tájékozatlan érdeklődő megtalálja-e neve alapján a szervezet honlapját. Eléggé megdöbbentő dolgokat tapasztaltam.

- Új könyvedben, a Ne bánts, Virágban mindössze másfél évtizednyit hatolsz vissza az időben – korábban évszázadokban mérted az időt. Van ennek valami oka?

- A Ne bánts, Virág! eredetileg egy novella lett volna, aztán hosszabb elbeszélés lett belőle; mindenesetre az időkezelésén most is látszik, hogy rövidprózának indult.